Ian McEwan: A képzelgő
McEwan gyerekeknek írt
felnőtt-meséje, avagy felnőtteknek írt gyerek-meséje egydélutános szórakozás,
hatása azonban jóval tovább tart. Az a fajta mese ez, amit olvasás közben
hajlamosak vagyunk a „semmikülönös” jelzővel illetni – s csak már jó pár
oldallal arrébb, egy másik könyvben járva ötlenek fel a sorai, felidézve valami
szomorkás-bájos-gyermeteg érzést. Azokat a végeérhetetlen délutánokat, amikor
határt nem ismerő képzeletünkbe merülve csapongtunk kitalált világaink
útvesztőiben. Fortunás Péter, a mindenlébenkanál kisfiú is afféle képzelgő, aki fantasztikus világokba
menekül az őt körülvevő sivár mindennapok elől. Semmi drámai egyébként, csak a
szokásos: papa, mama, kishúg, öreg cica a kandalló előtt, számtalan játék és
még több tanulnivaló. Egyszóval dögunalom. Naná, hogy ki kell színezni. A húg
több tucat babája életre kell keljen, hogy horrorfilmbe illő jelenetsorban
támadják meg hősünket egy álmos délután; a vén macseket meg kell ajándékozni
még egy utolsó nagyszabású kalanddal; a családot ki kell radírozni a
valóságból, elvégre mást se csinálnak, mint az idegeinkre mennek; a tengerparti
nyaraláson ki kell próbálni, milyen felnőttnek lenni. Péter kalandjai a
legközhelyesebb gyerek-álmok megvalósulásai: hisz melyik tízéves ne álmodozott
volna arról, hogy játékai életre kelnek és jobb barátai lesznek, mint az
igaziak; hogy egy napra, legalább egyetlenegyre testet cserél öreg
házikedvencével és otthon heverészik, míg a szőrgombóc iskolába megy; hogy
estéről reggelre felnő és a kortársai gyerekes dolgai helyett igazi „felnőtt”
életet él? McEwan ezeket a hol bájos, hol együgyű, de mindig szeretnivaló
gyermeki vágyakat bontja ki – valóban gyermek és felnőtt számára is élvezetes
módon, nem minden tanító célzat nélkül.
Jay McInerney: Fények, nagyváros
Igazi klasszikus
nagyvárosi-drogos elidegenedés a nyolcvanas évek New Yorkjából – McInerney a
leginkább Bret Easton Ellis nevével fémjelzett „kölyökfalka” tagjaként célul
tűzte ki, hogy megírja a modern Zabhegyezőt,
az amerikai irodalom soros elveszettség-regényét. Saját korában felforgatónak
számító kisregénye ma már inkább csak érdekességként ragad meg – egy kor, egy
attitűd, egy életérzés mementójaként. McInerney jól ír (nem vagyok biztos
benne, hogy objektíven nézve nem ír jobban, mint a leghíresebb kortársnak
számító BEE), hogy könyve mégsem tudott univerzális maradni és nem hatol ma
zsigerekig, arról egyrészt végletesen felgyorsult, globalizált, az elidegenedést
a webkettővel sikeresen új szintre helyező (és újrafogalmazó) világunk tehet, másrészt
hogy azóta minden új generáció megírta a saját korszakalkotó(nak szánt)
elveszettség-regényét. Amivel mégis érdekes tud maradni, az a nagyvárosba
szakadt, munkahelyi és kreatív kudarcai, valamint párkapcsolati botlásai elől
drogokba és végeérhetetlen partizásokba menekülő újságíró hősének alapállása:
az a fajta „nagyba csöppent kisember” ő, aki a legkevésbé sem vágyott el a
kisvárosi közegből a nagyvárosba, akinek nem célja a csillogás, a lüktetés, a
nappallá lett éjjelek hajszolása. Aki csak úgy ott találta magát, egy álomban,
ami nem is az övé, egy helyzetben, amiből igazából csak visszafelé vágyik –
abba a kisszerű, de meleg, biztonságos, körülölelő keleti parti családi idillbe,
amit maga mögött hagyott. Névtelen hősünk groteszk tükröt tart az összes
közhelyes elvágyódás elé – és az olvasó elé, aki saját valóságából vágyódik
újabb meg újabb könyvek lapjai közé. Lehet, ha húsz évvel korábban olvasom ezt
a fura kisregényt, sokkal nagyobb hatással lett volna rám, nem tudom.
Mindenesetre egy délutánt mindenképpen megér.
Millie Bird hétéves, és nem
veszett el. Ám elvesztett mindenkit, akihez kötődhetett. Apukája csatlakozik a
Halott Dolgokhoz, melyeket Millie kiskora óta füzetbe gyűjt, anyukája pedig egy
napon otthagyja őt az áruházban az irdatlan bugyik alatt, és nem tér vissza.
Millie tán még ma is ott kuksolna, ha nem menti meg Próbi, egy hamar féllábúvá
váló próbababa – hogy aztán Karl, a Gépíró és Agatha Pantha társaságában
keresztülvágjanak fél Ausztrálián, anyukát keresve. Sosem egyszerű írói feladat
a gyászról írni – mégis, mindenki, akibe szorult némi írói véna, előbb-utóbb
előveszi. Mert muszáj. Mert ha ott van benned, lüktet, nem hagy lélegezni, nem
hagy élni, akkor ki kell adni. Ordítani, ütni, sírni, írni. Brooke Davis
érezhetően a saját gyászát önti szavakba – szerethető-játékos-irritáló módon.
Nem volt egyszerű dolga velem – ismét csak rá kellett jönnöm, hogy a
gyerekszereplőknél csak a teszetosza és/vagy agresszív öregek irritálnak
jobban. Ebben pedig más sincs. Hogy el tudta feledtetni velem, kikről olvasok
és hagyta hatni azt, amiről, óriási
bravúr. Hogy beszélsz egy hétévesnek a halálról? Hogy beszélsz egy nyolcvanhét
évesnek az életről? Mind meg fogtok
halni. Semmi baj – mondja Millie egy vonat hangosbemondójába. Mit kezdesz a
ténnyel, hogy egy hétéves sokkal többet tud halálról is, életről is, mint aki
nyolcvan év után néz szembe vele: nem élt, de nem is akar meghalni. Millie
gyermetegmód túlságosan-is-felnőtt kutatása, a lépten-nyomon maga után hagyott „Itt vagyok Mama” éppoly idegesítő, mint
Karl teszetoszasága és a férje halála óta életét sértéseket ordibálva töltő
Agatha agresszivitása. Közben mégis azon gondolkodsz, te hol állsz? El tudtad
fogadni már a halál jelenlétét? Képes vagy kimondani, legalább magadban: mind meg fogtok halni, semmi baj? És
hogy állsz az élettel? El tudod fogadni az ajándékait? Vagy te is sértésekbe menekülsz?
És főképp, van-e melletted valaki, akinek mondhatod: itt vagyok?
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése