Rövidre vágva # 21 – Pár popcornfilmről (megint)

Atomszőke (Atomic Blonde)

Berlin, 1989 – a világ egyik legizgalmasabb pontja, ahogy azt a filmben nem is győzik hangsúlyozni. Nagyjából minden titkosszolgálat itt esik egymás torkának a hidegháború vége előtti utolsó órában – leginkább mert féltik egymás elől a titkaikat, naná. Ide pottyan szupertitkos és szuperfontos küldetésre atomszexi kémnőnk az MI6 kötelékéből, Charlize Theron, hogy a helyi brit kémfőnök, James McAvoy segítségével megszerezze a vélhetően a szovjetek közelébe került listát az összes nagyon titkos ügynök nevével. Mindig van egy lista… Persze semmi sem úgy sül el, ahogy tervezték, útjukat mindenfelé hullák szegélyezik, kettősügynökök szivárogtak be mindenhova, keletnémet forrásokat kell kimenekíteni, és még egymásban sem bízhatnak. Mily meglepő. A The Coldest City című kultképregény alapján összehozott Atomic Blonde itt-ott próbál mélyenszántó kémdrámát elénk pakolni, sőt, meg is vezetne ha hagynánk – de túlságosan kilóg a lóláb. Az első perctől tudjuk, hogy ki itt a tégla, ahogy azt is, hogy tuti nem ennyire egyszerű a helyzet – hát nem is. Annyira csavaros(nak szánt) hogy az már fáj – jobban állt volna neki, ha nem akart volna ennyivel többnek látszani annál, ami. Egy piszok látványos, de percig sem komolyan vehető akció-orgia. Rengeteg atommenőre vágott verekedéssel, iszonyú tökös Charlize Theronnal, sok meztelenkedéssel, ripacsmód imádnivaló McAvoy-jal és a legkúlabb hideg várossal, Berlinnel (amit Budapest alakít – szerencsére van olyan jó az atmoszféra, hogy nem zökkentenek ki az ismerős terek). Az egész egy hihetetlen látvány- és hangulatflash, egy fárasztó munkahét után nem is kell jobb agymosás: dübörögnek a nyolcvanas-kilencvenes évek prog-rock zenéi, miközben hősnőnk tűsarkúban és divatlapokra illő hacukában rúgja szét a fél KGB seggét. Van stílusa a filmnek, na. Többet várni tőle viszont igazán kár.

Wonder Woman

Ha már seggeket szétrúgó keménycsajoknál tartunk… Kevesen tudják rólam, hogy valójában eléggé bírom a képregényfilmeket. Nem mindet, persze, és nem is követem őket mániásan, a manapság mozikba kerülő szuperhősös izéknek tán a harmadát láttam, az alapanyagokat meg aztán pláne nem ismerem – engem ez a műfaj csak képernyőn vonz, papíron egyáltalán nem. Ráadásul ha már választani kell, akkor inkább Marvel, mint DC, valahogy ha már egyszer teljességgel irreális szuperhős-történeteket nézek, akkor jobban esik a vállaltan agyahagyott ökörködés, mint a magát túl komolyan vevő folytonos világmentés. Wonder Woman is ezzel nyert meg: túl azon, hogy persze meg kellett nézni, hisz mennyire menő már, hogy végre egy önálló filmmel rendelkező női szuperhős rúgja szét a fél világot ebben a macsó sportágban, de amiért még tetszett is, az hogy a mítoszhoz illő komolysággal felvezetett ókori amazon mivolt, a világháborús London pokla és a konkrétan istenek pusztítására vonatkozó végzet ellenére ő maga sem veszi magát túl komolyan. Szeretnivaló öniróniával csöppen egy új világba és ezzel a nézőt is bevonja egy ironikus alapállapotba: most komolyan, miért is kéne komolyan vennem? Merjünk már pusztán röhögni a poénokon és ámulni-bámulni az akciókat két órán keresztül, anélkül, hogy mindenáron el akarnánk helyezni mitológiákban és össze akarnánk hasonlítani más szuperhősökkel és mondanivalót sulykolnánk mögé. Minek? Ez egy agyatlan képregényfilm, helló! Tessék leereszteni. Ami meg a feminista avagy sem kérdéskört illeti: tök jó, hogy van egy női szuperhősünk, aki sokkal menőbb, mint számos pasi társa, de nehéz lenne feminista ikonnak tekinteni valakit, aki miniszoknyában és fémfűzőben rohangál a térdig érő hóban, mert az olyan jól néz ki. Egyenjogúságról meg majd akkor lesz értelme beszélni, ha senkit nem az fog érdekelni, hogy egy főszereplő nő vagy férfi-e, kizárólag az, hogy mennyire jó a karakter és mennyire jó a színész. Abban meg itt nincs hiba.

