2012. augusztus 31., péntek

Bán Zsófia: Amikor még csak az állatok éltek


Az évtizedek óta termékeny esszéista és irodalomkutató Bán Zsófia a 2007-es Esti iskola után idén jelentette meg második önálló prózakötetét, Amikor még csak az állatok éltek címen. A kötet tizenöt novellája kép és szöveg különös egymásra hatásával, a különböző művészeti ágak közti áthallások-átjárások furcsa kirakósaként mutat be egy diszfunkcionális anya-lánya kapcsolatot – s közben végigvisz egy megpróbáltatásokkal teli, néhol nehezen értelmezhető, de mindvégig érdekes utazáson. Egy utazáson, mely a röntgensugár feltalálásával – Frau Röntgen kezének képével – kezdődik, és az Antarktiszon ér véget, ahol a jéghegyeket fotózó főszereplő (?) a tökéletes fehérséget keresi.

Hogy kapcsolódik a röntgenkép és a jéghegyek képe az emberhez, az emberi kapcsolatok útvesztőjéhez, a kibillent életekhez? A novellák szereplői mind valamilyen kapcsolatban állnak a képpel, hol egy képpel, hol sokkal – hol egy fotót őrizgetnek kényszeresen, hol maguk fotóznak, hol egy festmény szereplői, hol a magukról kialakított kép (mert ez is kép, ugye?) rabjai. Az ív a röntgensugártól – mely az ember „vázát”, mintegy lényegét ragadja meg, Wilhelm Röntgen felfogásában ellenben a feleségéből áradó „érzéki energiát” ejti rabul – a monumentális, emberi ésszel felfoghatatlan jéghegyekig terjed. A legelemibb alkotóelemtől a totális, megfoghatatlan fehérségig.

Miközben képről képre járunk, festmények, dokumentumfilmek útvesztőjében bolyongunk, bolyonganak a szereplők is – akik mindannyian valamiféle kizökkent élethelyzetben vannak épp, hol hazát hátrahagyva, hol családot, barátot, szeretőt elhagyva. Az utazás, a menekülés valahova, valami-valaki vagy épp önmagunk elől központi elem, olyannyira, hogy tán nincs is novella, amiben ne mozogna valaki valahova. Mintha az egy helyben maradás, a mozdulatlanság, a nyugalom egyfajta elérhetetlen álom lenne az ember számára – az a kép sajátja. A kép az, ami nem mozdul, ami őrzi a látványt, emlékezik és minket sem enged felejteni. Ez a kizökkentség, helykeresés, az állandóság hiánya olyan közös élmény, mely nem csupán a főszereplő Anna és édesanyja, hanem az itt-ott feltűnő ismerősök, talán-rokonok, a huszadik század végi, jellegzetesen közép-európai szereplők közös élménye. Melyből tán nincs is más kiút, mint a visszatérés a kezdetekhez, a természet ölére, az anyák puha ölelésébe, a gyermeki-animális, civilizációtól és gondolkodástól nem fertőzött énünkhöz.

„Anélkül, hogy szemét levette volna a kavargó derengésről, Anna elővette a fényképezőgépe tasakját, kiemelte a napok óta érintetlenül hordott kameráját, lepattintotta a lencsevédőt, a gépet a szeméhez emelte és megcsinálta a képet, amelyik végül képes volt visszaadni annak az egy évvel korábbi pillanatnak a dermesztő, mégis nyugodalmas, széttartó fehérségét ott a kórházban, amikor eltűntek a színek, a szagok, a hangok, eltűnt a tér, és vele együtt minden más is visszahullott abba az egyetlen, ismeretlenül ismerős idősíkba, amikor még csak az állatok éltek.”

Bán Zsófia könyve nem egyszerű olvasmány, aki könnyed nyári kikapcsolódást keres, ne ezt vegye le a polcról, ellenben a kortárs magyar irodalom rajongóinak és a posztmodern szövegkirakósok szerelmeseinek szinte kötelező. Aki nyitott a számtalan intertextuális utalással megszórt, bonyolult összefüggéshálót felvonultató novellagyűjteményekre, hosszú időre elég kibogoznivalót találhat itt – elsőre minden összefüggését átlátni szinte lehetetlen. Munkás olvasmány ez, de megéri.


Kiadó: Magvető

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...