Mariana Alcoforado: Portugál levelek

Mariana Alcoforado Portugál levelei immáron három és fél évszázada forognak az irodalmi köztudatban, nekem mégis Amadea és Heloise gyönyörű bejegyzései kellettek ahhoz, hogy felfigyeljek rájuk – elképzelhető, hogy hallottam róla korábban is, és szinte biztos, hogy sokéves könyvesboltos pályafutásom alatt volt a kezemben ez a jelentéktelennek tűnő kis könyvecske, de mély nyomot nem hagyott bennem, az biztos. Pedig megérdemli a figyelmet, és megérdemelte volna, hogy pár évvel fiatalabban olvassam: olyan korban, amikor az első szerelembe az ember még bele tud halni, amikor még hiszi, hogy soha senki és semmi nem múlja felül azt az egyet, aki a sárba tiporta. Akkor tán másképp (és erőteljesebben) hatott volna rám. Ma már, ennyi évvel és tízéves párkapcsolattal a hátam mögött azt hiszem, nem hat meg kellőképpen ennek a naiv szerelmes apácalánynak a kesergése. Ma már másképp gondolok sok mindenre, másképp élek meg érzelmeket, és másba halok bele, ha elkeseredek. S meggyőződésem, ha Mariana nem a zárdában éli le életét, hanem férjhez megy, és van oly szerencsés, hogy boldog házasság jut osztályrészéül, tíz évvel később ő is másképp tekintett volna saját ifjúkori szenvedésére.

Persze mindez nem von le semmit abból, hogy ezek a levelek a maguk módján gyönyörűek – szívet tépőek, meghatóak, sajnálnivalóan valóságos érzelmeket festenek le. Írójuk, Mariana Alcoforado (mondogassátok hangosan ezt a nevet, olyan szép hangzása van!) a tizenhetedik század Portugáliájában éli egyhangú életét a bejai zárdában, amikor meglátja a zárda udvarára érkező francia lovassági tisztek közt azt az egyet, aki elrabolja szívét, sárba tiporja tisztességét, s visszatérve hazájába kihasználva a lány naivságát, a világ elé tárja annak szerelmes leveleit.

A kis apácalány öt levélben tárja fel szívének minden fájdalmát, sértettségét, az elhagyatottság megaláztatásait, a dühöt, a vágyódást, a tagadást, az eltaszítást. Gyönyörű ívet húznak ezek a levelek, tökéletesen nyomon követhető a folyamat, amin egy megcsalt, elhagyott, megalázott nő átmegy, annyira, hogy bármekkora távolságból olvassuk is, óhatatlanul felidézi saját csalódásainkat. Mariana előbb könyörög: válaszért, visszatérésért, szerelemért, azért, hogy tovább táplálhassa illúzióit, és ne kelljen szembenéznie a kegyetlen igazsággal; majd sértett vadként szurkál, fájdalmat akar okozni, a saját szerelmének felsőbbrendűségével kérkedik, önnön nemességét és érzelmei hevét állítja szembe a férfi csapodárságával, mintegy erkölcsi magaslatról kárhoztatva azt. A dühkitörések után szerelméről biztosít, boldogságot kíván a férfinak, hisz mi mást kívánhatna az, aki szeret; majd tagad, minden valaha volt csókot és ígéretet hamisnak nyilvánít, visszamenőleg semmisíti meg azt, ami szép volt, csak hogy még jobban fájjon. S mindezek után jut el a higgadt beletörődésig, a fájdalom és a magány „nemes” elfogadásáig, addig, amikor el tudja engedni a férfit – ám saját szenvedését nem…

„A szív minden hajlama azé a bálványé, amelyet emelt magának, se gyógyítani, sem elfeledtetni nem lehet első sérüléseit, a szenvedélyek, melyek segítségére sietnek, s iparkodnak kitölteni ürességét, vagy fájdalmát enyhítenék, hiába kecsegtetik új érzelemmel, sosem élheti át még egyszer azt a  régit. A szív voltaképpen nem is vágyik a gyönyörre, melyet hajhász, s ha eléri, csak arról győződhetik meg: nincs számára drágább elmúlt fájdalmai emlékeinél.”

Az elhagyott apácalány levelei először 1669-ben kerültek kiadásra Párizsban, mégpedig Chamilly gróf, a levelek címzettjének fordításában – legalábbis így szólt sokáig a hivatalos álláspont. Azonban időről időre felmerültek kételyek a levelek eredetével kapcsolatban, Rousseau-tól korunk irodalomtudósainkig többen állítják, hogy a leveleket egy irodalomban jártas férfi írta, mint ahányan kitartanak amellett, hogy egy megsebzett fiatal lány alkotásai.  Ami tény, hogy a levelek egymásutánisága inkább hajaz egy tudatosan megkomponált „történetre”, mint egy zaklatott szerelmes vallomásaira, miként a nyelvezet és az irodalmi igényű fogalmazás is inkább egy, a közönségnek író szerzőre vallanak, semmint egy saját szenvedésének ketrecében vergődő elhagyott nőre. Arról nem is beszélve, hogy én például nem tudom maradéktalanul elhinni, hogy egy vidéki zárda lefojtott levegőjében felnőtt leány ilyen szókimondó, kitárulkozó, sebzettségét ily nyíltan világba kiáltó leveleket írt volna.

Ha épp érzelmesebb hangulatban vagyok, hajlok arra, hogy mégis, és sajnálom a kis apácalányt, aki sosem tapasztalhatta meg az igazi szerelmet, és tisztességét, szívét, egész valóját egy méltatlan férfi lábai elé helyezte. Ám józanabb pillanataimban szinte biztos vagyok benne, hogy a kétkedőknek van igazuk, és ez a levélfolyam valójában a korabeli párizsi közönség igényeit kielégíteni hivatott irodalmi mű – melyet tán egy olyan férfi írt, aki nagyon szerette volna azt hinni, hogy egy nő valóban ily fájdalmas szenvedésre kárhoztatja magát, mert elhagyta. De tán mindegy is – a Portugál levelek mindettől függetlenül, önmagában gyönyörű olvasmány. 

Kiadó: Helikon

Fordította: Szabó Magda