A Kör (The Circle)

Megjelenésekor nagyon kíváncsi voltam Dave Eggers regényére – nem is tudom, végül miért hagytam ki. Persze még simán pótolhatom, de az a nagy helyzet, hogy a belőle készült film akkora csalódás volt, hogy ezt a közeljövőben nem tartom valószínűnek. Iszonyú érdekes és nagyon aktuális az alapötlet: vajon mit teszünk, ha egy mindenható techvállalat szép lassan az egész életünket behálózza? A Kör a Facebook és a Google nyomdokain járó, a szociális életet és az adatmegosztást a végsőkig fokozó virtuális közösség, ahol a szó szoros értelmében több millió barátod van, akik mindent (mindent) tudnak az életedről. A magánszféra nem létezik, a megfigyelés totális, az önkéntesség elvárt. Ha ki akarsz vonulni mindebből, antiszociális elem vagy, és fennáll a veszélye, hogy élő adásban hajszolnak öngyilkosságba. S ha ez még nem lenne elég, a Kör természetszerűen teszi rá a kezét pénzügyi adatokra, államtitkokra, választási regisztrációra. A totális nyitottság és átláthatóság kollektív álmából lassan de biztosan nagyvállalati diktatúra lesz. Aminek a közepébe csöppen Mae, a feltörekvő fiatal lány, akit simán bedarál a Kör eszméje – hogy aztán jó pár személyes tragédia után gondolkozzon el azon, mi is történik körülötte. De vajon van-e mersze változtatni? Izgalmas kérdésfeltevésekkel játszik a film, de pont a legnagyobb ziccert hagyja ki: az egyén feloldódását a közösségi játszmában. Az összeesküvős-leleplezős szál helyett sokkal jobban értékeltem volna, ha mer igazán mélyre menni és megmutatja, mi történik Mae-ben. Emma Watson nem játszik ugyan rosszul, de láthatóan vergődik a szerepben: Mae története, egyénisége, egész karaktere kiforratlan – de még ezt a kiforratlanságot sem tudta felhasználni a film. Ami azért is meglepő, mert a forgatókönyvet részben Eggers jegyzi. Ezúttal még a félig-meddig nyitott vég sem tud kárpótolni azért, hogy ez a zseniális felvetés nem lett több mint egy mézesmadzag.

Kingsman: Az aranykör (Kingsman: The Golden Circle)

