2017. november 15., szerda

Rövidre vágva # 19 – Pár sorozatról

Ezúttal pár sorozatról röviden… Műfajilag és színvonalban is vegyesfelvágott lesz ez az összeállítás, akad köztük, amelyik megérdemelné az önálló posztot, de egyrészt már nagyjából mindent leírtak róla, másrészt a bőség zavarával küzdök, és hiába érek rá (most épp) nincs energiám mindenről hosszan értekezni. Szóval, ezeket (is) néztem mostanában. Vigyázat, szigorúan szubjektív értékelések következnek!

Válás (Divorce)

Sokan még mindig az egyik legikonikusabb HBO-sorozatnak a Szex és New Yorkot tartják, jól meg is lovagolta a csatorna ősszel a „Sarah Jessica Parker visszatér az HBO-ra” témát. Új szerepe nem is állhatna távolabb Carrie Bradshaw-tól: egy megfáradt házasságát épp felrúgni készülő, középkorú feleség, aki nagyrészt saját hibájából a lehető legközhelyesebb csúnya válás közepén találja magát. Komédiának szánták, legalábbis papíron – inkább tragikomikus, ahogy két, egymást valaha szerető (?) ember kifordul önmagából és a gyerekek, barátok, ügyvédek, szülők asszisztálása mellett következetesen a legrosszabbat hozza ki a helyzetből. Sok újdonsággal nem szolgál, és szerencsére nem fajul házastársi öldökléssé, mint egy mai Rózsák háborúja, de kellőképpen undorító ahhoz, hogy minimum elgondolkozzunk a házasság értelmén, ha úgyis ez a vége… Csak rátesz egy lapáttal, ha a környezetünkben épp csúnya válások érik egymást. Erős közepes a sorozat, amiért mégis érdemes nézni, az a két főszereplő játéka – minden sablonos helyzet, idióta mellékszereplő, áskálódó ügyvéd ellenére SJP és Thomas Haden Church is remekül hozza az önmagából kiforduló, és önmagából kifordult társára rá nem ismerő, totálisan elveszett valakit, akinek a nulláról kell felépítenie nem csak családi életét, hanem új önmagát is.


Berlini küldetés (Berlin Station)

Le Carré rajongóként bármikor le lehet venni a lábamról egy jó kis kémes sorozattal, úgyhogy amikor megláttam a Berlini küldetést, dobtam is félre az akkor épp folyamatban lévőket és cuppantam rá. Meg is néztem két nap alatt az első évadot és alig várom, hogy elkezdjem a másodikat! Napjaink Berlinjében járunk, ami már messze nem a hidegháborús Berlin, de még mindig Európa egyik fő gyújtópontja – pláne a menekültválság idején. Főszereplőnk, a csendes CIA-ügynök, Daniel Miller egy titokzatos szivárogtató utáni nyomozás okán kerül ide – gyermekkora helyszínére, ahol anyját a szeme láttára robbantották fel egy állítólagos Stasi-ügynök elleni merényletben. Remek háttér. Hogy mégsem Daniel lesz a főszereplőnk, hanem a rejtélyes szivárogtató és a még rejtélyesebb szolgálatok egymás elleni áskálódása, az kellemes meglepetés – bátran ki meri hagyni a sorozat a „turkáljunk a főszereplő múltjában és használjuk ki a traumáit” ziccert. Egyelőre. Hogy ki a Snowden-hasonmás szivárogtató, az egyébként kiderül az első rész végén – innentől a kérdés nem a ki hanem a miért. Kimondhatatlanul örültem ennek, nem csak mert felnőttként kezelik a nézőket, hanem mert olyan sokrétű morális kérdésfeltevéseknek ágyazott meg, amelyek méltók az általam kedvelt le Carré-vonalhoz: meddig tart a hazához, szolgálathoz való hűség, és mikor veszi át a helyét az emberiességhez kötő morális kötelesség? És ezt szépen fel is fejti a rejtett fogolytáborokon át a szövetséges állam vezetőinek lehallgatásán keresztül odáig, hogy a saját titkosszolgálat által megrendezett félrevezető akció balsikere kollégák és civilek halálához vezet. Bár a végére csak becsúszik egy pár gyomros, nem a megdöbbentésre játszik, inkább a gondolkodtatásra – békénk viszonylagosságáról, a múlt feltáratlanságáról, a nyílt társadalom eszméjének lehetetlenségéről, a titkosszolgálatok mindenhatóságáról. És az emberről, aki pozíciótól függetlenül elvész ezen a gigantikus sakktáblán.


Durrellék (The Durrels)

Louisa Durrell, a négy gyermekét egyedül nevelő özvegyasszony a harmincas években kudarcoktól hemzsegő bournemouth-i életet hátrahagyva felpakolja négy gyermekét - az írónak készülő Larry-t, a puskáiba szerelmes Leslie-t, a bugyuta Margo-t és a kizárólag az állatokért lelkesedő, az iskolában folyton kalamajkába keveredő Gerry-t - és Korfu szigetére költözik. A többi már, ahogy mondani szokták, történelem. A Durrell família korfui éveinek viszontagságait gyerekek (és gyereklelkű felnőttek) milliói kacagták végig Gerald Durrell Korfu-trilógiájában. A sorozat a trilógia alapján született, de korántsem hagyományos értelemben vett adaptáció – a kis Gerry (és az állatok) helyett itt egyértelműen az anya áll a középpontban és az ő küzdelme az idegen környezettel, a pénztelenséggel, a társtalansággal és négy, a legkevésbé sem együttműködő gyermekével. Nyilván ha nem lett volna világhírű író két fiából is, ma a kutyát sem érdekelné az anya sorsa, ettől függetlenül én azt mondom, lehántva a Durrell-mázat a történetről is sok szempontból érdekes Louisa élete. Ezer éve olvastam a Családom és egyéb állatfajtákat - és őszintén szólva nem lettem nagy rajongója - szóval fogalmam sincs, mennyit változtattak a sztorin, az életrajzot ismerve azért itt-ott éltek a forgatókönyvírói szabadsággal az alkotók. De hangsúlyozom, ez ne tántorítson el senkit! A lényeg itt most egy totálisan diszfunkcionális család szórakoztatóan bájos bemutatása, egy, a saját korában, a saját szerepében, a saját magányával vergődő nő és négy dinka gyereke élete egy meseszép környezetben, ahol azért kijön, hogy a nehézségeket, amelyek elől futnak, valójában magukban hordozzák. Persze, ahogy az várható volt a szereplők közül (is) az írógépét egész nap köntösben kopogtató Lawrence lett a kedvencem.


A törvény nevében (True Detective) – 1. évad

A bemutató idején (most látom, ez már három éve volt, sokkal frissebbnek érződik az egész felhajtás…) kimaradt ez a méltán klasszikussá vált misztikus bűnügyi történet – amit valahol bánok, mert így, az eltelt idő során rárakódott elvárások és az iszonyatos hájp következtében nem ütött akkorát. Lehet, ha ott ülök hétről hétre a TV előtt sokmillió sorstársammal, másként értékelném. Remek sorozat, nyilván – de nem tartom korszakalkotónak. Hacsak a tekintetben nem, hogy mer ennyire nem bűnügyi sorozatként viselkedni. Ennyire elengedni a nézői elvárásokat, lebegtetni a semmiben a misztikumot, pofára ejteni a naaagy leleplezést várókat és kizárólag az emberre koncentrálni. Mert van ugyan itt bűnügy: undorító, misztikummal nyakonöntött, rituális emberáldozatokkal, sorra eltűnő kiskorúakkal, akik nem hiányoznak senkinek; forró, faji ellentétekkel, okkult hagyományokkal, ragacsos halálkultusszal vert amerikai déllel meg az összes toposzával – mégis, a fókusz végig a két nyomozó alakján van. Nyolc órára nyújtott karakterdráma, mozifilmeket megszégyenítő alakításokkal, tapintható fejlődéssel és mély bánatokkal. A kiégett zsaru unalomig koptatott kliséjét úgy töltik meg élettel, hogy a végére már tényleg semmi nem érdekel, csak hogy ez a két ember ne nyírja ki egymást. Vagy ha muszáj, akkor legalább gyorsan végezzenek egymással. Dacára annak, hogy a bűnügy félig-meddig rejtve marad, hogy nincs nagyívű végjáték, amiben minden a helyére kerül, hogy valahol félúton elszaladt a ló a forgatókönyvírókkal és igazából nem tudtak újat vinni a rituális gyilkosságok szintén ezerszer látott világába (még ha hátborzongatóra is sikeredett a megvalósítás…) és a Sárga Király köré felépített misztikus szál teljesen elsikkadt; a két főszereplő és az őket alakító Matthew McConaughey és Woody Harrelson játéka miatt ott a helye a legjobb sorozatok között. Ahogy ez a két ember nyolc hihetetlenül tömény részen át viaskodik önutálattal, fatalizmussal, kötelességtudattal és hiábavalósággal, hogy a végére szép lassan csak megnyíljanak egymásnak, az a legemlékezetesebb színészek közti dinamika, amit mostanában láttam. Nem csak kisképernyőn.


A törvény nevében (True Detective) – 2. évad

Voltam akkora troll, hogy ha már kimaradt anno a sorozat, a zseniális kezdés után a második évad pedig kvázi közutálatnak örvendett internetszerte, azzal kezdtem. Mivel antológia jellegű sorozat, tehát az egyes évadok cselekménye nem függ össze, a szereplőgárda is más, megtehettem. Nyilván önáltatás részemről azt gondolni, hogy egy folytatást lehet értékelni az előzménytől függetlenül – ugyanakkor az igenis releváns kérdés, hogy mint önálló sorozat, működik-e. Jelentem, működik. Mivel ezzel kezdtem, itt nyűgözött le először Pizzolato atmoszférateremtő képessége – a zseniális főcímmel, a zenével, az operatőri munkával, a folyvást sötétbe vesző próbálkozásokkal, a remekbe szabott karakterekkel. Korrekt bűndráma ez a második évad, szövevényes politikai és gazdasági bűntettekkel, jó útra térni próbáló gengszterrel, alkoholista, kiégett zsaruval, borzasztó múltbeli terheket hurcoló keménykedő zsarunővel. Saját műfaján belül igazából a legkorrektebb bűnügyi sorozatok közé tartozik. Ám látva az első évadot, nyilvánvaló, miért utálta szinte mindenki – mert ez tényleg csak egy bűndráma. Hiányzik belőle minden misztikum, nincs Sárga Király, nincsenek Lovecraft-utalások, sem mélyenszántó filozófia Matthew McConaughey szájából. Épp az hiányzik belőle, ami annyival kiemelte az első évadot a sorozat-mezőnyből. Ami egyébként nem feltétlenül baj – ugyanazt a bravúrt megismételni lehetetlen is lett volna, és ha már így, akkor szimpatikusabb, hogy valami mással próbálkoztak. (Illúzióink ne legyenek: bár a legszimpatikusabb nyilván az lenne, ha nem is készült volna folytatás, a piac diktál, és már úton a harmadik évad.) Amiben ezúttal sincs hiba, az a színészi játék: bár nyilván az előző évad párosát megismételni nem lehet, Colin Farrell és Rachel McAdams simán elvisznek a vállukon egy ilyen kaliberű sorozatot – az nagyobb meglepetés, hogy Vince Vaughn is felnőtt a feladathoz. Ugyanazt az élményt várni tőle, mint az előzménytől nem szabad (még csak megközelítőt sem), de utálni is kár. Megérdemelné, hogy megpróbáljuk önmagában álló alkotásként megítélni.

1 megjegyzés :

Amadea írta...

Én imádom a Korfu-trilógiát, de így is feltűnt, mennyire diszfunkcionális családról van szó, hogy a vicces dilik mögött a családtagok mennyire nem törődtek egymással - de remélem, hogy a könyvek csupán vágott-kiszínezett változatok. A regényekben a gyerekek (főleg Larry:P) elég csúnyán beszél az anyjukkal, aki mégiscsak egy négygyermekes özvegyasszony, igen. Érdekes, fogalmam se volt, mi a keresztneve, talán egyszer sincs leírva.:)) Azt se tudjuk meg, hány éves, azt írja Gerald Durrell, a mama nem emlékszik, mikor született.:D
Eddig idegenkedtem ettől a filmsorozattól, de lehet, hogy a Louisa-fókusz miatt belenézek, köszi (ezt is)!

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...