Ray Bradbury: Októberi vidék

Az októberi vidék ködös, homályos, távlattalan, valahol a ködje mögött máig ott tornyosul az Usher-ház, az összeomlás előtti pillanatban. Az októberi vidéken sokat esik – a nyirok belesajdul a csontjaidba, hogy legszívesebben kihajigálnád őket, az összes benned lakó megcsontosodást. Az októberi vidék untig ismert útjain is eltévedhetsz – csak aludjon ki az ismerős kanyarulatokat megvilágító fény, csak nyaljanak körül a máshonnan ismerős, éhes, ölni kész szelek. Az Októberi vidék rémmesei: az a vidék, ahol mindig év vége felé jár. Az a vidék, ahol a dombok ködből vannak, és a folyók párából… ahol a megkonduló harangok éjén örökké tart az éjfél.

A rémmese hagyománya kap e kötetben banyacsókot az egyik kedvenc álmodómtól, aki lám, nem szégyell rémeket látni – s leírni őket. Hamar felfedeztem, hogy noha tizenkét, tizenhat, tizennyolc vagy húszévesen science fiction író akartam lenni, valójában az Operaház fantomjának, Drakulának és a Denevérembernek a törvénytelen fia vagyok… írja Bradbury a lazára eresztett, kedélyes bevezetőben – a saját hangra találás meséjét mesélve bevezetésképp. Milyen érdekes – a saját hangot nem kimondani kell, hanem meghallani… Milyen érdekes, hogy Ray Bradbury itt látja-láttatja magát a legélesebben, rémmeseíróként, egy számunkra határokra szorított, sajátosan gyerekesnek tekintett, enyhén lenézett zsánerben. A számomra talán leginkább szépíró fantáziajáró nem szégyelli, hogy leggyakrabban rémálomport szórt a legmélyebb aggodalmait szavakba öntő történetekre is – persze ott, az angolszász kultúrában sokkal inkább rangja van ezeknek a történeteknek is, Poe hollója ott máig hallhatóan rikoltja a soha már-t.

A novellái kapcsán nem egyszer leírtam már: Bradbury sokra becsüli és sokszor írja meg azokat, akik tudnak és mernek dönteni – sokszor, sokféle formában megírta a döntések gyötrelmesen felszabadító történetét. Határhelyzetekben, búcsúk és el nem köszönések közt, a tehetetlenségből születő dacválaszoktól a menekülések cifra hóbortjait levető bátorságig, sokszor megírta azokat a szelíd, vagy szigorú, szeretetteljes vagy gyűlölet-teli döntéseket, amelyek talán a legteljesebben jellemzik az embert – hiszen tényleg elmesélhetők. Az Októberi vidék meséiben érdekes módon ez a közös: hogy valamilyen szinten a hősei mind rosszul döntenek. És az író, aki tapinthatóan szereti, ám soha nem kímélte a hőseit, hagyja őket végletesen rosszul dönteni. Összesen talán két kivételtől eltekintve ezek olyan mesék, amelyek rosszul végződnek – legalábbis a számunkra oly kedves, megkönnyebbüléstől kifújt levegőjű, jóleső mesevégekhez képest. Mégis – mindegyiket szerettem, mert e mögött a kétségbe ejtő tény mögött, a látszólagos írói kíméletlenség mögött mindvégig ott fénylik ez a tudás: ez is jogunkban áll. Jogunkban áll végzetesen rosszul dönteni.

Mint amikor túl sokáig keresünk egy kivételes, minden szempontból ráillő nevet a dologra, amivel végképp nem szeretnénk találkozni. Vagy el szeretnénk veszíteni (akár: elveszejteni). Mint amikor a titkainkat valaki egy feltárhatatlan lukon át kifigyeli, és ott tud az önbecsülésünkhöz nyúlni, ahol tényleg a legjobban fáj. Ezek a jobbára a Weird Tales-ben megjelent rémmesék olykor nagyon tudtak fájni – érdemes erre figyelni, a fájdalmak pontos képet rajzolnak a saját érintettségeinkről, ami fáj, az maradéktalanul a miénk is. Mint ahogy a feloldásra is érdemes figyelni, arra a szelíd, öngúnytól sem mentes pillanatra, amikor az író ráébred, amíg írja, addig teljességében nem éli mindazt, amit lehetne….

Az Agave Bradbury-sorozatának rajongójaként most először állt előttem tisztán, mennyire sajátosan más (nagyon kis íz-különbségekkel, de más) magyar hangot hallottak ki Bradbury leírt hangjaiból a fordítók. Nem baj – ahogy régebben megszerettem Pék Zoltán árnyalat-gazdag, mégis szinte már otthonos hangján a mesét, úgy köszönt most be (az eddigiekhez mérten teljesebb élményként) Török Krisztina kicsit archaikusabb, s Galamb Zoltán választékosan távolságtartásból elegánsan közel lépő Bradbury-hangja. Talán csak a nekik legmegfelelőbb történetet tolmácsolhatták – ezt nem tudom. Csak azt, most először nem feszélyezett egyszer sem az a fura idegenség-érzet egyik történetben sem – az érzet, hogy más írta volna bármelyik történetet, mint a többit. Persze lehet, hogy bennem a hiba, hogy Ray Bradbury csak nekem ennyire íz-azonos, ott a mesék egybecsengő mélyén… és ezt ráadásul azzal a távolságtartással olvassátok, hogy alapjában csak a fordítások által ismerem, amiről beszélek. A sorozat rajongójaként most először jelenteném ki azt is (nagy, nagy örömmel), hogy ez a borító méltó a tartalomhoz.

Jó volna még Ray Bradbury novellát olvasni… hiszen annyi története van még! Kedves olvasó, szeresd ezt a könyvet! Csak rajtad múlik, azt hiszem, csak rajtad, hogy teljesüljön ez a kívánságom.

Kiadó: Agave

Fordították: Török Krisztina, Pék Zoltán, Galamb Zoltán