2015. június 3., szerda

Hajsza (The Fall) - sorozat

Ha pár hete azt mondja valaki, hamarosan egy Jamie Dornant és Gillian Andersont felvonultató sorozatgyilkosos szériáért fogok rajongani, körberöhögöm. Először is, utálom a sorozatgyilkosos történeteket. Nagyon nagy csoda kell ahhoz, hogy ezt levetkőzzem, legutóbb Lauren Beukes-nak sikerült áttörnie ezen a falon, de őt ugye az előző két könyvéért eléggé kedveltem – egyébként sem a sokak által imádott Dexter, sem a vérfagyasztóan okos Hannibal, sem bármely sorstársuk nem tudott közel kerülni hozzám. Másodszor, Jamie Dornannal szemben azért elég combos előítéleteket keltett bennem a „szürke” – az életben nem gondoltam volna, hogy ez a fickó tud játszani. Hát még, hogy ilyen jól. (Jó, tudom, le kéne vetkőzni az efféle prekoncepciókat, de én is csak emberből vagyok, na.) Harmadszor, szegény Gillian Andersont olyan alaposan beskatulyázták ballonkabátos vénkisasszony nyomozónőnek, hogy nem nagyon akartam látni, ahogy századszorra is ugyanabban a szerepben vergődik. Hát, nagyobbat nem is tévedhettem volna!

A Hajsza épp úgy kezdődik, mint a legtöbb sorozatgyilkos utáni nyomozást bemutató darab: messziről érkezett nyomozó pottyan a helyszínre, hogy a töketlenkedő helyieknek megmutassa, mennyi az annyi és elkapja a szexuális aberrációkkal és/vagy pszichopata vonásokkal küszködő, így-úgy-amúgy emberi, de azért mégis nagyon gonosz és a sztori egy pontján óhatatlanul hibázó gyilkosunkat. Sok nyomozás, némi vér, nehéz gyerekkor, saját démonokkal küzdő rendőrök, utolsó pillanatban megmentett utolsó áldozat, nagyszabású megkönnyebbüléssel járó finálé. Nos, ebből itt nem sok van… Ami van, az is pont annyira elcsavarva, hogy a néző lenyűgözve bámulja a képernyőt.

Az eddig két évadot megélt sorozat dinamikáját egyértelműen a két főszereplő közti párhuzamok és az ebből fakadó zsigeri feszültség adja. Az első perctől világos, hogy sorozatgyilkosunk, Paul Spector nem hétköznapi aberrált gyökér, annál jóval okosabb, érzékenyebb és tudatosabb szereplő: neki a gyilkolás egyfelől elfojtott vágyak kiélése, másfelől művészet. Rituálisan gyilkol, áldozataira alapanyagként tekint, holttestükre műalkotásként. Borzasztó nyugtalanítóan és plasztikusan láthatjuk, milyen törődéssel, az alapanyag iránti rajongással, hogynemondjam, szeretettel dekorálja ki a testeket, tökéletes torzókat hagyva maga után. Paul megcsúszott személyiség, akinél valami nagyon félrement, mégis, nehéz egyértelműen gyűlölni. Félni, undorodni, megvetni – azt igen. Gyűlölni – nem.

Tökéletes párja a nyomozónő, Stella, akit Londonból helyeznek Belfastba, hogy átvegye egy helyi politikus menyének gyilkosa utáni nyomozást – ami hamar több, összefüggő gyilkosság utáni nyomozássá nő. Stella sem az a tipikus kedvelhető nyomozó-karakter. Hűvös, maximalista, arrogáns, aki arroganciáját kimértségbe rejti – ráadásul megközelíthetetlen, folyvást szerepet játszó, magasra törő nő egy férfiak uralta világban. Éppúgy bábuként tekint az embereire, a kollégáira, a férfiakra, mint Spector az áldozataira. Egyszerre gyűlöli és csodálja a gyilkost, tán épp, mert annak tökéletességre törekvése oly nyilvánvaló összhangban áll az ő tökéletességre törekvésével. Stella olykor kimondottan irritáló lassú, kimért, megfontolt, halk stílusa, érzelemmentessége, játszmázása, szerepei nem egyszer azt az érzést kelthetik, mintha ő lenne a tökéletes sorozatgyilkos. Persze nem az, nincsenek itt ekkora csavarok, nem is kellenek.



Gyönyörű a sorozat építkezése – még úgy is, hogy a két évad teljesen más stílusú, és hogy a készítők ügyesen úgy zárták az elsőt, hogy a függővég ellenére is simán adhatott teljesség-érzetet. Szerencsére azonban lett folytatás, ami úgy más, hogy koherensen folytatja a megkezdett (le)építést – a szereplőkről rétegekben hullik le a máz, ahogy egyre több tárul fel a mozgatórugókból és ahogy egyre közelebb kerülnek egymáshoz. Ami azért is remek, mert párhuzamuk nem merül ki abban, hogy van néhány hasonló tulajdonságuk – óhatatlanul elkövetkező közös jeleneteikben gyönyörűen demisztifikálják egymás karakterét, és taszítják le egymást és önmagukat a mezei nyomozó-gyilkos szintre. Emberivé válnak egymás tükrében. Kevés olyan szuggesztív tévés jelenetet láttam, mint amikor a mindig kemény és rideg Stella először megtörik és kibújik a szerep mögül az ember – hát még amikor az évad fináléjában végre valódi érzelmeket is látunk tőle. És ha már finálé: az elsőhöz hasonlóan a második évadot is úgy kerekítették, hogy combos függővéget is kapjon, de pont megadja azt az érzést is, hogy ezzel a nyugtalanító kérdéssel is be lehetne fejezni. Hogy ezt kétszer egymás után sikerült meglépniük, igazán elismerésre méltó – egyik szemem sír, a másik nevet, amiért lesz folytatás.

Muníció van még itt bőven – Stella és Spector még rengeteg mindent kihozhatnak egymásból. Ráadásul eddig szót sem ejtettem a körülöttük kavargókról, pedig bennük is jócskán van potenciál: a Spectorba gyilkos mivolta ellenére is szerelmes tinilány, a megtört feleség, Stella főnöke és egykori szeretője, beosztottja és jelenlegi szeretője, a furcsa kalandokba keveredő igazságügyi orvosszakértő egytől egyig érdekes színfoltjai ennek a kavalkádnak. Amihez a hátteret az északír állóháború adja, ahol nem elég, hogy valaki nő, rendőr, magas rangú és dekoratív, még „angol picsa” mivoltával is meg kell küzdenie a nyomozás során. Tökéletesen építették fel a készítők azt a környülest, ami fojtogatja a szereplőket, amiben nem léphetsz ki az utcára rettegés és páncélozott autó nélkül – ott van a folytonos fenyegetés, időről időre beleköp a levesbe a politika és a korrupció, de nem telepszik rá túlságosan a nyomozásra. Az megmarad annak, ami: remekbeszabott karakterdrámának két megdöbbentően jó teljesítményt nyújtó színész között. Nézzétek, érdemes!

1 megjegyzés :

Hangyássy Aranka írta...

én nem vagyok egy sorozatnéző, de ez jól sikerült. rehabilitáltam Gillian-t. az igazság mégsem csak odaát van:)

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...