Nézem ezt a kötetet magam előtt.
Négy hosszúvers, a pálya négy pillanata - a gondolatok körbezuhogó folyamai, ha
hagyod, hogy tényleg körbezuhogjanak, ha felveszed az adott vers kétségtelen
ritmusát és hagyod magadban (megfogal-mazatlanul akár) beszélgetni a képverssel,
a szemközti oldalon - nézem a kötetet és megfogalmazódik a konklúzió (a magamé,
nem vétek vele ha elárulom): életnyi utat kellett bejárjon a költő kultúrákon
és kultúrák félelmein, hitelvesztésein át, hogy a végén egy helyen legalábbis
megkísérelje az összes konzekvenciát levonva otthon érezni magát.
Az egymásra rétegzett betűk a
címlapon (a védőborító alatt, mintegy rejtett kincsként) – ez már a kultúra
réteges egymásra rakódásának és ezzel együtt történő elfoszlásának kora:
valójában minden költői megszólalás plágium, vagy idézet – miközben az ember
maga van most is, de így: a rétegek között, egymás alá-fölé préselt
aktualitások plakátjai, nagyon vékony, de nagyon sok tartalom, az egymásra
csúszó betűk között – ahol egyre nehezebb kibogozni a jelentést. Holott a
szóáradás, a kép-cunami (akárcsak itt, a kötetben) még a fecsegés is (a
valóságunkban is) nagyon sűrű képek egymásra rétegződése. Géczi János sok
szóval, a hosszú vers asszociációs vezérfonala, visszatérő irányjelzői mentén
is meglepően szigorú, szavait megválogató attitűdje egyfajta
markolt-egybemarkoló antik mérték ebben a neoavantgard nyelvi gesztusban (a
kötet valóságában). S nemcsak ott, ahol például megajándékoz a szövegbe rejtett
haikuk egységnyi teljességével, görgetve a tizenhét szótagot a sokezer közt,
mint hullám a kavicsot: „felvérezlek téged, mint a magyar költészetet a harminc
pénzek”. Olyan ez a verseskötete, mint a kertje: hagyná szabadon burjánozni az
egymást egyébként fojtogató, térre éhes növényeket, hagyná az „egyfajta
vadságot”, csak annyit avatkozva be, amennyit feltétlenül muszáj: ahol meg kell
fékezni az özönnövényt.
S a másik oldalon, az aktuális
verssorokkal szemben ott lüktet a kép-vers. Mint a sok apró portré „pixeleiből”
összeálló nagyobb arcba (az irodalom? sok apró arcból…) szakított hasadáson
átrémülő arc képe, a régebbi plakát könnyebben személyesülő, felismerhető,
realista arca, a beletépés által feltárt múlt, a hit az énben – akinek
rémületében ott a felismerés, a döbbenet: ennek váltam a részévé. Gyökér-keresés
és városlátomás-keresés közben is: ennek a személyeket személytelenné varázsló
gesztusnak a részévé. Az irodalom felvérez, a kultúra a megőrzés gesztusával is
árulás. Hisz válogat a megőrzésben, s a foszlása közben nem akaratok, hanem leggyakrabban
a vak szerencse szelektál. Ahogyan plakátot tép véletlen rétegekben a kéz,
áztat le eső, szárít-fakít a fény.
Négy külön korszak, négy külön
téma – de egyetlen jól lekövethető gondolatmenet. A nefelejts lassú szeme (sic!) növényi titkaival, angyalaival,
békabőrével az elinaló dolgok árnyékát lesi - „kimagoznak a nyáréjszakák a
vadóc kertben”, de „holdhülye lett a falu… a holdfogyatkozásba belekékült” -, a
növények nevei tartanak meg, miközben minden kifogy magából. Elárultuk a természetet,
s most már ezer gesztussal utal rá: ha élni akarunk benne, gondoznunk kell.