Bár most úgy tűnhet, válogatás nélkül nézek akciófilmeket, azért ez nem így van, eléggé ritkán fordul elő, hogy ilyesmire vetemedjek, akkor is jobban szeretem a klasszikusokat, mint a túlpörgetett újdonságokat. Egy kivétel van: a kémfilmek és kémfilmparódiák. Hát, ezzel bármikor meg lehet venni. Az utóbbi évek abszolút kedvence a kategóriában a Kingsman és Az U.N.C.L.E. embere volt – nem véletlenül, ez a Guy Ritchie-féle agyonstilizált vonal már a Blöff és A ravasz, az agy és két füstölgő puskacső óta bejön. A Kingsman ráadásul felvonultatta az isteni Colin Firth-öt, nem lehetett hát kérdés, hogy ott a helyem a folytatáson is. (Persze CF meghalt az első részben, de ugye senkinek nem volt kétsége afelől, hogy visszatér?) Az aranykör pont olyan, mint a legtöbb sikerfilm-folytatás: nagyobb, hosszabb, vágatlanabb. Mindenből egy kicsit túl sok: túltolt kreténség, túltolt stílusparódia, túltolt karakterek, túl sok akció, túlságosan pszichopata főgonosz, túl nagyra nyitott összeesküvés. (És egy picit túl hosszú is…) De nem tehetek úgy, mintha nem élveztem volna vidámparkban idiótán vigyorgó kisgyerekként minden percét. Vélhetően egyébként a színészek is, mert a totálisan agyatlan forgatókönyv és a borzasztó túlzások ellenére látványosan lubickolnak a szerepben: az első részből megismert Kingsman-gárda maradéka pont ugyanolyan élrevasalt Bond-paródia, mint korábban, de ezúttal simán lejátsszák őket az újak: elsősorban a főgonosz Julianne Moore, aki többnyire vaskos drámai szerepekben tündököl, ezért is bolondozhatott ezúttal borzasztó üdén a kamdobzsai dzsungelben felhúzott, ötvenes évek amerikai kirakatkisvárosát majmoló falucskájában (hab a tortán, hogy én őt legjobban pont olyan szerepekben szerettem, ahol épp ilyen ötvenes évekbeli amerikai kirakatkisvárosokban vergődő feleségeket játszott – ez adott egy plusz réteget Poppy idiotizmusához). Rajta kívül akad itt még amcsi tahót játszó Channing Tatum (ahogy azt az angolok elképzelik…), meg egy kis Halle Berry is, de előlük simán ellopja a show-t a Trónok harca valaha volt legszexibb karaktereként elhíresült Pedro Pascal, aki legalább olyan látványosan pörgeti a lasszót, ahogy Oberyn Martellként hadonászott a lándzsájával. Lesz harmadik rész is, naná…

Kong: Koponya-sziget (Kong: Skull Island)

Látom magam előtt, ahogy a vaskos szépirodalmat olvasó bloggert eddig lelkesen követő olvasóim egy emberként fogják a fejüket: képregényfilmek, kémfilmparódiák, mi jöhet még? Ugye nem egy óriásmajom? De. Azt aztán végképp nem tudom megmagyarázni, miért kedvelem annyira a King Kong filmeket, de tény: az eddigi összes feldolgozást láttam és még Peter Jackson finoman szólva nem körülrajongott verzióját is bírom :) Ráadásul ebben az újban ott feszít Tom Hiddleston, hát persze hogy meg kellett nézni. Kicsit egyébként olyan ez is, mintha paródia lenne, a forgatókönyvét meg egy óriásmajmos/idegenlényes/lázadós katonai akciófilm-generátorban keverték volna ki. Mondjuk úgy, némiképp átgondolatlan. És bár nem hiányol minden eredetiséget, pont azok a részei a legrosszabbak, ahol eredeti akar lenni – jobban jártunk volna, ha simán csak újraforgatják sokadszorra is a jól ismert Kong-sztorit. Egyébiránt félelmetesen látványos és van néhány jó ötlete: az egészen sajátos faunával rendelkező Koponya-sziget megjelenítése a rengeteg gigantikus szörnyével és a legkülönbözőbb gyilkos állatával a jelenkori GCI csúcsa; a dzsungelben menetelő katonákat felülről felnyársaló gigászi pókoktól jó eséllyel az előttünk ülő nyakába zúdítjuk a popcornt, az óriásmajom meg tán minden eddiginél emberibbre sikeredett, köszönhetően részben az őt játszó Terry Notary-nek (meg a grafikusoknak, persze). Ezért is kár, hogy amúgy Kong mintha csak dísznek lenne ott, néha összezúz egy-két helikoptert, birkózik pár őshüllő-szerű izével, megmenti a szőke nőt, de nélküle is ellenne a film. Ahogy a legtöbb szereplő nélkül is. Sem Hiddleston, sem a friss Oscar-díjas Brie Larson (ez tuti valami átok, hogy a frissen díjjal dobált színésznők valami akciómarhaságban égetik magukat), sem a világháborúból ott felejtett, idióta poénokat puffogtató John C. Reilly, sem a nagyon csúnyán néző megfáradt katona kliséjét tökélyre fejlesztő Samuel L. Jackson nem tesz hozzá semmit a filmhez. Sajnos ez így csak egy baromira látványos, de tökéletesen felesleges sokadik bőrlehúzás lett.