Advent

A hagyomány szerint ugyan csak holnap kezdődik az adventi időszak, ám a torkos gyerkőcök és még torkosabb felnőttek már ma kinyithatták az adventi naptár első ablakocskáját, kezdetét vette hát a karácsony előtti nagy várakozás. Ma már mintha nem lenne divat várni a karácsonyt, pláne „felnőtt” fejjel – a csodavárást és a gyermeki rácsodálkozást egyre nagyobb sikerrel irtja ki az emberekből a kereskedelmi nyomás, a plázákban októbertől beinduló „Jingle Bells” és az eszeveszett ajándékozás és költekezés vélt vagy valós elvárása. Amit valahol megértek, évekig dolgoztam könyvkereskedelemben, kevés annál kiábrándítóbb hely van karácsonykor.

Mégis, számomra ez az év legszebb időszaka, a meghitt téli esték, a fahéjillatú gyertyák, a fenyőfadíszítés és mézeskalács-sütögetés, a kedves karácsonyi dallamok ideje – ilyenkor mintha visszaröppennék abba a boldog gyermekkorba, ami máskor oly elveszettnek tűnik. Mindig is imádtam a karácsonyt, és mindig is féltem, hogy ha egyszer vége, nem lesz több. Nem tudok visszaemlékezni az első karácsonyi élményemre, nem tudom, honnan ered ez a fanatikus rajongás, csak azt tudom, hogy gyerekkorom legszebb élményei közé tartoznak a nagy családi karácsonyok a nagymamámnál. Szenteste mindig összegyűlt a család, nagynénik, nagybácsik, unokatestvérek és legalább azon az egy estén úgy tűnt, minden tökéletes.

Ma már persze tudom, hogy a szép ruhák és a bájmosolyok ellenére ezeken az estéken is jobbára ugyanaz a fúrás ment, mint máskor, de gyerekként nekem ez maga volt a csoda. Hogy mindenki együtt volt, hogy bemehettünk mi gyerekek a nagyszobába, a feldíszített fa alatt játszani, bontogathattuk a szebbnél szebb ajándékokat, és két pofára tömhettük magunkba a sütit meg a mandarint. Az én drága nagymamám már októberben elkezdte apránként összevásárolni a hozzávalókat, szárítgatta a sparhelt mellett a több kiló mogyorót, hogy karácsonyra jó száraz legyen, mert minden felnőtt azt szerette törni az asztal mellett, és napokig sütögette a bejglit meg a többi finomságot (ami szerinte soha nem sikerült elég jól, mégis mindenki elégedetten szuszogott jóllakott óvodás üzemmódban a vacsi után).

Gyerekkorom kedvenc karácsonyi könyve

Aztán felnőttem, elköltöztem, a nagyim sincs már velünk, de a karácsonyi varázs megmaradt – az első közös ünnep emléke mindig velem marad, az első „sajátlakás-díszítés”, az első közös karácsonyfa (az addig jobbára kopáran maradó legénylakásban). Aztán az évek során persze erre is rakódott ezer dolog, saját magunk teremtette hagyományok, kisebb és nagyobb ajándékhegyek, családi körutak vidéken. Az utóbbi években a december nem kis részben arról is szólt, hogyan „csináljuk meg” az újabb ünnepet – sajnos a korábbi nagy ajándékozások és gondtalan ünneplések kora most beláthatatlan távolságban van. Kellett pár év, és jópár pofon az élettől, amíg én is ki tudtam mondani (és őszintén átérezni), hogy nem számít, van-e valami a fa alatt, nem számít, mit eszünk karácsonykor, nem számít, telik-e új díszekre, csak az számít, hogy meg tudjuk-e teremteni magunkban és magunk körül ugyanazt a meghittséget és melegséget, mint azokon a gyerekkori karácsonyokon.

Mert nekem erről szól, és ez az, amit sem a „válság”, sem az üzletek akciói, sem az általános fanyalgás nem tud elvenni: pár napot-hetet, amikor a szokásosnál tán jobban figyelünk egymásra (mi, emberek), amikor csendesen, meghitten töltjük az estéket és gyertyát gyújtunk, amikor tátott szájjal nézzük a fényeket a városban, és örülünk egy maroknyi szépségnek. A karácsonyi vásárok hangulatát, amit akkor is imádok, ha nincs pénzem vásárolni, csak sétálok, csodálom a kézműves holmikat, kortyolom a forralt bort, hallgatom az unalomig ismert dallamokat, szerencsés esetben esik a hó, és úgy érzem, az élet mégis szép. A hirtelen életre kelő egyenpaneleket, ahogy napról napra egyre több hóember, fenyőfa, fényfüzér, télapó tűnik fel az ablakokban; a sütiillatot, ami már hetekkel az ünnep előtt is belengi a társasházakat. 

Tegnap megtömtem csokival az adventi naptárat és elővettem az első díszeket – és azt éreztem, hogy megint helyrekerült valami. Mert az advent nekem ilyen is: kihúz a legmélyebb gödörből, nem hagy tovább búslakodni, nem engedi felszínre a sötét gondolatokat. És igenis, várom a csodát. Hogy az idei karácsony is szép legyen, hogy a behavazott autók innen a kilencedik emeletről úgy nézzenek ki, mint a szépen egymás mellé sorakoztatott nudlik, hogy a parkbeli fák roskadozzanak a hótól, hogy körülöttem csillogjanak a fények, hogy éjszakába nyúlóan díszítsük a mézeskalácsokat. Hogy egy pár napra elfeledhessem a hétköznapok poklát, és újra gyerek lehessek. Akkor is, ha körülöttem csupa morcos felnőtt szidja minden nap az élelmiszerárakat, a tömeget az üzletekben, az ajándéklistákat, a latyakot és a hideget.

Soha nem voltam vallásos, az adventi ünnepkör ezen része távol áll tőlem, és már réges-rég nem hiszek a kisjézusban – de hiszem, hogy karácsonykor valóban megérkezik hozzánk valamiféle csoda. Rajtunk áll, hogy beengedjük-e vagy sem. Én nagyon várom, és mindent megteszek, hogy becsalogassam. És tudjátok mit? Ha a felnőttség azzal jár, hogy már nem várom tovább, akkor inkább soha nem akarok felnőni.