Pár hete, A sötét oldal – Odakint sötétebb – Időrabló hármas után azt
mondtam, most egy darabig nem kellenek könnyed sci-fi kalandok, köszönöm
szépen, aztán belelapoztam Sylvain Neuvel Themisz-aktáinak második részébe és
jól benne is ragadtam. Pont ugyanazzal ragadott meg most is, amivel tavaly az
első rész: a formával. Ugyan az Alvó óriások nem váltotta meg a
sci-fi világát, és a folytatás sem fogja, engem simán meg lehet venni kilóra
ezzel a dokumentarista felépítéssel, a naplóbejegyzésekből, jegyzőkönyvekből,
katonai híradásokból, beszélgetések átirataiból összerakott történettel. Sokan
kritizálták (és nyilván fogják is) hogy ez a forma alkalmatlan a szereplők
árnyalására – nos, nem az, ahogy levélregényből is születtek már klasszikusok,
Neuvelt sem lehet azzal vádolni, hogy ne rajzolná körbe a szereplőit, vagy ne
adna nekik egyedi hangot a naplóbejegyzéseiben; az, hogy kevesebb figyelmet
kapnak az egyéni motívumok, inkább a monumentálisra nyitott problematikájú
katonai sci-fi jellegnek köszönhető. Itt mindenki egy kirakós egy része – az
egyéni vonások egyszerűen kevésbé fontosak, mint a nagy egészben elfoglalt
szerep.
Bő tíz évvel járunk az Alvó óriások befejezése után: van egy
óriásrobotunk, de még mindig nem tudjuk, mire is kéne (ha kéne) használnunk –
fegyvernek klassz, de kissé túlságosan is hatékony ahhoz, hogy bármely mai
államalakulatra rábíznánk (értsd: szempillantás alatt tesz a földdel szó
szerint egyenlővé több négyzetkilométernyi területet, bárminemű ismert
mellékhatás nélkül); azt meg még nem volt alkalom kipróbálni hogy földönkívüli
támadással szemben mit ér. Eddig.
Ugyanis amikor a pilótái és a
kutatószemélyzet már épp kezdene ráunni az egészre, az előző kötetben egy
sajnálatos baleset következtében elhunyt, majd rejtélyes módon felélesztett
(vagy sem?) kutatásvezető, Rose pedig kezdene belezizzenni egzisztencialista
pszichologizálásába arról, ki ő és vajon azonos-e azzal a lénnyel, aki meghalt;
megjelenik egy másik óriásrobot London közepén. Hurrá, végre dolog van! Persze
a kormányok és titkosszolgálatok a megszokott módon reagálnak, London lakóinak
egy része pánikba esik, másik része béketábort alapít a robot lábainál, a
Themisz fenntartására és vizsgálatára alapított ügynökség, a Földvédelmi
Csapatok meg rögvest indul, hogy kommunikáljon a tesóval, ha már beugrott
látogatóba. Aztán persze kitör a káosz…
A semmiből hipp-hopp felbukkan
még egy tucat robot a világ legnépesebb városaiban és módszeresen pusztítani
kezd. S ha ez nem lenne elég, néhány kormány a saját városait lövi halomra,
hátha úgy jobb lesz. Naná, hogy nem lesz. Közben az FCS-t irányító és hőseinket
a háttérből manipuláló rejtélyes figura tovább keveri kártyáit, a New York-i
kínai étkezdéből ismerős még rejtélyesebb ismerőse által elhintett információmorzsák
alapján meg teljes joggal vizionálunk világvégét. Persze semmi sem úgy lesz,
ahogy elgondoltuk. Legfeljebb egy kicsit.
Neuvel fantáziája végtelen,
formai játékai pedig elragadóak – azzal együtt, hogy ez a második rész nem
vádolható még annyi eredetiséggel sem, mint az első. De legalább szépen
tiszteleg H. G. Wells előtt. A befejezés meg parádés, ráadásul olyan
függővéggel borzolja az idegeket, amitől az erre fogékonyak jó eséllyel sarokba
vágják a könyvet és/vagy reklamálnak a kiadónál, hogy az ő példányukból tuti
lemaradt egy ív, mert így nem lehet befejezni… Lehet. Ha van kritikám, akkor az
épp ez a megint csak túl nagyra
nyitott konfliktus, de hát földönkívüli inváziós sci-fi esetében mi mást
várhatnánk. Nem is tudom, azt hiszem, jobban tetszett, amíg csak egy árva
óriástenyérben vizsgálódtunk. Már most túl sok óriásrobot, túl sok halott, túl
sok földönkívüli… Mit hozhat a harmadik rész? Egy biztos: ha a forma marad (és
miért ne maradna?) olvasni fogom. Talán egyszer még a világvége is eljön...
Kiadó: Agave
Fordító: Török Krisztina
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése