Aznap éjjel (The Night Of) – sorozat

A Hatalmas kis hazugságok után ismét egy remek HBO minisorozatba futottam: az Aznap éjjel a tavalyi nyár sikerszériája volt, jelölték pár Golden Globe díjra, a főszereplő Riz Ahmed pedig teljesen megérdemelten hozta el a legjobb minisorozatos főszereplő Emmy-díját. Fojtogató atmoszférájú, kifejezetten lassú folyású krimisorozatról van szó – ehhez képest bravúr, hogy elérte nálam, hogy két részletben végignézzem a nyolc részt, melyek közül kettő (az első és az utolsó) ráadásul mozifilm hosszúságú. Komótos tempója ellenére olyan feszültség jellemzi, hogy egyszerűen nehéz otthagyni, már ha valaki vevő a lefojtott bírósági drámákra és a szöszölős nyomozásokra. Nem eredeti széria egyébként, egy jó tízéves angol minisorozat, a Criminal Justice amerikai újrája.

Kezdjük is ezzel – az eredeti cím sokkal helyénvalóbbnak tűnik, hisz a sorozat középpontjában nem a bűncselekmény felderítése, hanem az igazságszolgáltatás működésének bemutatása áll, épp ezért a The Night Of cím nagyjából teljesen érthetetlen, ha csak fel nem tételezzük, hogy szolid fricska: épp annak, hogy egy idő után senkit nem érdekel, hogy mi történt Aznap éjjel. Azon az éjszakán, amikor a fiatal pakisztáni származású, de már az USA-ban született diák, Nas felvette az apjától elkötött taxiba a gyönyörű Andreát, hogy aztán némi drog és eszelős szex után ott találja magát a lány holttestével, egy véres késsel, hiányos emlékezettel és készülődő pánikrohammal. Az ügy eléggé egyértelműnek tűnik, mégis, a bevezető epizód az egyik legfeszültebb és legokosabban felépített felvezetés, amit az utóbbi időben láttam. Attól a perctől, hogy Nas fennakad a közlekedési rendőrök hálóján, mert balra fordul ahol nem kéne, ráadásul totál beállva, odáig, hogy az őrsön megtalálják nála a véres kést és végre összeáll a nyomozóknak, hogy a balek taxis srác, akit bevittek egy véres gyilkossággal egyidőben, épp az a taxis srác, aki a gyilkosság helyszínéről elmenekült, eltelik bő háromnegyed óra és egy idő után már a fotel karfáját kaparjuk idegességünkben, hogy nem igaz hogy nem veszik észre ami ott van az orruk előtt… Baromi ügyesen vonnak be minket a rendőrségen magányosan és bepánikolva ücsörgő Nas nézőpontjába, aki tudja, hogy nála a kés, tudja, hogy látta a szomszéd, tudja, hogy egy pillanat alatt lebukhat, minden percben meg akar lógni, de reménykedik, hátha nem jönnek rá. És komolyan, a rendőrök bénázása láttán mi is abban reménykedünk, nem jönnek rá. Aztán persze rájönnek. És ahogy előhúzzák a véres kést, az tán az egyik legjobb rendőrségi jelenet a sorozatok világában.

Innentől Nas bekerül az igazságszolgáltatás körforgásába és nem lehet sok kétségünk, hogy kerül ki onnan, ha egyáltalán kikerül. A sorozat sikerrel egyensúlyoz a börtöndráma, a tárgyalótermi dráma és a nyomozós krimi között, hogy részről részre tolódnak el hangsúlyok, az simán lehet szándékos. Utóbbi a legkevésbé fontos: egy nyugdíj előtt álló kiégett nyomozó alakján át követhetjük, mi is kellene ahhoz, hogy kiderüljön az igazság. Már ha érdekel egyáltalán bárkit. Érdekes, hogy bár ez a szál a legelhanyagoltabb, a nyomozóé az egyik legizgalmasabb szerep: Bill Camp remekel a „klisés is meg nem is” bulldog-szerepben. Apró felvillanásokban láthatjuk, hogy kezdettől kételkedik a fiú bűnösségében, nehezen is vádolja meg, néha el is gondolkodik azon, hogy akár más is tehette, még potenciális gyanúsítottak is felbukkannak, aztán hagyja a fenébe az egészet, mert úgyis tudja, hogy az igazság nem számít senkinek.

Legkevésbé az ügyészségnek, akik nagyjából ki is mondják, hogy tök mindegy, mi történt, csak rá lehessen bizonyítani valakire. A főszereplőn kívül abszolút kedvencem a kiégett ügyésznő, akin hosszan időz a kamera, ahogy a bíróság hátsó ajtajánál szívja egymás után a cigiket magányosan, miközben olyan rettentően elege van már az egészből, hogy arra nincsenek szavak. Erős az ellentét és nagyon jól pakolja elénk a sorozat: egy fiatal, talán ártatlan, talán nem srác, aki beleesik az igazságszolgáltatás nyúlüregébe és ezek az idősödő, a rendszer és a saját abban betöltött szerepük által megtört figurák, akiket már semmi nem tud kizökkenteni a rutinból.

Valahol a kettő között mozog a koszhadt ügyvéd, aki véletlenül talál rá a srácra az előzetesben – hogy az addig leginkább prostikat és piti drogosokat védő „utca ügyvédje” pusztán kiugrási lehetőséget lát a gyilkossági ügyben, vagy némi filantróp hajlamnak engedve tart ki a vesztes ügy mellett akkor is, amikor Nas lepasszolja egy menő hiénáért, aki a médiaszenzációért vállalná a védelmet, majd a srác első rossz húzására lelép, az végig rejtve marad előttünk. John Torturro remek a szerepben, karaktere tökéletesen fémjelzi az igazságszolgáltatás reménytelenül ócska oldalát – mégis, az ő szála lógott ki leginkább a nagy egészből, az egészségügyi és családi problémák részletezése teljesen felesleges volt. Az erre szánt időt inkább fordíthatták volna a nyomozásra vagy Nas börtönben töltött idejére.

Mert a lényeg végső soron ez lenne. Hogy mi lesz egy fiatal, ártatlan kinézetű jófiúból, ha bekerül a rendszerbe. Nyilván újat nem mondd az eddigi sokszáz börtöndrámához képest, az sem meglepő, hogy ha eddig nem is követett el semmit a srác, mire kijön (ha kijön), addigra fog; mint ahogy az sem, hogy szó szerint nem lesz ugyanaz az ember – ami meglepő, az annak a plasztikus és bátor ábrázolása, amit a börtönbeli mentor, Freddie ki is mond: nem ugyanolyan jó bent is, mint kint? Itt is van, aki törődik veled. És annak fényében, hogy Nas ártatlanságában még a saját anyja is kételkedik, ez elgondolkodtató. Hogy lehet, jobban jár, ha a történtek után bent marad. Mert mi várja kinn? Egy halom stigma, egzisztenciális romlásba lökött család, kiújuló muszlimgyűlölet. Tök mindegy, mire jut az esküdtszék, hogy felmentik-e vagy sem, hogy ejtik-e a vádat vagy sem, ha kijön, már ő lesz a pakisztáni srác, akit gyilkossággal vádoltak. És ez sokkal mélyebb átalakulás, benne magában is, mint néhány börtöntetkó vagy a leborotvált haj vagy a magára szedett izom.

Érdekes a nyitott vég és az, mennyire felnőttnek nézi a sorozat a nézőit. Semmi nagyívű igazságtétel, semmi feloldás, semmi nagyszabású közhelypuffogtatás. Pont ugyanolyan bizonytalanok vagyunk a végén is, mint az elején. Pont ugyanúgy nem tudjuk meg, mi is történt pontosan aznap éjjel. A szereplők pedig pont ugyanolyan fásultan, kiábrándultan mennek tovább újabb igazságok után kutatni. De vajon tud-e bárki hinni benne, hogy ezúttal jobban fogja érdekelni őket az a bizonyos igazság?