Tisza-parti
Anna Karenina-történet – írja az alcím, nem sok kétséget hagyva arról, mire
is számíthatunk, ha belevetjük magunkat e rövid könyvecskébe: szerelmi dráma ez
a javából, nagy érzelmekkel, nagy csalódásokkal, tragikus véggel és combos
tanulsággal. Nekem mégsem elsősorban ez, sokkal inkább Tisza-parti mágikus realizmus. A történet, minden szépségével
együtt, örökérvényű szimbólumai és újrahasznosított mitikus elemei ellenére sem
lépte át az ingerküszöbömet – nem úgy az a helyi legendákkal, évszázados
mesékkel, a lapokról kikacsintó mesei szereplőkkel tarkított stílus, mely
Halász Margit sajátja. Hasonlót sem olvastam még soha, és elbűvölt – úgy, ahogy
csak a legnagyobbak tudnak. Beszippantott, rántott magával, sodort lefelé a
folyón hogy aztán partra vessen a Bodza-kertben és én csak tátogjak mint a
partra vetett hal, hogy mégis hova
kerültem…
Mert ez a mese csodás, de nekem nagyon mese. Olvasva az értékeléseket egész
mást ad annak, aki érzi is a „helyiértékét”
nem csak értékeli – tőlem, aki gyerekkoromban láttam utoljára a Tisza-partot
(arra sem emlékszem) és aki ha falura vetődöm, megmaradok ferde szemmel nézett „városi
lyánynak”, borzasztó távol maradt. Mese, amire rácsodálkozom, mese, ami
elringat esténként – de nincs semmi kapcsolatom vele. Valahol sajnálom –
valahol viszont hiányolom, hisz (ha
már idecitáltuk a mágikus realizmust) Marquez Macondo-ja úgy tudott bőröm alá
kúszón ismerős lenni, hogy életemben nem jártam Dél-Amerika közelében sem.
Miért érdemes mégis elolvasni, ha a történet
is távol maradt és a stílus sem volt igazán az enyém? Jó kérdés… Tán mert van
benne egy olyasfajta íz, ami nagyon
hiányzik a kortárs magyar szépirodalomból – és nem is csak az ízesség miatt, hanem mert az egész
nagyon zsigeri. Attrakcióktól mentes, bátor, lecsupaszított – mint az első
emberpár mintájára a Bodza-kertben berendezkedő szökevény szerelmespár. Nem
divatos könyv és még csak nem is „divat ellen lázadósan” divatos. Olyan saját
hang, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. Amiben
szépen-érzékenyen-érzékletesen elegyedik a kötést szétfeszítő szenvedély, ami a
falusi tanárnőt a szépreményű cigány festőművész-világfi karjaiba veti; a
Tiszából fel-felbukkanó, énekével szerelmeseket magához szólító mesebeli szörny
alakja és a Rómeóról és Júliáról elnevezett kismalacok kálváriája a falu
hentesének udvarában. Van itt minden, ami látszólag nem illik össze:
bolondokházából kiebrudalt falubolondja aki rendre horgászversenyeket nyer és a
National Geographicot nézi; évtizedekig a nagyvárosba vágyó tanárnő, aki
házasságából kiugorva pezsgő kulturális élet helyett a szoláriumok és
konditermek világában találja magát; útmenti csárdából örömlányt szöktető fafaragó
és az ő végzet szekerét toló unokái.
Hogy mindez mégis összeáll és koherens
egészet alkot, a kisregény egyik legnagyobb meglepetése – a másik a humora. Ami
olykor ugyan bántóan szókimondó, máskor viszont finom és szuggesztív
stíluseszköz – a telefonnal fejbekólintott harcsa mint az egyik legviccesebb
szereplő például simán megállná a helyét dél-amerikai mágikus realista regények
lapjain is. De életre kel itt minden, szentjánosbogártól anyajegyen át a
Tiszavirágokig – és mesél nekünk. Ezek a kis mesék olykor közelebb férkőznek,
mint a „nagy” mese. Ezekért tudok végtelenül hálás lenni. Igazából sokkal
hálásabb, mint Vas Mari és Sztojka Renátó hatalmas szenvedélyéért.
Hogy olvasok-e még az írónőtől? Fogalmam
sincs. Egy könyve még itthon figyel és vár, lehet, próbát teszek vele, hátha
csak az idő nem volt tökéletes az egymásra hangolódáshoz… Meglátjuk.
„Egyedül
a Tisza volt nyugodt. Nem háborgott, nem adott tanácsokat a baleset káoszában
lökdösődőknek, csak hallgatott. Hallgatott és örült. A víziszörny boldog énekének
örült, aki végre-valahára megtalálta párját lágyan hömpölygő szivárványos
habjaiban.”
Kiadó: Geopen
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése