Adja magát. Valójában adja magát,
hogy a legfrissebb, erősen társadalomkritikus attitűdjeit büszkén hurcoló
irodalmi műfaj képviselői, a slammerek segítségével szólítsák meg az ifjú
olvasót a klasszikusaink. Olyan fiatal alkotók válogassanak az egykori hangadásból,
akik maguk is hangadók, akiket elég
sokan hallgatnak fellépések, felkérések, versenyek színpadain. Elméláztam
rajta, és nem vagyok boldog tőle, hogy leírom: mostanra tényleg elkél a leírt
szavaknak ez a fajta körítés. Az azonnaliság korában, amikor immár nemzedékek
kapják az elektronikus jelenlétet, a zsebben hordható világ élményét, azt a
kábítóan sok frisset, ami tényleg csak egy kattintásra van, tényleg közelebb
kell hozni ezt a múltat – hogy kiderülhessen, valójában nem avult. A furcsa
szóhasználat, a tapintható, ma naivitásnak tűnő hitek és elképzelések, a múltba
ágyazottság alatt valójában ugyanazok a forró helyértékek ülnek a szavakban,
mint egy mai slam-szövegben. Nem túlzás kijelenteni, hogy Petőfi ma slammelne,
hogy rávenné Aranyt – s nem túlzás elhinni: ez a szubkultúra a maga ezer
színével könnyedén a bűvkörébe vonná az ifjú József Attilát. A maguk korának
mindhárman az irodalmi vagabundjai voltak – még a higgadtabbnak tűnő Arany is;
vezér-tudattal avagy állandó önmarcangolásban, de egyként az adott kor
irodalmát progresszíven alakítani akarásban. Helyén való, hogy azt, ami a maga
korában útkeresésnek számított, a mai útkeresők propagálják.
Mindhárom slammer vállaltan a
saját szája íze szerint válogat és kommentál - ez is remek ötlet -, a tanult
összképeket szinte mindhárom kötetben tudatosan újrarajzolva. Pion István
Petőfije a belénk égetett népköltő-képhez mérve szinte urbánus – Pisti
válogatása erősebben fókuszál azokra a szemünk elé ritkábban kerülő verses
reflexiókra, amiket a költő megélt hétköznapi létében, Pest-Budán élve olyan bő
kézzel szórt. A vártnál jóval kevesebb embléma-vers mellé, amit a válogató
kedves közvetlenséggel, bátran lát el szubjektív széljegyzeteivel (Pl.: „Ilyen
az, amikor a költő lódít…”) jó pár ismeretlenebb, de ütős Petőfi-strófa kerül.
Valahol az ízükben ezek egytől egyig a Pilvaxban felolvasott (vagy
felolvasható) művek… Az összkép valahol úgy viszonyul a Petőfi-tananyaghoz,
ahogy az idealizált ábrázolásokhoz az egy szem ismert, költőt ábrázoló
dagerrotípia. Karcosabb, elmosódottabb – de hiteles.
Ahogyan sokkal karcosabb Kemény
Zsófi Arany-összképe. A mindennek fonákját is szívesen látó, lassúbb léptű
poéta dilemmáiból Zsófi a szokottnál sokkal többet tár fel azzal, ahogy a kötetbe
emeli ezeket a verseket. A kétellyel átitatott, tudatos költőt keresi és
könnyedén megtalálja – s milyen érdekes: a Poétai recept vagy az Alkalmi vers
fényében a mesteri módon felépített balladák is teljesen másképp szólnak.
Komoly többletértéket ad a jól ismert sorokhoz is, ha tudod, mennyi minden kell
az elragadáshoz – s hogy a költő milyen mélységig volt tisztában ezzel; milyen
mélységig ismerte (s hányszor figurázta ki) a saját elragadtatásait is. A
háromból messze ez a legironikusabb válogatás – s az összeállító nem fojtja
vissza ez irányú hajlamait a hozzáfűzései tekintetében sem…
Bár még így is gyöngédebb
Aranyhoz, mint Gábor Tamás Indiana József Attilához. A jól tapintható szeretet
okán és jogán… de az utolsó pontig. Indi
olyan kicsit néha ezekben a (talán leginkább facebook-kompatibilis)
hozzáfűzésekben, mint egy igazán kíméletlen terapeuta – mert soha ennyire nem
éreztem még József Attila sajátos igazságkeresései mögött az elhatalmasodó
betegséget, mint itt. A válogatás a szokottnál is kíméletlenebb – bátran
megmutatja az Ady-epigon fiatalt, a saját hangra lelés útját, hogy hányféle
saját kudarc és keserűség fordíthat a világ felé, s hogy hogyan fordul mindez
végül teljesen befelé: az önpusztításba. Pontos és kegyetlen – jobban hasonlít
a fényképek közül arra a durcás fiúarcra, mint a leghíresebb, bajszos
fájdalomfejre: nincs ami eltakarja a folyamatát, ahogy a fénylő tehetségű fiatal
befordul egy mélyen csillagtalan sötétségbe.
Valójában szerettem ezeket a
köteteket és szívesen látnék folytatást – volna még kit felfejteni, így,
szubjektíven és kommentálva. Jó látni, hogy milyen egyszerűen életre kelhet a
tananyag – milyen kevés kell hozzá. Még az olykor vitára ingerlő momentumok se
zavartak – pont mert élővé vált ezáltal az olvasás. Köszönöm, hölgyem, uraim.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése