Első kötet. Reflexből óvatosabban
nyitnám. A második vers után elfelejtem az óvatoskodást: …minden nap arcomra szökik, kicsi Élet, egy újabb ránc, mit csináljak?
A harmadik szerző a versekkel átfont családban - apja, Kemény István és
testvére, Lili után - de a negyedik vers után lényegtelen lesz, hogy Kemény
Zsófinak hívják: Megtaláltam az árcédulát
egy karácsonyfánkon. Ekkor vertem bele a fejemet is az égbe… Öt verset
olvasok, elölről, egyhuzamban, nem beszélnek egymással túl sokat, de már
húzódik egyfajta ív, és mosolyra a szám, szerencsém van: ez jó. Szerencsém van,
jó, hogy olvashatom Kemény Zsófi kötetét, felnőtt, tényleg a teljes súlyával nehezedik így, az első kötetben; olvasóként
áldás, ha jó verseket olvashatok, szép egymás után: én is szív- és érvrendszeri beteg vagyok, szívügyem a jó vers… és most
nem kevés elvárásom is volt.
Merthogy hallottam slamelni. Nem
is egyszer. Könnyebb szövetűek az elmondott szövegei, máshogy utal a színpadon
és versben – azazhogy az utalások módja, az elcsavarodó félmondatokba szórt
kétértelműségek, a szándékos eltévedések a szövegfolyamban is rokon mód
alakulnak, de korántsincs akkora összerántott súlyuk, mint a meglepően kevés
szóval sokat mondó versekben. Szigorú válogatással húzott versek ezek – érdekes
módon minél szigorúbbra vont a terjedelem, annál elegánsabb ez a súlyokkal
zsonglőrködés… itt egy példa:
Séta
Levittem a kutyát sétálni,
és pisilt, ez sikerélmény.
Mikor visszaértünk, az orrára
sok lényegtelen szag volt ragadva.
Én utánaugrottam egy hullócsillagnak,
de visszarántott a póráz.
Az elvárásokat tovább növelte,
ahogy Simon Márton ajánlotta a figyelembe a kötetet. Magánmitológia, labirintus
– magasabbra téve az úgynevezett lécet… nos, az ő szavának (legalábbis
számomra) súlya van, úgyhogy napokig dolgozni hagytam a szövegeket. Mert a Minden este, mindenestül ciklusától
mintha valóban kirajzolódna egy jól követhető lírai labirintus-napló, annyira
nem egész, hogy filmszerű legyen, de annyira igen, hogy történet-érzetű.
Egymással beszélgető kódok, az a szép bennük, hogy nem kell pontosan érteni…
értse pontosan, akinek szól, én annyira pontosan értem, amennyire nekem szól.
Pont elég, ha a hasonló érzetek, a bennem ücsörgő saját asszociációk felsírnak
(minden beteljesületlen szerelmem…
ellipszispályákon kavarog körülöttem), vagy felkuncognak (Egy szép őszi délutánon neked tavaszi
délelőtt volt…). Olykor csak néznek szomorúan a hasonló saját-élmények (Végül a puszimra már fel sem ébredtél. Aztán
álmodban is félremagyaráztad…), és közben egyre jobban értik (érzik?)
magukat.
Te rágtad a számba azokat a szavakat, amiket most másnak mondok, aki
nem érti. Úgy tűnik, tényleg nem a megélt idő mennyisége, hanem az átélés
intenzitása dönt, hogy mennyit értesz, s hogy ebből mennyit vagy képes
megragadni. Ez az egyik első párkapcsolati tapasztalatom – hogy rendre a
következőnek mondom a kifelejtett mondatokat, nem helyén valón, hiszen azok
helyett a szavak helyett formál bennem közlést a reflex, a görcs, a bennem
felejtett múlt, amit az adott szituáció követelne. A kötetben számos ilyen
elejtett, súlyos félmondat van, ha hagyod, akkor tényleg hetekre adhat
gondolkodni- és emlékeznivalót.
Első kötet. De kedves olvasó,
most nyugodtan elfelejtheted ezt a címkét. Szép, formás költői eszközkészlet,
fegyelmezett, jól szerkesztett rendben. Egyedül
maradtam egy kosztümös filmben, engem itt csúnyán túlfejlődtek… szól a Mindegy; nos, én pontosan az ilyen
mélyen átélt, mégis okos és - ez esetben nem szitokszó! - korszerű versek okán
érzem úgy: hogy a műfaj minden ellenkező híresztelés ellenére sem avul, nem
fejlődte túl az idő! Magyon kíváncsi vagyok a második kötetre! Hogy ez a
szimpatikus, sokrétű, de máris saját arccal bíró költészet milyen irányokba
bokrosodik tovább.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése