Ezt én nem vagyok hajlandó
elmesélni nektek! Nincs is meg hozzá a tollam, a tudásom – de nem elsősorban
ezért. Hanem hogy ti is olyan tisztán, lehengerlően kaphassátok az élményt,
ahogy nekem érkezett! Hiszen nem voltam ott a február 28-i, Lajkó Félix 40. születésnapján
rendezett „maratoni” koncerten, ahol elvetették a magvacskáit ennek a Fonóban
megejtett nyilvános lemezfelvételnek. Úgy ért az élmény, készületlenül, ahogy
az élet kínál élnivalóval folyvást – és szeretném, ha benneteket is így érne…
Nem akarom elmesélni, hogy ne vegyem élét a zenétől egymásra épülő érzéseknek.
Persze el fogom, amennyire tudom,
el – hiszen ez a dolgom, és szeretném, ha minél többen meg akarnátok hallgatni
koncerten, CD-n, hogy áll a színre először egy szál hegedűvel Lajkó Félix, hogy válik az ördög
hegedűsévé, az érzéki határon népzene és bármilyen klasszikus hagyomány közt –
mintha tényleg Bartók tiszta forrásából csurogna a hegedűszó. Hogyan lakja be a
színpadot Brasnyó Antallal és Szabó Csobán Gergővel, körbe állva,
egymásra figyelve, hegedű, brácsa, bőgő – az őrült ritmikába egyre több jó
helyen kihagyott hang helyét lopva,
így találva egyre izgalmasabb variációkat a játszott hangok
egymáshoz-viszonyának. Hogyan érkezik negyediknek Palya Bea – milyen hallani, amikor a hegedű dallamot
körbehajlongására az élő hang rezgi-hajlítja a választ… hogyan ül be aztán
Lajkó Félix a citera mögé, hogy előcsalja azokat az elképesztő
nemistudomhanyadokat – nem erre találták ki a hangszert? Dehogynem! Erre is.
Hogyan veszi át aztán az ének
helyét a dalban Csizmadia Anna s
később Tintér Gabriella – a
szelídebb és zabolátlanabb népi dalvilág, a palóc és dunántúli nóta-jártabb s a
gyimesi vastagabb, ősibb hatású hangkincse a két leánytorokból… nem a
bejáratott dalok szólnak, s szóltukban messzire kalandoznak; mégsem mondanám az
előadásra: világzene. Nem mintha ne szeretném a vállaltan fúziós kísérleteket,
hagyományok házasítását – de nekem a népzene ez mind és így: együtt. Egyfajta
izgalmi fok. Például a ritmusba kúszó látszólag-vendég, a balkáni háromnegyed
lüktetése, vagy az ír ritmuskarika (minden popzene alapja) a jazz összetettebb
ritmikai ellenpontozásai csak e szabadságfok részei – mert a népdalt bárhogy el
lehet játszani. Amit a zenész megtanult, észrevett, és kitalált, ami
megtetszett neki játékmódban, azt belefűzi. Szabad. A népdalnak nincs kánonja,
ami kottára került belőle, az csak egy megőrzött variáció… a népdalnak művelők
kellenek, akik bátran beleszövik mindazt, amit a fülükbe kúszó zene csak kínál:
az adódó hangot.
Mert aki hangot ad, aki megadja a
játék módját: a prímás. A jó prímás pontosan érzi, melyik hangokat kell
kihagynia a füledbe simult dallamból, hogy a legizgalmasabb helyekre férjen a
kíséret, hogy szolgálja ki, színezze körbe az éneket a saját hangszerével, s
mikor játszhatja le gátlás nélkül az egész zenekarát – vagy a másik prímást.
Nem először gondolom, hogy Lajkó Félix virtuozitásához türelem kell és szív,
mert ő igazi, veszekedett prímás – soha annyira nem látszott ez az este
folyamán, mint mikor Porteleki László,
a Muzsikás örökifjú hegedűse is a színpadra lépett… Az valami elmondhatatlanul
eszelős volt, ahogyan egymás hegedűjátékát a végtelenségig díszítették, olyan
telített hang-szőnyeget szőve, hogy szinte ráfekhetett a hallgató – megjelenik,
hallgassátok meg, ha valamit, ezt tényleg érdemes!
Az élő zene felvétele… Lajkó
Félix egy ideje kísérletezik vele, hogy őrizhető meg a spontán,
pillanat-szülte, a közönség reakcióival is élezett – hogyan őrizhető meg az a
tüzesebb, erősebb jelleg, amit olyan nehezen teremt újra a zenész a stúdióban;
ahol óhatatlanul másféle finomítások, meglátott belső struktúrák lehetőségei
csábítanak. A részekbe való nyúlás lehetőségei. Az élő felvétel alkalmával
mindig az egész dal születik újjá… s volt egy pillanat, amit szerintem Palya
Bea újra szeretett volna élni a zenészekkel. A kiteljesítő együtt-játék után, a
dalok után, amikor mindannyian együtt teremtették nekünk az örömöt, elő
szeretett volna venni egy dalt – s Lajkó Félix szájáról ilyesmit olvastam le: szerintem megvolt. Szerinte elkapták,
azt a megfogalmazhatatlan valamit, amiről még az öreg blues és jazz-zenészek,
mellényes ősz bajszú székely bácsik, hegedűre hajló prímások, de az indiai
rágák mesterei se tudnak, csak a hangszerükkel mesélni.
Mit szóljak ennél többet erről!
Hallgassátok meg, ha kijön! Mert ez olyan. Hallani kell.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése