A tavaly megjelent monumentális
nagyregény, az Imágó után idén egy
novelláskötetet olvashatunk a csodás orosz mesélő, Ljudmila Ulickaja tollából. A mi Urunk népe című kötetben található
történetek éppúgy belesimulnak az életmű egészébe, mint a korábbi
válogatáskötet, az Elsők és utolsók
novellái, vagy a korai kisregények, mégis, ezúttal meglepetésként érhet minket,
hogy egy – bizonyos szempontból – új téma köré vannak felfűzve. Ez pedig a csoda. A hétköznapi csoda, mely
végigkíséri életünket, mely ott van még a legnagyobb nyomorban és a leginkább
emberpróbáló pillanatokban is, ami éltet és újabb csodák felfedezésére késztet.
S ha már meglepetés: az írónőtől
szokatlanul bensőséges és kitárulkozó előszóval indul a kötet, a szerzői én
széthullásáról, a szerepvesztésről és annak felszabadító voltáról, a szereplők
önmagukra találásáról – mintha előrevetítené a novellákon végigfutó
szembenézést: halállal, betegséggel, öregséggel, önmagunk (az önmagunkról
alkotott kép) széthullásával. Szokatlannak tetszik, ám nem teljesen idegen az
írónő korábbi munkáitól: Ulickaja sosem tagadta művei önéletrajzi vonásait,
szinte minden regényében találhattunk legalább egy szereplőt, aki az ő
alteregójaként (is) járkált a lapokon, és lépett kapcsolatba a többi – valós
avagy kitalált – szereplővel; most fordul elő azonban először, hogy az
előszóban néven neveződik Zsenya, a szerző „képviselője és küldöttje”.
Zsenya, aki vissza-visszatér, s
mintha az lenne a feladata, hogy megzabolázza a szereplőket, akik kezdenek
kicsúszni a mindenható szerző keze alól: mint egy gyermekei kezét nagy duzzogva
elengedő szülő, úgy ír Ulickaja a hősei eszméléséről – de azért velük küldi
„küldöttjét”. Aki mindig ott van, ha a többi szereplőnek szüksége van rá – ő
az, aki vigyáz a macskára, ha a gazda elutazik, aki megvizsgálja a betegeket,
aki vigyáz a gyerekekre, és barátságokat hoz össze. Aki ott van a szükségben,
mintegy „katalizálva” a csodát.
Amire szükség is van: hiszen ez
még mindig a huszadik század második felének lefojtott, kilátástalan,
társbérletektől zsúfolt, bűzös, alkoholban fürdő Szovjetúniója. Ahol a
gyermekek túl korán tanulják meg, hogy a részeg, verekedő apától nem könnyű
megszabadulni, ahol családok élnek közös fedél alatt nem múló gyűlölködés
közepette, ahol egy váratlan áramszünet egy egész lakóház életét változtatja
meg gyökeresen. Kisemberek hétköznapjairól olvashatunk, akik küzdenek,
szenvednek, örülnek, és mindenekelőtt: hisznek. Valamiben, ami náluk magasabb
rendű – legyen az Isten, a vér szava, a tudomány vagy a politika.
Nagyon orosz és nagyon
emberközeli Ulickaja hőseinek hozzáállása a hithez – egy olyan hagyományban,
ahol jól megfért egymás mellett a cár atyuska és a kommunista párt imádata, és
még a legvéresebb diktatúrában sem gyengült a vallásba vetett hit, nem csoda,
hogy mindent áthat valami kiismerhetetlen fensőbbség léte. Ami lehet őrangyal,
aki épp akkor áll mellettünk, amikor a leginkább szükség van rá, lehet egy
hang, egy fuvallat, egy dal. Rajtunk áll, hogy felismerjük-e és hogy
elfogadjuk-e amit hoz. Mert cseppet sem biztos, hogy az áldás nem átok képében
érkezik.
Ulickaja épp úgy mesél most is,
mint korábbi műveiben: természetesen, finoman, áradó mesélőkedvvel, mégis,
nagyon meghitten és kicsit tán elmélyültebben-szomorkásabban. Valahol olyan ez
a kötet, mint a természet ősszel: leveleket hullató, avarszagú, borongós, ám
itt-ott harsogó piros faleveleket görgető, a melengető őszi napfény kósza
sugaraival csíkozott, a megpihenés után új kezdet ígéretét hordozó.
Ha jókor talál meg, nekünk is
csodát adhat.
Kiadó: Magvető
Fordító: Goretity József
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése