2012. december 9., vasárnap

Andrej Tarkovszkij - Andrej Rubljov



Nem is igazán emlékszem, mikor, hol láttam először. A hatására, a hetekig velem maradó képekre igen, s arra a furcsa éjszakára is, amikor jelenetenként többször visszapörgetve néztem, szinte bor gyanánt ízlelgetve, részegedve bizonyos kockáitól videón. Nem a legszemélyesebb Tarkovszkij szerintem (az talán a Tükör), nem is a nekem legkedvesebb (az vitán felül a Stalker), és nem is a filmről magáról akarnék itt fecsegni - talán csak néhány nekem fontos momentumáról. Ajánlót nem írnék róla – egyszerűen nem bírnám ki, hogy nem okoskodhatok; s a belém akadt horgait nyilvánosan nem piszkálva mi értelme lenne? Különben is, ezt legfeljebb így ajánlanám: ha unod, hogy a filmek ma (néhány kivételtől eltekintve) a kikapcsolódáson túl nem szólnak semmiről, ha tényleg és zsigerig unod, akkor megéri hozzálassulni. Teljes elemzést sem írnék itt – kevés vagyok egyfelől, másfelől remek szövegek lelhetők róla (nyilván, hiszen e film nem mai gyerek), s magától Tarkovszkijtól is ott A megörökített idő, ha valaki mélyebben kiváncsi. Nem a teljességre törekszem, ha valakiben marad hiányérzet, a hiba nem az ő készülékében van. És nem fogom vissza magam, mert ezt a filmet nem a fordulataiért érdemes. Figyelitek? Csupa nem. Érdemes lenne az igenekre térni.

Megörökített idő? Valamilyen mértékig az. Mélységes alkotói szabadsággal, hiszen a korról viszonylag sokat, de Rubljov, az ikonfestő szerzetes életéről alig valamit őriztek meg a krónikák. Tarkovszkij meglehetősen átgondoltan válogat a (feltételezett) életidőszak, a környezet elemeiből, a létet formáló hatások kiadnak egyfajta kortükröt is, még ha valójában ez alig is célja az alkotásnak. Mint ahogy óhatatlanul reflektál is a film a saját korra; a saját „nagyfejedelem” birodalmának kérdései is ott feszelegnek (alig rejtve) a lassú, sztyeppei folyamként sodródó cselekményben - szimbolikus figurákkal, és olyan „ikonikus” birodalmi gesztusokkal, mint a besúgás, a protekcionizmus, vagy a vonalas kultúrpolitika. Nem véletlen, hogy hányatott sorsot élt Tarkovszkij látomása az ikonfestészet megújítójáról – azért az aparatcsikok se voltak egytől egyig hülyék –, zaklatták eleget: Művészeti Alkotóközösségek suttyói ültek a nyakán az egész forgatás alatt, a filmet többször újravágatták vele; úgy csodálatos egész, úgy rajzol ívet, hogy valójában tudhatatlan, mi volt pontosan Tarkovszkij eredeti koncepciója, az általa megálmodott egész és ív – ez is kompromisszum, mint az időszak legtöbb megőrzött kincse.

Annyi minden maradt e filmben ránk örökül – többek közt egy alkotói attitűd kamaszkora, az érett felnőttkorig. Tarkovszkij minden filmje valahol ennek a hozzáállásnak a tükre is, az út a „miért érdemestől” a  „hogyan érdemesig”. Rubljov mesterré válása, érlelődése a filmbéli megnémulásáig, az ecset időleges letételéig miért-központú. Miért élünk, miért kapunk tehetséget, miért érdemes élni vele. A többi festő, a filmbeli mesterek és vetélytársak felrajzolódó másmilyen attitűdje is a „miért kérdésében egy pontig eljutást” tükrözi. És a kérdésfelvetés sajátos csődjét. Önmaga határaiig mindegyik eljutott, és ott megállt: Feofan a görög megállása a maga mesteri nagyszerűségében ugyanaz a művészi magatartás, mint Kirill megállása a nem teljes tehetség zsákutcájában. A kérdést mind a kettő megkerüli, mivel megválaszolni képtelen – azonban e kerülőtől mindegyik szenved. Rubljov erre nem hajlandó: megkerülni a kérdéseket, úgymond félretolni a világot és a tehetséget másra se nézve kihasználni. Minden gesztusa a világra, a vele történtekre adott válasz – s mégis, ugyanoda jut vele, mint a többiek. Az ecset letételéig. 


Amíg ki nem józanítja, pofon nem csapja az alkotói szuverenitás himnusza: a harangöntő fiú szeme láttára kibomló története. A „harangöntés titkát” birtokló kis hazug félelmetesen ösztönös kérlelhetetlensége önmagához és a környezetéhez. A harang azért szólal meg, mert mindenből a legjobbat kapta: agyagból, ólomból aranyból – de ami fontosabb: megkapta a lélek odafigyelését, az odaadást egészen a kegyetlenségig, akár a korbácsig. A harang megkapja a „hogyan érdemest”. Megkapja a titkot, amit a haldokló apa megtagadott a fiától – azaz amit képtelen volt elmondani. Hogy a titok a „hogyan”. A harang megszólal – a film legszebb hangja. S a megszólaló harang, az elkészültének története, s Boriszka vallomása, könnyei, a csoda szóra bírja, festeni hívja, felrázza a világ „miértjeitől” bénult Rubljovot. A csoda: mutassunk túl önmagunkon. Boriszka csaló, és mégsem az. Mert valójában tényleg tudja a titkot, a „hogyan érdemest”. Mindent egy lapra tesz fel érte – önmagát teszi fel.

Tarkovszkij is önmagát tette fel – nem fogom elfelejteni az arcán a látható feszültséget. A Solaris egyik olasz vetítésének estéjén mondott hosszú beszédet a maga művészi hitvallásáról oroszul, három-négy mondatonként hosszú szüneteket tartva, amíg a fordító tette a dolgát. Nem fogom elfelejteni azt a mélyégesen átható, a reakciókat szondázó tekintetet, amely a „hogyan mondjam, hogy megértsétek” vágyával volt teli. Az ennyire koncentrált létezés eléget. Talán nem véletlen, hogy a legnagyobb „megértőinknek” ritkán adatik hosszú élet. De nem egyszer úgy gondolom, csak ennyire koncentráltan érdemes létezni. És alkotni egészen biztosan így kellene mindig, ezen a hőfokon.

A film záróképei mindent elmondanak. Rubljov gyönyörű, színnel telített; a saját festészeti világán, az ikonfestészeten belül forradalmian mozgalmas freskóit látjuk - egy pusztuló templom falán. Esni kezd az eső, lemossa a színeket, a produktum a szemünk láttára ázik le, a szemünk láttára semmisül meg. S vált a kép, esőverte lovakat látunk, szabad, ridegen tarott állatokat a ligetben, ahogy állják az időt. Az alkotás elpusztul. A porból való porrá lesz. De a hozzáállás örökkévaló. Nem a tárgy a lényeg, hanem a gesztus. Az, hogy állni kell az időt, a fejünkre esőként hulló, keserű miértek záporában kell létezni, akár megkötözött, béklyózott lábakkal is, de szabadságban. Ahogyan Andrej Tarkovszkij is tette. Ahogyan ő tette fel az alkotásért tétnek önmagát.

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...