Hát! Így kell újrahúzni az
egykori gúnyát, hogy úgy hasson, mintha ebben a poszt-apokaliptikus pillanatban
porozta volna össze először a soha nem pihenő sivatag! Ráadásul ugyanaz a
pofátlansági faktor most is, mint ami az egykori, 1979-es Mad Max-et a mezőny
fölé emelte – ugyanúgy kérlelhetetlen és kegyetlen ritmusban tör gépezetet,
végtagot, tabut; rálicitálva a ma megszokottra filmnyelvben és narrációban; s
közben hol véghetetlenül morbid, hol költői… olyannyira, hogy valójában egy
pillanatig se zavar: egyszerű, mint a faék.
Amikor először végigszántott a
mozivásznon George Miller agymenése, az akkor épp kisfénykorát élő katasztrófa
utáni történetek; az alacsony költségvetésű, ma ránézve hallatlanul viccesen
ható apokalipto-giccs (Zardoz, hogy mást ne mondjak) minden megelőző darabját
zárójelbe tette a maga kérlelhetetlenségével. Egyszerű, klasszikus
western-szerkezet volt, társadalmi igazságosztást maxoló személyes bosszú;
egyfelől vadnyugatian szélsőséges, másfelől pont kellően árnyalt figurákkal;
társadalomból-kilépés története, bűnfilm; szuggesztív képekkel, közelikkel,
kevés, de jól elhelyezett mondattal… Mára azért leül; a zsáner eszközkészlete ma
sokkal harsányabb, pergőbb, klipszerűbb, sokkal jobban használja a zenét – nem
csodálom, hogy Miller újra akarta építeni. Mégpedig tényleg úgy, mint egy
klipet. Szerencsére kapott rá elég pénzt, érdekelt elég jó színészeket a
lehetőség; mert megmutathatta: úgy gondolkodik, és úgy válogat az eszközökben,
ahogy régen. A szemlélete nem változott, csak az eszközei. Kíváncsi leszek,
kavar-e újabb felfutást a poszt-moziknak, mint annak idején, amikor a „kisfénykorból”
rövid időre igazi fénykort csinált.
Milyen érdekes: tényleg súlyt ad
a képeknek, hogy valódi járművek kavarják a port, ássák el magukat a sárban –
hogy a lepusztultságot nem (vagy nem elsősorban) a grafikusok álmodják, hogy valódi
a rozsda. Súlyt ad a mondatoknak, hogy valódi színészek mondják őket; Tom
Hardy, Charlize Theron, Nicolas Hoult maradéktalan – elfelejted a színészt és
Max-et, Furiosát, Nuxot látod a helyükön. Hatalmas ötlet, hogy Miller teret engedett
a vén havernak, és Halhatlan Joe beteg maszkja alá odapakolta Hugh
Keays-Byrne-t; aki 1979-ben, az első Mad Max teljesen kattant motoros
bandavezérét, Toecuttert alakította. A filmben, amely nem remake, vagy reboot
(hogy utálom ezeket a szavakat…) – hanem a három egykori film élet-halálérzését
újrafogalmazó teljes értékű változat. Az első film főgonoszával, a második film
tartálykocsijával, a harmadik film nyelvi leleményeivel. Igazából három hosszú,
egybefüggő akciószcéna, minimális átvezetéssel; hőspotyogtató gonoszjáték,
képekkel, amiket aztán úgy kell kiverni a fejedből.
Nagyon kevés mondattal. Valahol
így jó – így vegytiszta akciófilm, amit látsz; és jók ezek a mondatok, mert
világok lakhatnak bennük. Tán kétszer háromszor éreztem úgy, hogy Nagy
Emblematikus Szavak hangzanak el – s ez egy ilyen, erősen önkényes módon
szélsőségekkel építkező látvány-mozinál pokoli jó arány. Amit a Hobbit-film
készítőinek szemére vetettem - a felépítésben és logikában tátongó
szakadékokat, a látványos képek kedvéért elfelejtett koherenciát eszemben sincs
ezen a mozin számon kérni. Ami ott szinte fájt, az itt helyénvaló, sőt, zsigeri
élvezetet okoz. A látványos vízpocsékló vízeséstől kezdve az egymás mellett/ellen
létező gépi-motoros szubkultúrák nem-létező logisztikájáig az összes látványos bukfenc
lényegtelen - mert ez a film nem okoskodik; tényleg olyan, mint egy fejjel
lefelé fellógatott Vérzsák: szarik a vércsoportra és a higiéniára. A
félmondatokból így is meglepő erővel rajzolódik a Hadfiúk beteg maradvány
kultúracsonkokból összekapart mitológiája, Furiosa „Zöldhelye” egyetlen szóban
képezi le a menedékvágyat, a földön, ahol nincs menekvés – ez a fajta
apokaliptikus rémület az összes túlzás ellenére igazi, vagy legalábbis én is
így képzelem: így fonnyadna mítosszá és kultusszá a bonyolult hálózat, amit
egyre kevesebben látunk át, és (tárgy-fétiseivel) valójában már ma is mitizálunk.
A legjobb hír mégis az, hogy
működik az eredeti filmek ismerete nélkül is. És faék-egyszerűsége ellenére
több olvasata is lehet. Aki akarja, nézheti úgy, mint egy feminista filmet. Aki
akarja, nézheti úgy, mint egy meztelen látványfilmet, akcióorgiát. Aki akarja,
beleláthat egy szabadságharcos remény-filmet, a szokásos tanulságokkal. Van egy
szolid öko-olvasata… s miközben minden kockájáról ömlik a tesztoszteron,
picurka üzenete vastagon pacifista. Az eredeti filmek ismerete adhat többletet
hozzá – Max „kísérteteinek” például története és mélysége lesz az ismeretüktől
(a szemfülesek még azt a „kísértőt” is kiszúrhatják, aki valójában él…), de
ezek a villanásaikkal rémítő emlékek e nélkül is ütnek. A legjobb hír, hogy
ennyiféleképpen működhet önmagában. Bár azért határozottan kényszert éreztem
utána, hogy rögtön beüljek egy lassú, európai művészfilmre, csak az egyensúly
kedvéért…
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése