József Attila: Betlehemi királyok

Pásztorok keljünk fel,

Hamar induljunk el,

Betlehem városába,

Rongyos istállócskába

Re-já-ja,

Ökör, szamár melegítő

Párája.

(népi betlehemes részlete)

Valójában csak boldog születésnapot akarok kívánni, azzal, hogy szóba hozom ezt a verset, boldog születésnapot mondani a kis Jézusnak – nekem még dobom sincs, mint annak a kisfiúnak a dalban, csak a leírt szavak vannak ezen a blogon, meg a többin – csak az okoskodás van. Ezt tudom csak felajánlani, mivel ígérni-megfogadni évek óta nem vagyok hajlandó – minek, ha úgysem tartom be. És a boldog születésnapi kívánság szempontjából az is indifferens, hiszem-e az istenfia tanításait, hogy a párom hiszi-e, hogy a hagyomány önnönmagában lükteti-e bennünk az évek ritmusát, avagy fekszik alatta valamiféle meggyőződés is, megvallása bárminek. Valójában csak boldog születésnapot akarok kívánni, annyira tiszta szívvel, amennyire a párom köszöntötte pár hete az adventet.

Beleszaladtam néhány alkalommal, vitákba szaladtam ezzel a (szerintem) meglehetősen közérthető, s ennek ellenére tüneményes József Attila-verssel kapcsolatban, mégpedig jellemzően teológiai tartalmú vitákba – ahol is nálam okosabb emberek fejtegették, mennyire forrás-hű a költő megközelítése, azaz evangéliumi értelemben helyes-e a felfogás, amit sugároz. Ha igen, mit jelent a költő vallásosságára nézve ez a tény, ha nem, milyen téves értelmezések olvashatók ki a versből, milyen felekezet meggyőződése, hitrendszer látens vagy tapintható nyoma. Idézzük csak fel a verset:

BETLEHEMI KIRÁLYOK

Adjonisten, Jézusunk, Jézusunk!
Három király mi vagyunk.
Lángos csillag állt felettünk,
gyalog jöttünk, mert siettünk,
kis juhocska mondta - biztos
itt lakik a Jézus Krisztus.
Menyhárt király a nevem.
Segíts, édes Istenem!

Istenfia, jónapot, jónapot!
Nem vagyunk mi vén papok.
úgy hallottuk, megszülettél,
szegények királya lettél.
Benéztünk hát kicsit hozzád,
Üdvösségünk, égi ország!
Gáspár volnék, afféle
földi király személye.

Adjonisten, Megváltó, Megváltó!
Jöttünk meleg országból.
Főtt kolbászunk mind elfogyott,
fényes csizmánk is megrogyott,
hoztunk aranyat hat marékkal,
tömjént egész vasfazékkal.
Én vagyok a Boldizsár,
aki szerecseny király.

Irul-pirul Mária, Mária,
boldogságos kis mama.
Hulló könnye záporán át
alig látja Jézuskáját.
A sok pásztor mind muzsikál.
Meg is kéne szoptatni már.
Kedves három királyok,
jóéjszakát kívánok!

Jön a lélek embere, a csillagórák lesője, a bárány hangját is értő, a nagy hármasságból a szívhez tartozó: Menyhárt. Menyhért – aki a legközelebb van az éghez, mert a szívével lát és azzal figyel. Vele jön az értelem embere, a „földi király”, aki a „szegények királyához” jött, nem a látás az övé, hanem a hallomás, aki az eszére hallgat: Gáspár. Ő a mi ezerszer áldott és átkozott köztes állapotunk, a mérce embere: a bölcs. És természetesen velük jön Boldizsár is, az anyag, a tapintás bűvöletében létező testiség, látszólag a legalantasabb: a „szerecseny”, aki mégis a másik kettő elengedhetetlen alapja, soha nem nélkülözhető, örök bázisa. A Lélek, az Értelem és a Test jött üdvözölni azt, ki mindhármuk felett áll a többlet által: hogy tudja, mind a három ige. Hogy minden ige, s hogy Egy a létezés, nem Három. Ilyen okosságokat vitattak körülöttem nálam okosabbak, meg olyanokat, amikre nem is emlékszem…

Figyelmezzünk csak a betlehemesekre:

I.KIRÁLY: (a betlehem előtt)

Már egyéb nincs hátra, ó kegyes Jézusom!

Csak előtted térdet, fejet hajtok.

A mennyei kegyelmet csak tőled várjuk,

S add, hogy szívünkből Neked hálát adjunk!

SZENT JÓZSEF: (a királyok elébe áll)

Vajon kit keresnek itt ezek?

Úgy látom Királyok,

Korona a fejükön,

drága pálca a kezükben,

Drágaságok csillamlanak ezeken.

SZŰZ MÁRIA:

Avagy talán ezek sem hagynak

bennünket itt lenni.

Ó, Is­tenünk, hol lesz egykori

éjjeli menedékünk?!

I–III. KIRÁLY: (egyszerre felmutatnak az égre)

Hála legyen az egeknek,

hogy eljöttünk és megtaláltuk

Lakhelyét Üdvözítőnknek!

Ím az egen a csillag állva marad,

Már nem merő futásban,

mint van irva, e ház fölött megakadt!

III. KIRÁLY:

De én bizonyságot teszek arról,

hogy az IstenFia emberré lett,

ki e szent éjjelen

Máriától született!

Mirhát adok leborulva,

mert az embert illeti!

Szent Megváltónk e világot,

mint ember üdvözítheti…

…tovább is volna, de nem ragozom. Csak lássuk ennek fényében, mennyire kár agyonvitázni József Attila versét – nem teológiázik ő itt egy dekát se! Ha amennyire királyt egyedít, hát ösztönösen cselekszi benne a költő – a követett minta: a népi betlehemes nyomán, ha amennyire átjárja a realitás a verset Mária aggodalmaiban, az bizony a józan paraszti ész realitása: már aludnia kellene a gyereknek, mert nyűgös lesz reggel, ha most nem kajál, akkor éjjel panaszkodik. Egyszerű, parasztasszonyi bölcsesség: nem jó, ha nincs az életnek már az első napján ritmusa. Mert kérem ez a vers talán az öcsödi gyerekkor teleinek rejtett hozadéka, a falun alázódásé, ahol még javában jártak – évekkel később is – szenteste a betlehemesek. Ez a vers az egyik legszebb magyar költő által elkövetett betlehemes költemény. Mindegy, mennyire helyénvaló teológiailag, mennyire nem; összecseréli-e Boldizsárt Gáspárral vagy sem – olyan, mint a népi vallásosság maga: lehet, hogy pontatlan, de szíve van neki, és lelke van. Csak meg kell hallani benne a valódi igazát.

Búcsúzóul részlet a betlehemes altatóból:

Ó rengessük a kisdedet

Máriától születettet,

Jézus nevét énekeljük

S tiszta szívből őt tiszteljük.

Jézus ágyán nincsen paplany,

Jaj de fázik az ártatlan.

Nincsen meleg helyecskéje,

Sem cifra rend bölcsőcskéje.

Aludj Fiam, édes Jézus,

Lelkem hajlékába nyugodj.

Aludj Fiam, édes Jézus:

Mint gyöngyvirágszál

Úgy ragyogj!

A betlehemes dalok forrása: „…hanem vagyok Úristen követje…”

                                           - a téli ünnepkör dramatikus szokásaiból –

                                           Nemzetközi Betlehemes Találkozók Játékszövegei

                                           szerk: Dr. Tömöry Márta

                                           Magyar Művelődéstörténeti Intézet 2009.