2012. december 27., csütörtök

A hobbit - váratlan utazás


I.

Aggodalommal vártam, mit kezdenek kedvenc új-zélandi filmeseim A hobbittal – leginkább talán a mesei, szinte narniai hangütés A Gyűrűk Ura-filmekhez való fazonírozása izgatott, hogy Peter Jackson és jobbára régi ismerősökből álló filmes csapata hogyan simítja ezt a könyvet a már lefektetett világ hangulatához. Nekem a népmeseit és balladait századfordulós vidéki angol életvitellel, kelta mitológiával, viking hangulatokkal keverő metódus – ahol mindvégig tetten érhető a minél realisztikusabb, történelmével, művészet- és életmódtörténetével együtt elénk tárt, szuverén világ megteremtésének vágya és a következetes fantasy-klisékerülés –, a megrajzolt miliő adta a Trilógia varázsát; leginkább arra voltam kíváncsi, mit kezdenek az alkotók A hobbit sokkal kevésbé emelkedettre formált keretével.

Aggódtam, nem is kicsit a „szabad kéz” keltette túlzások miatt. Nem kérdés, hogy A Gyűrűk Ura fogadtatása után (s főleg azután, hogy a  felmerülő vitákban a Jackson vezette filmkészítők és a producerek: a „pénz” közt a fogadtatás minden esetben az alkotókat igazolta; olyannyira, hogy A király visszatér „eljövetelére” már felrúghattak a csinálók olyan „Mammon-tabukat” is, mint az optimálisan értékesíthető maximális játékidő) a rendező szokatlanul könnyedén hárított bármilyen beavatkozást. Valahol a kontroll hiányától féltem, Jackson erősen sajátos humora és olykor igen meredek ötletei okán – azért ha végignézzük a filmográfiáját, látható, hogy ha lehet, szívesen szöszöl morbid, gusztushatárt feszegető momentumokkal. Én – ősrajongóként – korántsem tartom tökéletes adaptációnak a Trilógiát (még a bővített változatokat sem), hanem egy tisztességes, vállalható kompromisszumnak az eredeti Tolkien-i szellemiség és a jelen mainstream filmkészítés jellegzetes eszköztárával alkotható „konzum fogyasztási termék” között. Ahol a megjelenítésben a maratoni játékidő ellenére is kihagyni, sűríteni kell, ahol el kell felejteni a regény sajátos időkezelését, bátran elhagyni komplett szálakat, rajongói célcsoporthoz kell igazítani a szereplők korát, a hiteles motivációkat számtalanszor közérthetőre cserélni – szó szerint merényletek tucatjait kell elkövetni a könyv ellen, az adaptáció érdekében.

Meg kell mondjam, igen kevéssé izgatott (s nem is feltétlenül tekintem egyszerű pénzlehúzásnak), hogy három film készül ebből a vékonyka regényből is, pont azért, mivel úgy gondolom, a pár száz oldal „hiteles adaptációjának” játékideje valójában a mini sorozatokéval vetekszik (számomra a tökéleteshez ilyetén a BBC Büszkeség és balítélete közelít). Kivételes rendezői zseni, és rövid időtávot feszesen mesélő történet teremthet olyan másfél órás csodát, mint Az ötödik pecsét – de ez igen ritka. PJ pedig nem zseni, „csak” mester, akkor is, ha az újítások, a filmes innováció jelenleg legszimpatikusabb mániása is ő. És rajongó, akinek saját (az enyémnél földibb, tocsogóbb, realisztikusabb) víziója van az olvasottakról. Szoktam mondani azt is A Gyűrűk Uráról, hogy kevésbé adaptáció, mint amennyire szubjektív rajongói vízió – és ilyenkor voltaképp a rendezőt idézem, aki a „világ legdrágább rajongói házi mozijaként” hivatkozott nem egyszer a filmjeire.