Gondunkká lett. A képversek a másik oldalon gondozatlan hirdetőtáblák egymást
rétegekben fedő hirdetései. Az emberi természet káosza… „az angyal fűrészporral
van tele…” az utolsó képverseken olvashatatlanra szakadozott, foszlott minden
plakát.
A jázminillatdoboz nagyot utazik, antikba, kultúrába és magába az
utazásba (utazz, és tanulj) – „mondanom kell még neked az elfek idegfájdalmáról
a heliopolisziak könnyű érintéséről ezt azt” fogalmaz a költő, a fogalmak
elvezetnek a „morgó tengerpart” egyre mélyebb rétegeibe, ahol a szavak alatt
ott mér a metrum, az idő-mérték, észrevehetően pányvázva a szöveget, de a
kiformálódás nélkül – ebben a kultúrakörnyezetben, lényünktől szemetes
tengerparton a kultúra is foszlik, miközben a főnixről mesél: önmagáról, ahogy
újra, meg újra kikel a tűzből. Az utazással szemben a másik meghatározó
utazás-élmény kép-versei, a kínai kalandozásokon észrevett falragasz-mezők.
Hiszen nem az „árbocmagasságban” megélt antikról van itt szó, hanem bármiféle
megélhető hagyományról.
A selyemhernyó-sziget utazó belső-monológ. Mert valójában nem a
kultúrában utazol, ha útra kelsz, hanem a tájban, a mások másféle zajú, szagú,
hangterjedelmű, másféle tabukkal telipakolt életében. Hiszen nem állsz meg a
„rezzenéstelen ázsiai szemöldökök határán” behatolsz – az más kérdés, hogy mi
jut eszedbe közben: „az ókor útfeleinek illatos és sok eperfája” milyen
jelentés-többletet ad az úthoz. A (könyvi értelemben) túlparton térbe fonnyadt
ősnyomtatvány-lapok, egymásba fonódó, hullámzó írásjelek – akár aprócska
próbababa-figurák (ékszertartó babák) testére ragasztva: ezt csináljuk a
kincseinkből, divatot; a funkció látszat lesz, a kultúra maga is makett:
csökkent értékű méret.
Az 50 összegzése a hazaérés – életkorba (mi más a szám…), a városba,
ahol élsz, kertelsz, nem kertelsz (a költőnek ez a város Veszprém; „helyzetelek
benne az árpádházi dézsa felett a mosogatólé zsírcsöppjeitől vizionálva” mondja
a költő. A leghosszabb terjedelmű darab; köszönget tágabb értelemben is a
helynek, Tandorinak, Zalánnak, a hosszú vers asszociációs folyamait ihlettel
művelő kortársaknak – miközben a képeken magazin-közelmúltunk relikviái
tépődnek rétegekre, így távolodik, tépett laponként a versben lüktető
személyes; a nő például, aki „kis rajzokat vázlatolt a körmeire, naponta új
részleteket egy könnyfacsaró, hosszúselymű szenvedéstörténetből” (az idézetben
a vessző helyettesíti a sorvéget). Utazás ez is, égen-járás és földön-járás,
festőnővel és követhető, lukas talpú Krisztussal (a költőnél kiská) – de egy
helyben. Az otthonban – vagy amit így kellene nevezni.
A saját olvasatom adtam –
természetesen hamis; ha így össze lehetne foglalni egy hosszúvers teljes
látványát egy-egy bekezdésben, akkor nem lett volna értelme megírni magát a
verset. Térjünk vissza a címlaphoz: a legfelső szövegtöredék-réteg alatt (a
kitalálható valóság alatt) valójában az abc betűi laknak (eszközkészletünk a
kitaláláshoz), s alattuk a nyomdagépek továbbító-hengereinek koszcsíkjai (a
minderre lehetőséget adó hús). A rétegek feltárhatók – a kultúra erről szól.
Csak ezt senki – se én, se más, még maga a költő se – csinálja meg helyetted, kedves
olvasó.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése