A
hagyomány szerint ugyan csak holnap kezdődik az adventi időszak, ám a torkos
gyerkőcök és még torkosabb felnőttek már ma kinyithatták az adventi naptár első
ablakocskáját, kezdetét vette hát a karácsony előtti nagy várakozás. Ma már
mintha nem lenne divat várni a karácsonyt, pláne „felnőtt” fejjel – a
csodavárást és a gyermeki rácsodálkozást egyre nagyobb sikerrel irtja ki az
emberekből a kereskedelmi nyomás, a plázákban októbertől beinduló „Jingle
Bells” és az eszeveszett ajándékozás és költekezés vélt vagy valós elvárása. Amit
valahol megértek, évekig dolgoztam könyvkereskedelemben, kevés annál
kiábrándítóbb hely van karácsonykor.
Mégis,
számomra ez az év legszebb időszaka, a meghitt téli esték, a fahéjillatú
gyertyák, a fenyőfadíszítés és mézeskalács-sütögetés, a kedves karácsonyi
dallamok ideje – ilyenkor mintha visszaröppennék abba a boldog gyermekkorba,
ami máskor oly elveszettnek tűnik. Mindig is imádtam a karácsonyt, és mindig is
féltem, hogy ha egyszer vége, nem lesz több. Nem tudok visszaemlékezni az első
karácsonyi élményemre, nem tudom, honnan ered ez a fanatikus rajongás, csak azt
tudom, hogy gyerekkorom legszebb élményei közé tartoznak a nagy családi
karácsonyok a nagymamámnál. Szenteste mindig összegyűlt a család, nagynénik,
nagybácsik, unokatestvérek és legalább azon az egy estén úgy tűnt, minden
tökéletes.
Ma
már persze tudom, hogy a szép ruhák és a bájmosolyok ellenére ezeken az estéken
is jobbára ugyanaz a fúrás ment, mint máskor, de gyerekként nekem ez maga volt
a csoda. Hogy mindenki együtt volt, hogy bemehettünk mi gyerekek a nagyszobába,
a feldíszített fa alatt játszani, bontogathattuk a szebbnél szebb ajándékokat,
és két pofára tömhettük magunkba a sütit meg a mandarint. Az én drága nagymamám
már októberben elkezdte apránként összevásárolni a hozzávalókat, szárítgatta a
sparhelt mellett a több kiló mogyorót, hogy karácsonyra jó száraz legyen, mert
minden felnőtt azt szerette törni az asztal mellett, és napokig sütögette a
bejglit meg a többi finomságot (ami szerinte soha nem sikerült elég jól, mégis
mindenki elégedetten szuszogott jóllakott óvodás üzemmódban a vacsi után).
Gyerekkorom kedvenc karácsonyi könyve |
Aztán
felnőttem, elköltöztem, a nagyim sincs már velünk, de a karácsonyi varázs
megmaradt – az első közös ünnep emléke mindig velem marad, az első
„sajátlakás-díszítés”, az első közös karácsonyfa (az addig jobbára kopáran
maradó legénylakásban). Aztán az évek során persze erre is rakódott ezer dolog,
saját magunk teremtette hagyományok, kisebb és nagyobb ajándékhegyek, családi
körutak vidéken. Az utóbbi években a december nem kis részben arról is szólt,
hogyan „csináljuk meg” az újabb ünnepet – sajnos a korábbi nagy ajándékozások
és gondtalan ünneplések kora most beláthatatlan távolságban van. Kellett pár
év, és jópár pofon az élettől, amíg én is ki tudtam mondani (és őszintén
átérezni), hogy nem számít, van-e valami a fa alatt, nem számít, mit eszünk
karácsonykor, nem számít, telik-e új díszekre, csak az számít, hogy meg
tudjuk-e teremteni magunkban és magunk körül ugyanazt a meghittséget és
melegséget, mint azokon a gyerekkori karácsonyokon.
Mert
nekem erről szól, és ez az, amit sem a „válság”, sem az üzletek akciói, sem az
általános fanyalgás nem tud elvenni: pár napot-hetet, amikor a szokásosnál tán
jobban figyelünk egymásra (mi, emberek), amikor csendesen, meghitten töltjük az
estéket és gyertyát gyújtunk, amikor tátott szájjal nézzük a fényeket a
városban, és örülünk egy maroknyi szépségnek. A karácsonyi vásárok hangulatát,
amit akkor is imádok, ha nincs pénzem vásárolni, csak sétálok, csodálom a
kézműves holmikat, kortyolom a forralt bort, hallgatom az unalomig ismert
dallamokat, szerencsés esetben esik a hó, és úgy érzem, az élet mégis szép. A
hirtelen életre kelő egyenpaneleket, ahogy napról napra egyre több hóember,
fenyőfa, fényfüzér, télapó tűnik fel az ablakokban; a sütiillatot, ami már
hetekkel az ünnep előtt is belengi a társasházakat.
Tegnap
megtömtem csokival az adventi naptárat és elővettem az első díszeket – és azt
éreztem, hogy megint helyrekerült valami. Mert az advent nekem ilyen is: kihúz
a legmélyebb gödörből, nem hagy tovább búslakodni, nem engedi felszínre a sötét
gondolatokat. És igenis, várom a csodát. Hogy az idei karácsony is szép legyen,
hogy a behavazott autók innen a kilencedik emeletről úgy nézzenek ki, mint a
szépen egymás mellé sorakoztatott nudlik, hogy a parkbeli fák roskadozzanak a
hótól, hogy körülöttem csillogjanak a fények, hogy éjszakába nyúlóan díszítsük
a mézeskalácsokat. Hogy egy pár napra elfeledhessem a hétköznapok poklát, és
újra gyerek lehessek. Akkor is, ha körülöttem csupa morcos felnőtt szidja
minden nap az élelmiszerárakat, a tömeget az üzletekben, az ajándéklistákat, a
latyakot és a hideget.
Soha
nem voltam vallásos, az adventi ünnepkör ezen része távol áll tőlem, és már
réges-rég nem hiszek a kisjézusban – de hiszem, hogy karácsonykor valóban
megérkezik hozzánk valamiféle csoda. Rajtunk áll, hogy beengedjük-e vagy sem.
Én nagyon várom, és mindent megteszek, hogy becsalogassam. És tudjátok mit? Ha
a felnőttség azzal jár, hogy már nem várom tovább, akkor inkább soha nem akarok
felnőni.
Ez annyira szép :)
VálaszTörlésOlyan jó volt olvasni ezt a bejegyzést!
VálaszTörlésÉn is úgy várom már a karácsonyt különben, pont az általad említett dolgok miatt - bár bevallom, nekem mindig a várakozás, az előkészületek ideje a legszebb. Mondjuk az okát nem tudnám megmondani :-)
De mindegy is. Visszatérve: köszönöm, hogy elolvashattam ezt a bejegyzést, és hogy becsempészted hozzám is a karácsonyi várakozás hangulatát. :-)
Köszönöm szépen, lányok :)
VálaszTörlésValójában én is a várakozást szeretem a legjobban, meg azt az érzést, amikor 23án már áll a fa, készen van minden, de még nem kezdődött el a "naaagy" ünneplés :) azt mindig nyújtanám kicsit...