Úgyhogy valójában nem A hobbit filmes adaptációját vártam, hanem a bátorságot, amely egy ennyire rövid történetből is kihagy, átszerkeszt ha kell, az egységes vízió kedvéért eltol hangsúlyokat – főleg a mesei hangsúlyokat valahova abba a „véres múlt-párhuzamosba”, kvázi-középkorba, ahol Zsákos Frodó kalandja is játszódik. Vártam, milyen trükkökkel illesztik be az alkotók a régi hősöket a múlt kalandjába, vártam, mit kezdenek a függelékből, befejezetlen regékből ide emelt, vagy saját kútfőből kiizzadt összekötő momentumokkal. Mit kezdenek a történettel, a nyilvánvalóan mesei fordulatok tömkelegével benne, a ténnyel, hogy ez egy gyerekkönyv (annak íródott) s csak szerzője fixációja okán került bele abba a saját mitológia-közegbe, amely a mesécske megírásakor már csaknem annyira kitalált és kidolgozott volt (másrészt pontosan annyira töredékes), mint amikor Tolkien halála után Szilmarilok néven kézbe vehettük. Mit kezdenek a szereplőkkel, a néhány kivételtől eltekintve minden egyediséget nélkülöző törpmasszával, Gandalf sajátos elmászkálásaival és megjelenéseivel, jó pár szcéna (legjellemzőbben a troll-epizód) apró, oda nem illő, lazán kezelt esetlenségeivel.

Komolyan mondom, olyan aggodalommal vártam nagyon ezt a bemutatót, mintha szeretettjeim nyilvános nagyzenekari vizsgaelőadására kaptam volna meghívót – ugyanakkora eséllyel felszabadító, aggodalmakat söprő; mint kínosan feszelgő és már menet közben mentségeket kereső élményre. Na. Azt hiszem, kicsit túldimenzionálom. 

II. 

Amikor aztán zúgó fejjel felálltam a film után, jobbára megkönnyebbülést éreztem, amiért nem baltázták el teljesen – egy nézhető, de korántsem hibátlan filmet akartam zsigerből egyből újranézni. Megkönnyebbülésembe csalódás vegyült: mert a filmek alapját képező egységes, következetes Középfölde-víziót a történetmesélés kedvéért az alkotók túlságosan sokszor köpték szemen. Tényleg annyira nehéz észben tartani azt a kátészerűen felépített rendszert, ahogy Tolkiennél a különböző népek különböző társadalmi létstratégiák mentén morálisan minden esetben megalapozott, mitológiával alátámogatott módon, folyamatos következetességgel mozognak? Tényleg érdemes egy-egy filmes poén kedvéért a történetfolyam tán legméltóbb tündeurát, Elrondot arra az udvariatlanságra kérni, hogy kapujában sértegesse a törpök csapatát? Azt a történeti korokon át húzódó, sok indokból hol barátságosabb, hol ellenségesebb, de mindenképpen ambivalens viszonyt, amely a törpök és tündék egymás mellett élését terheli tényleg ennyire direkt és ostoba módon kell kihegyezni: ahogy Thranduil áll a dombtetőn a seregével a sárkánydúlást bámulva és nem segít – mégpedig azért nem, mert (megint csak teljesen valószínűtlen, „Középföldétlen” körülmények közt) Thrór egyszer őt megalázta, meghajlásra késztette?

Akármilyen furcsa, a mese: A hobbit és sokkal kompromisszum-mentesebb folytatása, A Gyűrűk Ura e tekintetben nem hordoz ellentmondást. A mitológiai gyökérzet szintjén, a beágyazottság szintjén – amely egy ennyire sorsvezérelt balladai közegben eldönti a hősök viselkedését – a két történet közt nincs ellentmondás. Cselekményi szinten van (csak az ismert Gyűrű-nyerés jelenetére ha utalok, amit Tolkiennek utólag, a folytatás fényében újra kellett írnia az előzménymesében…), a cselekmény tekintetében élhettek volna (olykor jól is éltek) az alkotók a keret és a rengeteg töredék birtokában nagyobb szabadsággal. De ahogy a gyenge lábakon álló, motiváció-indokló marhaságok kedvéért csavargatják az alapokat, az messze túlmutat, csaknem a botrányig mutat túl azon a visszafogottabb fokon, ahogyan a Trilógiában tették „közérthetőbbé” Aragorn indíttatásait, karakteresebbé a nőket, vagy ahogyan például „elvették” az Entek bölcsességét a hobbitok szerepének hangsúlyosabbá tétele érdekében.


Félre ne értsetek, a bődületes játékidőből rengeteg minden tetszett! Kevés momentumával is találó, ahogy minden törp külön arcot kap – még ha nem is tudnék mindenkit név szerint az arcához kötni. Martin Freeman a hobbit maga – nemcsak a kinézetében, de minden gesztusában telitalálat! Annyira szívesen néztem, ahogy belefonják Hobbitfalva „jelenébe” a múltat (korrekten bepakolva a történetbe Frodót) – egyáltalán, szívesen időzöm Hobbitfalván, szerintem nálam ez alkati kérdés. Ha némileg feszelegtem is a törpök burleszk-szerű első dala alatt (bár azt hiszem, azt a tányérakrobatikát párszor visszapörgetem majd) legalább annyira adtam át magam a másodiknak, a méltóságteljes küldetés-dalnak (így kell ezt – rokon érzés, mint Pippin dala Faramirék értelmetlen rohama alatt… borzongsz, és jobb is, ha nem érted, pontosan miért).

A látványi hangulatok, a megelevenedő Középfölde megint elvarázsolt – Jackson saját „folytonos vizualitása”, a teljesen filmes elmével fogalmazott mese persze hogy magával ragadott. Simán bekajáltam azt, amit (apró) túlzásnak érzek majd sokadikra: az erebori törptárna méretétől és összetettségétől (amihez képest Mória hatalmas csarnoka egy unalmas és jellegtelen piactér – mintha tényleg kapott volna a törp-építészet egy plusz dimenziót…) a kocsmai-bunyózó kőóriások térdén való időzésig (amely a Trilógia törplépcső-szcénájának hiperturbózott filmi párja…). Olyan csatajeleneteket kaptunk megint, hogy ihaj – filmről filmre képes a csapat magasabbra tenni a lécet, könnyedén megtalálva és tartva a tömegek mozgásának érzékeltetése, és a személyes párviadalok közti egyensúlyt. Még a koboldvárost leamortizáló fergeteges menekülés is működött a maga félig-paródia jellegével együtt; bár az a sziklák közt gyalulódó hídon leliftezés már végképp nem volt komolyan vehető, mintha A Karib-tenger kalózainak sokadik részéből pottyant volna ide (vagy a Vándorló Palota animéjének vége-jelenetéből) – de az addigiak fényében bepusziltam: desszertnek megtette a nagy rohanás után.


Furcsa módon az egyik legerősebb pillanat egy beillesztett jelenet volt, mégpedig a Fehér Tanácsé, ahol először felmerül, hogy kezdeni kéne valamit Dol Goldurral. Képre és hangulatra nem lehetett panasz – s az ilyen jelenetek biztosítják azt a távlatot, ami által némileg mégiscsak érzékelhető a fantáziavilág mélysége, túl az össznépi csihi-puhikon. A „többről van itt szó, mint elsőre tűnik” valósul meg itt megint, Fran Walsh és Philippa Boyens érzékenyebb, nem elsősorban akciófilmes szelleme lakik ilyenkor a vásznon. Tanítanivaló, ahogyan félmondatoktól, apró gesztusoktól távlatot kapnak a vásznon látható karakterek, jó látni: színészi játék vezénylésére is futja még, nemcsak a látványparádéra.

Ha már színészi játék - a Gyűrű megtalálása, és Gollam színre lépése lett a kedvencem. Merthogy ez az epizód akciófilmes aggyal tényleg nehezen tölthető feszültséggel, a Gyűrű elejtését és megtalálását vezénylő véletlen (na, itt mutatja meg Jackson, milyen az, amikor az eredeti történethez valóban konstruktív módon nyúl hozzá), a találóskérdés-játék, a megmenekülés és kegyelemgyakorlás végig színészi parádé (hiába CGI az egyik karakter megint…), rendezői bravúr (a beszélgetésbe fűzött testmozgások keltette feszültség!), operatőri szakmateteje (a közelik és a baljós, pofátlanul pontos képkivágatok szakadatlan parádéja), zene és csend a megfelelő helyen – szóval a kétségtelen csúcspont. A pillanat, amikor Bilbó-Freeman megmutathatja, nemcsak hobbitul, de „érzelemül” is tud, képes az arcával egy szó nélkül monológokat mesélni – hiszen ez az általában vett színészi játék egyik csúcsa: a némafilmes „beszéd”. Az egész filmidő alatt nagyon finom lépésekkel alakul a szemünk láttára Bilbó jelleme. Valahol ebben meglelték a könyvi ritmust az alkotók, ha kicsit el is kapkodták a végét – ha előre is szaladtak benne. 

III. 

Merthogy az égőfás, wargos, Azogos, Thorin-a-fasza-gyerekes, elsőre Bilbó-aki-nem-habozik jelenetben ellövik azt a puskaport, amit jóval később, a pókok ellen kellett volna. Ilyen alapon a kardot Bilbó akár Thorinmentőnek vagy Varglovaslyukasztónak is elnevezhetné – az a tündebicsak azért lett Fullánk, mert a pókok nevezték először így, a bakacsinerdei pókok, akik aztán érezték is a potrohukon a csípését. Mert az volt az első tette a kardnak Bilbó kezében. S e felvetés: Bilbó túl korai harcossá érése csak a legkevésbé fontos kritikám e jelenet belső logikáját illetően. Minek szívatjuk szegény reménybeli Törpekirályt (ha hűek maradunk a könyvhöz) a végső vereség előtt (merthogy párviadalban a koboldvezért Thorin a végén se győzi le – persze Bolgot nem, hiszen akkorra Azognak haló pora sincs) még egy megalázó vereséggel? Tényleg azért, hátha valaki kóbor mozinéző halottnak hiszi, mint Aragornt A két torony legértelmezhetetlenebb jelenetében (amit csak az Arwenes-pacis ébresztő puszi rázott a helyére)? Vagy azért kell Azog e történetbe, hogy bukása előtt Thorin azért legalább a csatamezőn győzhessen egyet? Ja és! Én igen durván seggbe rúgnám harcos törpjeim, ha kardom és (tölgyfa)pajzsom ragadva mögöttem elsőnek és egy darabig egyetlennek egy kiképzetlen kis hobbit loholna csak a viadalba!

Hollywood befigyel, és nemcsak itt. Ez az egész személyes bosszú-szál idegesít. A kortárs akciómozikban ez a westernből örökölt (persze jóval korábbi, mondjuk homéroszi gyökerű) klasszikus motiváció rendre afféle legitimáló izéként funkcionál, hogy a jófiú végre minden skrupulusát félrerakva gyilkolászhasson a szemünk láttára. A mi erkölcsi- és vérszomjkielégítésünk érdekében, amolyan kettő-az-egyben akciós orgazmust okozva. Rommá közhelyesedett klisé, de nem tudnak leszokni róla, amolyan jollyjoker, a magyarázkodások kényszere helyett a kőegyszerű sablon. Emberek! Azog halott! Az akkor még kamasz Vaslábú Dáin megölte! Még a játékidő kezdete előtt! Nem kell minden filmbe egy nagyformátumú, ikonikus rosszfiú! Most má’ szabhatjuk – velünk lesz még két filmen át…


Mint ahogy nem kellett volna a Troll-burleszk. Turhával és értelmetlenséggel telipakolt jelenet; hősi, legyakhatatlan, ámde zsarolható törpökkel. Ez a jelenet legalább annyira kilóg a rendezői vízióból, mint amennyire a Trilógiából kilógott volna Bombadil. Vagy kihagyom, vagy annyira átfazonírozom, amennyire csak hagyja magát – nem állok meg egy ponton, ahol az egész hiteltelen marad a saját filmem szabályai szerint is. Bocsesz, de ha a megevésemről van szó, amit épp fegyverrel a kézben nehezményezek, hát szakadjon a hobbit, ha már hagyta elkapni magát. Hiszen „nem garantáltam a biztonságát”. Ez a kizsarolt fegyverletétel-sablon is egy visszaköszönő filmgyári klisé, nulla-valóságszagú (még a középföldei „valóság” mércéjével mérve is), álomország patetikus cselekményi kényszergyógykezelése.

A mélypontot hagytam a végére. Csak annyit mondok: Radagast. Meg a rhosgobeli nyulak. Ha ezzel akartak tisztelegni az alkotók az eredeti, mesei hangvétel előtt pár jelenet elejéig, mondjuk ki, ez nem sikerült. Helyette sikerült a filmet csaknem hazatoszni. Na, ide kellett volna némi józan, pénzféltő, produceri „álljlekomám”, avagy ha ők nem (ha pont ők akarták…), akkor némi rajongói netes közfelháborodás. Kontroll. Hogy ne akadjon fenn egy pillanatra az egész egy begombázott, madárturhás hajú idióta szerepeltetésén. Ezt fogom minden esetben áttekerni, és ideképzelni helyette valami Radagasthoz valóban méltót.

Természetesen alig várom a folytatást. Még jó, hogy nem lett vége a világnak...

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...