Sinéad O`Connor: I`m not Bossy, I`m the Boss - Művészetek Palotája, 2015. április 21.

Öntörvényű, provokatív, a női egyenjogúságért küzdő lázadó – legtöbbünkben valószínűleg ez a kép él Sinead O’Connorról. Az énekesnő, aki húszévesen kopaszra borotvált fejjel robbant be a zenei életbe, hogy ezzel is tiltakozzon a nőket dekorációs tárgyként használó popipar működésmódja ellen; aki a Saturday Night Live élő adásában tépte szét a pápa fotóját; aki egyházellenes kijelentései mellett előszeretettel szólogat be napjaink szupersztárjai közül szinte bárkinek. Kialakult róla egy jó vastagon körvonalazott botrányhős-kép. Ehhez képest óriási meglepetés, hogy a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében megrendezett koncerten nem hogy nem rúgtuk ki a Művészetek Palotája oldalát, de egy szolid (saját) didkófogdosásnál (ezek miatt vagyok idióta) merészebb dolgok nem történtek. Ahogy nem voltak attrakciók sem. Semmi truváj – nincs is szükség rá. Marad a zene és a szöveg. Ami önmagában simán van annyira erős, hogy elvigyen magával.

Sinead O’Connor jelenség. Ahogy beslattyog a színpadra, mezítláb, farmerban, piros ingben, fehér kötött sapival a fején, előbb nézném tizenéves utcazenésznek mint popikonnak. Aztán ahogy felteszi a napszemüvegét - egész este rajta marad, elrejtve őt, kirekesztve minket - és kiereszti a hangját, megcsap az erő, ami árad belőle. Amihez nem kellenek kosztümök, parókák, díszletek, effektek, nem kell semmi. Letisztult, érett előadás ez – mintha már az énekesnő is tudná: nem kell a körítés, nem kell a pukkasztás, elég, ha hagyja hatni a gondolatait. Elenged – szerepet, sikert, kudarcot, dalt egyaránt. Hiteles tőle, ettől a visszafogottságtól, aminek minden percében ott van az elmúlt évtizedek megannyi tapasztalata.

Elenged – ahogy elengedte a legnagyobb sikerét ezen az esten. Egy héttel a koncert előtt jelentette be a twitteren, hogy ezen a budapesti koncerten énekli utoljára színpadon az anno világsikert hozó Prince feldolgozást. A „Nothing Compares 2 U” világhírt hozott, szupersztárrá tette az énekesnőt, és rányomta bélyegét az egész pályafutásra. Huszonöt éve énekli, huszonöt éve mindenki ezt várja tőle, most megelégelte. Sok szempontból teljesen érthető. Szóval elenged. És ez az elengedés-gesztus is valahogy olyan természetesen jön, annyira egyszerűen, hétköznapian – semmi felhajtás, semmi „én itt most a zenetörténelem egy szeletkéjét írom”. Ez a szám végigkísérte a pályafutásomat, most ideje, hogy hagyjam pihenni – mondja. Aztán elénekli, profin, kieresztve, úgy, hogy ne érhesse szó a ház elejét, de hiányzik belőle a lélek. Profi előadás, katarzis nélkül. És megint csak – épp ettől hiteles. Hogy úgy engedi el a dalt, hogy nem pakol bele a kedvünkért még azért utoljára többet, mint amit valójában érez, hanem azt mutatja: ez van, nekem ez már nem jelent többet, akkor minek erőltessem? 

Hogy mennyire nem, és hogy mennyire rég érhetett ez a gesztus, jól mutatja a turné címét is adó új album, a tavaly megjelent I'm Not Bossy, I'm the Boss első kislemezdala, a „Take Me to Church” klipje is, melyben az énekesnő arcára vetítik a „Nothing Compares 2 U” emblematikus kockáit, miközben ő épp arról énekel, hogy nem szeretne többet úgy énekelni, mint eddig, nem szeretne szerelmes dalokat írni, nem szeretne ugyanaz a nő lenni, aki eddig. Több, mint beszédes. Nem véletlen, hogy ezzel a számmal nyit a koncert – megadva az alaphangot.

Persze bizonyos szempontból ez az egész oly mindegy. Hisz csak a zene számít, meg a szöveg. Lehet, még ennyi karaktert sem kéne pazarolnom gesztusokra vagy nem-gesztusokra, egyszerűen hagyni kéne magamra hatni Sinead tisztán, okosan, szívbe markolóan megírt sorait. Melyekből egyvalami világít így huszonöt év után is: ha hiszünk valamiben, küzdjünk érte. Mondjuk ki, ne fogjuk be a szánk és ne hagyjuk, hogy más befogja. Amikor azt mondja: nem szoktam a koncertjeimen sokat beszélni, úgyis csak idiótaságokat mondanék, hisz egy idióta nő vagyok – azzal ugyan öniróniába burkoltan, de azt dörgöli az orrunk alá: ne arra figyelj, mit mondok, azt úgyis kiforgatják, felfújják, bulvárosítják. Figyelj arra, amit énekelek. Abban elmondok mindent.

Volt azért persze zene is – két gitáros, egy basszeros, egy szintis, egy dobos. Profi rockbanda, mindenki hozza amit kell, de mindenki háttérbe szorul Sinead jelenléte mellett. A legerősebb momentumok azok, amikor egyedül van a színpadon és egy szál gitárral énekel. Ami így van jól. Valahogy minden jól van ezen az estén, még az apróbb bakik is – a gitáros srác szerencsétlenkedése a gitárcserékkel, a hangtechnikusnak ki-kiszólogató énekesnő – nem tökéletes, de messze többet ad, mint egy tökéletesre fazonírozott műizé. Élő, lélegző, okos előadás, ami – ha nyitottak vagyunk a mondanivalóra – sokáig velünk marad. Ha meg nem, akkor úgysem Sinead O’Connort fogunk hallgatni.