2015. április 21., kedd

Jeanette Winterson: A szenvedély

„Mesélek neked. Hidd el, így történt.”

Winterson mesél. Erővel, szenvedéllyel, izzó lánggal mesél. Sodor magával, mint a lagúnák vize, mint az orosz télben menetelő hadsereg, mint a szerencsejátékosok végeérhetetlen egymásra licitálása. Levegőt venni is elfelejtesz, úgy sodor. Mi ez az erő, ami hajt minket, mindig előre, mindig újabb kihívások, új kalandok, új szerelmek, új élmények felé? Mi ez a szenvedély, amit hajtva újra meg újra kockára tesszük magunkat? „Az ember játszik, nyer, játszik, veszít. Játszik. A játszás maga vonz bennünket ellenállhatatlanul. Hogy mit teszünk kockára, felfedi, mi értékes nekünk.

Henri tizenéves parasztgyerek Napóleon seregében – a mezőt kéne járnia, álmodoznia a felhőket bambulva egy fárasztó aratási nap után, lábát lógatnia a folyó vizébe és kajtatni a szomszéd lány után; de egy ember szenvedélye többszázezer sorstársával együtt máshova sodorta. Dobos akar lenni a seregben – felszolgáló lesz a császár mellett. Elbűvöli a nagyság rögeszméje, a soha el nem apadó vakhit, a megszállottság, mely tömegeket küld a halálba önnön felmagasztosulásának álmáért. Csodálja a császárt, éppúgy, mint körülötte mindenki. Sodorja magával a szenvedélye, éppúgy, mint mindenkit. És csalódik – keservesen, fagyosan, megtörten. Éppúgy, mint mindenki, aki látta, mily eszetlen pokolba is lökhet minket a szabadon eresztett őrület.

Villanelle velencei csónakos lánya, ki örökölte apjától azt, amit csak a csónakosok fiai örökölhetnének: a vízen járás képességét. Villanelle, a francia nevű, vörös hajú démon, aki lábujjai közt hártyával született, egy kaszinóban teszi kockára a szívét éjről éjre. Játszik, nyer, játszik, veszít. Olykor fiúnak öltözik, olykor lánynak; olykor a szerencséjét árulja, olykor saját magát; olykor lop, olykor ajándékot ad. Keresi a játék értelmét, a célt, melyért megéri kockára tenni mindent. Lát embereket tétnek tenni saját életüket – látja, meddig megy el az ember, hogy azt érezze, él.

Henri és Villanelle a történelem hullámai közt sodródnak egymás mellé, egymás ellentétei és tökéletes kiegészítői ők: egyikük egy nagy ember szenvedélyének árnyékában ábrándult ki minden lángolásból; másikuk a saját szívét kockázta el a szerelem oltárán, mégis fáradhatatlanul űzi tovább. Villanelle szenvedélye sodorja magával Henri-t Velencébe, sodorja újabb kalandba, újabb bűnbe, újabb bűnhődésbe. De meddig? A szenvedély túloldalán ott az őrület – ami fájdalom, bűnhődés, börtön, de menekvés is. Mert vannak bűnök, vannak rögeszmék, vannak lángok, melyek elől nem lehet hova bújni, melyeket nem lehet elfelejteni. Csak ha saját elménk börtönébe zárkózunk és nem engedjük be őket.

„Mesélek neked. Hidd el, így lesz.”

Winterson gondolatfolyama mágikus realizmus a javából, játék a szavakkal, játék a nyelvvel, játék az olvasóval – vajon észreveszed apró kis fricskáit? Csodálatos mese történelemről, csatákról, álarcokról, szerelemről és Velencéről – ugyanakkor mély és igaz, torokszorítóan igaz vallomás a szívről, a szenvedélyről, az emberi lélek égető ellentmondásairól. Mintha Henri és Villanelle egyaránt mi lennénk – az egyik felünk örök játékos, aki kockára teszi szívét és sosem adja fel a reményt, hogy ha el is veszti, megtalálja, hogy újra és újra lehetősége lesz ismét elkockázni („Ismét felteszem tétnek? Igen.”); a másik már rég kiábrándult a világ borzalmaiból és tudja: „a szívnek nincs zálogháza. A szívet nem bugyolálhatod tiszta ruhába, hogy őrizzék neked, míg jobb idők jönnek, s ismét kiválthatod”.

Szerelem, szenvedély, szenvedés adják egymásnak a stafétát a lapokon – akárcsak az életünkben. Játszunk, szeretünk, szenvedünk, felejtünk, majd újra játszunk. Hogy tudjuk elviselni egyáltalán ezt a szenvedélyt? Hogy tudjuk újra kockára tenni szívünket, lelkünket, egész valónkat még a legmélyebb csalódás után is? Hogy tudunk felállni, továbbmenni, álarcot húzni és játszani, bármily mély sebeket kaptunk? Tudunk. Játszunk. Senki sem tudja, hogyan. Én sem tudom. Winterson sem tudja. De megyünk előre, játszunk, kockázunk, szeretünk és szenvedünk, mert ez az élet, ez a gigantikus körforgás.

„Valahol fagyás és olvadás közt. Valahol szerelem és kétségbeesés közt. Valahol félelem és nemiség közt, ott a szenvedély.” Lehet szavakba önteni az élet végtelen sodrását? Lehet papírra vésni mindazt a csodát és borzalmat, ami maga az ember? Lehet. Jeanette Wintersonnak sikerült.


Kiadó: Park
Fordító: Lengyel Éva

2 megjegyzés :

Amadea írta...

Nagyon szépen írtál róla.

Ilweran írta...

Köszi :) Olvasd, szerintem nagyon tetszene neked is!

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...