2012. december 16., vasárnap

Pascal Mercier: Éjféli gyors Lisszabonba



(Elöljáróban: ez a könyv pillanatnyilag szoros versenyben küzd az év legnagyobb csalódása címért, mégpedig a Füst és csont leányával.) 

Nem tagadom, Pascal Mercier könyve megjelenésekor majdhogynem teljes egészében a Zafónhoz való hasonlítgatás miatt keltette fel az érdeklődésem – őszintén szólva a fülszöveg már akkor is némi távolságtartást váltott ki belőlem, mégis beszereztem, hogy aztán azzal a lendülettel felkerüljön az „egyszer majd elolvasom” polcra. Többször kézbe vettem, nézegettem, bele-beleolvasgattam, de nem „ragadt meg” a kezemben. Idén beválogattam a Várólista-csökkentő játékba, így hát nem húzhattam tovább – noha így is sikerült három részletben elolvasni. Ritkán csinálok ilyet (az elmúlt öt évből konkrétan egy eset sem jut eszembe), de ezt majdnem félbehagytam – végül egy hónap szünet után rávettem magam a befejezésre. És bár tudom, nem szép dolog, és nyilvánvalóan tartalmaz némi csúsztatást, de magamban erre a regényre fogom a Várólista-csökkentés idei (ismételt) kudarcát: bő két hónapja még egészen szoros ütemtervem és konkrét elképzelésem volt arról, hogy érek a végére a tizenkét kiválasztottnak (úgy, hogy közben a recijeimet sem hanyagolom el), de a Mercier-csalódás alaposan elvette a kedvem, nem csak a várólistás könyvektől, hanem úgy általában az olvasástól is.

Mert bizony ez keserves csalódás volt. Ami már csak azért is fáj, mert benne volt egy legalább ekkora élmény lehetősége is. 

Mert hát sorsfordító döntésekről és önmagunk megismerésére késztető élményekről olvasni szeretek. Imádom a szolidan filozofálgató szépirodalmat, nem zavar, ha nem történik semmi hatszáz oldalon keresztül, és rajongok a tudatfolyam-szerű barangolásokért a szereplők gondolataiban. Szeretem a posztmodern felhangokat, a szövegszintű játékokat, a visszaemlékezésekből, naplókból, levelekből összeálló „történetet”; a nyelvi, irodalmi, filológiai utalásokat és a klasszikus műveltség híveinek téblábolását a „modern világban”. És szeretem a magányos, életidegen, maguknak való főszereplőket. HA (és ez egy nagyon nagy ha!) mindez úgy van megírva.

Nem tudom megmagyarázni, mitől lesz egy szépirodalmi szöveg unalmas – Mercier nagy valószínűséggel minden objektív irodalmi szempont szerint jól ír, mégis: én ezt a könyvet halálosan untam. A szöveg nem visz magával (nemhogy nem sodor, még csak nem is csordogál), a hangulat mérhetetlenül fullasztó (és nem az izgalmas értelemben fullasztó, inkább úgy, mint egy poros, túlzsúfolt, giccses porcelánokkal telirakott, macskaszagú lakás, melyben egy unalmas nagynéni diktálja belénk a túlcukrozott teát), és ami a legnagyobb baj: a főszereplő egy mérhetetlenül érdektelen figura. 

Raimund Gregorius, a berni klasszika-filológus napról napra ugyanazon rutin szerint éli életét, amikor egyszer csak belebotlik egy portugál nőbe, és e találkozás hatására szó szerint kiugrik megszokott életéből: maga mögött hagyja az iskolát, ahol tanít, a lakását, a diákjait, a könyveit, és egy antikváriusnál talált portugál nyelvű memoárral a kezében (no meg egy szótárral, hisz a portugál azon nyelvek egyike, melyeket nem ért), felül az első Lisszabon felé tartó vonatra. A porugál fővárosba érve lázasan kutatni kezd a memoár írója, a Salazar-diktatúra alatt praktizáló orvos, költő, filozófus, majd ellenálló Amadeu de Prado után. Prado élete magába szippantja Gregoriust, aki felkutatja az orvos barátait, testvéreit, szerelmeit és betegeit, és szép lassan illesztgeti össze a mozaik darabkáit – egy életről, melyet beárnyékolt a rokkantsággal küzdő, ám acélkemény akarattal bíró apa alakja, a gyermekkortól munkáló elhivatottság és a saját meggyőződés ellentéte, és a mindenáron megfelelni akarás – még ha ez a saját élet feladásával, a saját értékrend megtagadásával, a saját gondolatok elfojtásával jár is. És az élethosszig tartó küzdelem ezekkel a testi-lelki-szellemi béklyókkal.

Prado életét felgöngyölítve Gregorius a sajátját is átértékeli – ahogy az a hasonszőrű regényekben megszokott. Csakhogy ez esetben nem működik: miközben olvasom, egyszerűen nem hiszem el, hogy ez a figura azt gondolja, azt cselekszi, úgy érez, ahogy a lapokon le van írva. Hiteltelennek tetszik minden: a főszereplő nyomozása, a mellékszereplők hozzáállása, a bennük lezajló változások. Az már csak hab a tortán, hogy míg a regény elképesztően vontatott, a szereplőkben végbemenő változások oly hirtelen és az előzményeket meghazudtoló módon egyszer csak megtörténnek: lehet, sőt biztos, hogy van ilyen, hogy évtizedes berögződések egy pillanat alatt – egy élmény, egy személy, akár egy olvasmány hatására – kitörlődnek, de nehéz ezt úgy megírni, hogy hiteles és átélhető legyen. 

Ami ennél is nagyobb hiba – és tán a legnagyobb, amit író elkövethet – hogy Mercier túlmagyarázza a művét. Gregorius olvassa Prado feljegyzéseit, leveleit, könyvét; mi, olvasók vele olvasunk (a két könyv „egybeolvasztása” a szerző legügyesebb húzása) – és mintegy „bónuszként” megkapjuk Gregorius magyarázatát Prado könyvéhez. Nem egyszer, sokszor. Komolyan, néha az volt az érzésem, hogy valami népszerű konyhafilozófiát olvasok, annyiszor rágták a számba ugyanazokat a velős tanulságokat – pedig annál ez a könyv azért sokkal többet ér. A végére szép lassan összeállt az igazi nagyszabású mondanivaló, kaptam néhány valóban magvas és szép gondolatot, de őszintén: nem vagyok meggyőződve róla, hogy ezért megérte az első ötszáz oldal szenvedés.

Persze az is lehet, hogy csak rosszkor találtunk egymásra – de hogy én ennek még egy esélyt nem adok, az biztos.


Kiadó: Ulpius
Fordító: Zalán Péter

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...