2015. április 17., péntek

Halász Margit: Éneklő folyó

Tisza-parti Anna Karenina-történet – írja az alcím, nem sok kétséget hagyva arról, mire is számíthatunk, ha belevetjük magunkat e rövid könyvecskébe: szerelmi dráma ez a javából, nagy érzelmekkel, nagy csalódásokkal, tragikus véggel és combos tanulsággal. Nekem mégsem elsősorban ez, sokkal inkább Tisza-parti mágikus realizmus. A történet, minden szépségével együtt, örökérvényű szimbólumai és újrahasznosított mitikus elemei ellenére sem lépte át az ingerküszöbömet – nem úgy az a helyi legendákkal, évszázados mesékkel, a lapokról kikacsintó mesei szereplőkkel tarkított stílus, mely Halász Margit sajátja. Hasonlót sem olvastam még soha, és elbűvölt – úgy, ahogy csak a legnagyobbak tudnak. Beszippantott, rántott magával, sodort lefelé a folyón hogy aztán partra vessen a Bodza-kertben és én csak tátogjak mint a partra vetett hal, hogy mégis hova kerültem

Mert ez a mese csodás, de nekem nagyon mese. Olvasva az értékeléseket egész mást ad annak, aki érzi is a „helyiértékét” nem csak értékeli – tőlem, aki gyerekkoromban láttam utoljára a Tisza-partot (arra sem emlékszem) és aki ha falura vetődöm, megmaradok ferde szemmel nézett „városi lyánynak”, borzasztó távol maradt. Mese, amire rácsodálkozom, mese, ami elringat esténként – de nincs semmi kapcsolatom vele. Valahol sajnálom – valahol viszont hiányolom, hisz (ha már idecitáltuk a mágikus realizmust) Marquez Macondo-ja úgy tudott bőröm alá kúszón ismerős lenni, hogy életemben nem jártam Dél-Amerika közelében sem.

Miért érdemes mégis elolvasni, ha a történet is távol maradt és a stílus sem volt igazán az enyém? Jó kérdés… Tán mert van benne egy olyasfajta íz, ami nagyon hiányzik a kortárs magyar szépirodalomból – és nem is csak az ízesség miatt, hanem mert az egész nagyon zsigeri. Attrakcióktól mentes, bátor, lecsupaszított – mint az első emberpár mintájára a Bodza-kertben berendezkedő szökevény szerelmespár. Nem divatos könyv és még csak nem is „divat ellen lázadósan” divatos. Olyan saját hang, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. Amiben szépen-érzékenyen-érzékletesen elegyedik a kötést szétfeszítő szenvedély, ami a falusi tanárnőt a szépreményű cigány festőművész-világfi karjaiba veti; a Tiszából fel-felbukkanó, énekével szerelmeseket magához szólító mesebeli szörny alakja és a Rómeóról és Júliáról elnevezett kismalacok kálváriája a falu hentesének udvarában. Van itt minden, ami látszólag nem illik össze: bolondokházából kiebrudalt falubolondja aki rendre horgászversenyeket nyer és a National Geographicot nézi; évtizedekig a nagyvárosba vágyó tanárnő, aki házasságából kiugorva pezsgő kulturális élet helyett a szoláriumok és konditermek világában találja magát; útmenti csárdából örömlányt szöktető fafaragó és az ő végzet szekerét toló unokái.

Hogy mindez mégis összeáll és koherens egészet alkot, a kisregény egyik legnagyobb meglepetése – a másik a humora. Ami olykor ugyan bántóan szókimondó, máskor viszont finom és szuggesztív stíluseszköz – a telefonnal fejbekólintott harcsa mint az egyik legviccesebb szereplő például simán megállná a helyét dél-amerikai mágikus realista regények lapjain is. De életre kel itt minden, szentjánosbogártól anyajegyen át a Tiszavirágokig – és mesél nekünk. Ezek a kis mesék olykor közelebb férkőznek, mint a „nagy” mese. Ezekért tudok végtelenül hálás lenni. Igazából sokkal hálásabb, mint Vas Mari és Sztojka Renátó hatalmas szenvedélyéért.

Hogy olvasok-e még az írónőtől? Fogalmam sincs. Egy könyve még itthon figyel és vár, lehet, próbát teszek vele, hátha csak az idő nem volt tökéletes az egymásra hangolódáshoz… Meglátjuk.

„Egyedül a Tisza volt nyugodt. Nem háborgott, nem adott tanácsokat a baleset káoszában lökdösődőknek, csak hallgatott. Hallgatott és örült. A víziszörny boldog énekének örült, aki végre-valahára megtalálta párját lágyan hömpölygő szivárványos habjaiban.”


Kiadó: Geopen

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...