2014. március 26., szerda

Philip Glass: A szépség és a szörnyeteg - Művészetek Palotája, 2014. március 22.



Azt szaporítani kéne, azt a laza hangoltságot, ahogy Philip Glass hallatlan könnyedén, nagy fenék kerítése nélkül játszani települ. Leül a zongorához és egyszerűen belekezd. Persze a dolog nem itt, nem most dől el. Már régen nem most… az új utak egykori keresője a 12 hangjegy meghatározta keretről való lemondás gesztusától, a repetitív egykori forradalmától eljutott oda, hogy immár „élő klasszikus”. A dolog nem most dőlt el; a Mad Rush-t 1980-ban komponálta, a Metamorfózisok se mai gyerek, a 10. Etűd is jó tíz éves darab – ami most eldőlhet: lesz-e köztünk kapcsolat, a játék elér-e a közönségéhez. A közönséghez, amely a játszott műveket jó eséllyel elég jól ismeri.

Milyen érdekes: Glass nem szereti, ha minimalistának nevezik a zenéjét. Pedig repetitív struktúrák, lassú moduláció, egyfajta lassan változó meditatív folyam, amit hallunk, amely azért nem egyszer ülteti az elmélyülést alapvetően zaklató elemek ismétlődésére. A gördülésében aprókat változó ritmika, a szintén aprókat változó minimál-melódiák egymásra épülését ő maga addíciós technikának, az összességét színházi zenének nevező, magát inkább klasszicistának tartó szerző-előadó az ismétlődő zenei struktúrákat egyfajta „hangtájjá” fűzi össze – mégpedig a játékmóddal való játékkal. Matematika és érzés – avagy érzés és matematika; értsétek: nem az értéksorrend, hanem az összetevők szintjén.

És igen, élménnyé lesz a játék most is. A hajlott kor teremte botlások, késések, elúszások ugyanúgy az előadás részeivé lesznek, mint az egykor megálmodott kompozíció rögzített, előadandó dallam-tája. A matek és a lélek. Nekem valahol Bach katalogizáló Wohltemperiertes Klavier-ének attitűdjével rokon Glass attitűdje, csak itt nem „horizontális összegzés”, hanem egyfajta „vertikális vetület” nyílik. Az ismétlődő dallam hallatlan sokszínűséggel megejthető „elfogása”. Apró jelentéstani különbségek – nem kétlem, kell hozzá egyfajta fül. És azt is el tudom hinni, hogy valakit fáraszt, vagy untat ez a megközelítés. Sőt, emlékszem például Dauner Nagy István egykori megjegyzésére egy zenei fórumon, aki kevesellte ezt, puszta élettani hatásnak érezte ezt az irányt, zsákutcának látta, amelyen nincs hova tovább. Markáns és megalapozott vélemény – én viszont úgy látom: akárcsak az indiai klasszikus zene, Glass művei is koncertről koncertre mások és mások; vagy legalábbis máshogy ébresztik bennem a nagyjából ugyanazt.

Valami élő történik hát előttünk – és attól tartok, ennél sokkal többet nem is kívánhatunk egy koncertteremben. Philip Glass játszik. A szünetig, mikor is átadja a színpadot a Philip Glass Ensemble tagjainak, akik Michael Riesman vezényletével vezetik elénk Jean Cocteau A szépség és a szörnyetegének Glass által „áthangosított” verzióját.

Filmi művészet, költészet a vásznon, metaforák és szimbólumok – forradalmian izgalmas képkivágatok, trükkök és beállítások egyfelől; másfelől a színészvezetés némafilmes túlgesztikuláltsága, színpadiassága a hangosfilm gyermekkorában, a némafilm erősen sűrítő cselekményvezetése, amely még harsányabban akarja „elhitetni” a mesét… Nekem szerelmem ez a film, az ifjú Jean Marais mélyen a nézőbe markoló szörnyeteg-tekintetével… Ráadásul itt a film nem pusztán kiindulópont – Philip Glass a maga „operafilmjében” meghagyja Cocteau gyönyörű képeit; a képekhez „énekesíti” a dialógusokat és komponálja a maga zenei látomását.

Szokták mondani, hogy ez a mese is archetipikus a maga nemében; sokszor megrajzolt szerelmi történeteink mélyén lakik a szörnyeteg szelídítésének kényszere-vágya; nem csak az annyira nyilvánvaló (végletekig popularizált) átiratokban, mint például a Twilight. Nos, Glass zenéje felépíti a karaktereket és meglepően erős szolgálójává válik a képnek. Mondjuk nem tudom, mennyire lehet nehéz operai feladat elénekelni ezt a filmet – szerintem a kizárólag dialogikus ének-szituáció, az áriák teljes (és teljesen jogos) hiánya megviselő élmény lehet a teljesen más zenei építkezéshez szokott előadóknak. Erős visszafogottsággal kell használniuk kivételes hangi adottságaik – a kedvencem az este az apa (és néhány kisebb mellékszereplő) szerepében hallható aránnyal tündöklő Peter Stewart lett…

Kár lett volna kihagyni az élményt. Konkrétan nem érdekel, hova mutat; van-e ebben a zenei irányban tovább – nagyon köszönöm Philip Glassnak és barátainak, amit kaptam. Az élő előadás megszokhatatlan ajándékával ékesített, sokrétegű mesét – amiből bárki megtanulhatta: mi magunk vagyunk a szépség is, és a szörnyeteg is.


5 megjegyzés :

Susannicon írta...

Irígylem nagyon az élményt. Jó lehetett élőben megtapasztalni a nagymestert.
Engem The Photographer című albuma húzott be a repetitív zenébe és azóta is az a darabja
a kedvencem.
http://susannicon.blogspot.de/2011/03/aki-veletlenul-feltalalta-mozgokepet.html

Klasszak a filmzenéi is, az Órákhoz írt jól meg is ihletett:
http://www.youtube.com/watch?v=ni98ghX_rXQ

Annak ellenére, hogy azonnal felismerhető, nem untat sosem. Izgalmas, hogy Bachhoz hasonlítod, ezen el kell gondolkodnom...igen, lehet....

Te is a Móriczba jártál?

shizoo írta...

A ló repül, a madarak énekelnek (Kassák után, szabadon:))) klassz írás!

Timi nagy kedvence az Órák (mármint a könyv), Woolf miatt (mert neki ő a mérce) - megnéztük anno, a szívem szakadt rajta - és igen, nagyon sokkal járult az érzéshez a zene. De engem, mint szerintem sokakat a Koyaannisqatsi tett kb. hívővé...

Ó, nem, dehogy (bárcsak!)... a Mezőbe :)

Susannicon írta...

Hú, most, hogy mondod, tényleg a Koyaannisqatsi...
A filmmel annyira egyben volt, hogy a tény, hogy a zene Glass, csak később realizáltam.
A Kundun zenéje se rossz...

Igen, Timivel nagyon osztom ezt a woolfizmust!! :-)

Susannicon írta...

Itt egy jó kis beszélgetés Glass-szal:http://hvg.hu/kultura/20140326_Philip_Glass_interju

shizoo írta...

nagyon köszi!!!

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...