Jack London: Alkoholmámorban

Ha valaki a viccesen ötletes borító alapján választja ki ezt a könyvet, benne van a pakliban, hogy csalódni fog – s valamilyen szinten akkor is, ha a fülszöveg alapján választ. Hisz valóban van itt érzékletesen ábrázolt kocsma és közösségdeformálás, testi és lelki kínoknak gyönyöre, meg alkohol általi önlebomló elmeszárnyalás – hogy pár igen sikerült képet ideemeljek Hagymásy András ajánlójából –, de más is van, és máshol a hangsúly. Ez a könyv inkább ironikus, mintsem humoros; inkább önélet- semmint részegségtörténet-írás, de leginkább bújtatott társadalomrajz és korrajz, hogy ne mondjam, propaganda – mindazonáltal az általam eddig olvasottak közül tán a legintelligensebb részegkönyv. Adomáz, mesél, igazi kocsmaasztali-bölcselkedő módon, s az könnyen meglehet, hogy olvastán a legszentebb szent is rákívánna némi mámorra – még ha a deklarált cél épp a lebeszélés volna is, a bújtatott cél pedig egészen más.

Érdekes a szerző viszonya könyve pohárban lötyögő „tárgyához”. Hiszem is meg nem is ezt az iróniával alaposan átitatott önostorozást – mert a szép ritmusosan visszatérő „ne tegyétek, ti legények” jellegű szövegbetéteken túl az író biza jó alkoholista módjára kérkedik az állóképességével, ízesen adomáz az egykori nagyivászatokról, a „sokak által azóta is emlegetett” legendás berúgásokról – úgy, ahogyan azt mindenki teszi, aki több-kevesebb rendszerességgel, de fogyaszt: elregéli a jól mesélhető, csattanós sztorik tömegét gyermekkortól érett felnőttkorig. Ügyelve rá, hogy első pillanattól mintegy áldozata legyen a megesett szeszeseteknek – s ez az áldozatság akkor is szem előtt maradjon, amikor John Barleycorn (az alkoholnak árpa és a kukorica nevéből képzett megszemélyesítő csúfneve) barátságát az ifjú Jack maga keresi – amikor vele utóbb már önként paroláz.

Van is mivel kérkedni, mert ha hihetünk Jack Londonnak, ifjúkora elfogyasztott alkoholmennyiségébe egy vékonyabb dongájú legény többször is simán belefúlhatott volna. Számomra azért sokkal fontosabb az alkoholizmustörténetbe belecsomagolt önéletírás, a sajátos szeszirodalmi tükör, mert a legpontosabban meséli el, mennyire az életét írta a szerző minden művében. Egyrészt volt mit megírnia, nem kellett kiötölnie meséket, elég volt optikailag kicsit elcsalni a vele megesettek nézőpontját, s máris előttünk állnak a novellák, a regények. A kalózhajó, a szövőgyár, Klondike viszonyai, a kalandvadászatok, a csavargás, a gyári robot ugyanúgy, ahogy Martin Eden  rohamtempójú önművelése és írókarrierje. Egymás után jutottak a könyvek az eszembe, ahogy ennek az igen hányatott sorsnak a lépcsőfokait taglalja az Alkoholmámorban, s jutottak eszembe azok a vágy építette optimista befejezések – a felemelkedés elképzelt rövidebb útjai a valóság igen rögöse helyett. Másrészt a vég, amit nem lehet feledni – a birkózás a neurózissal, az alkoholba (is) csomagolt halálvágy, az említett nagyregény, mint sorsbeteljesítő jóslat. Egy olyan ember regénye és élete, aki végül nem bírta tovább cipelni a saját magára rakott súlyokat; s aki – akárcsak a mi József Attilánk – hiába szórta szélbe irodalmi segélykiáltásait.

Az a gyanúm, hogy az írónak a könyv megjelentetése idején – a tükörbe nézés keserű momentumain túl, ahol szembesül a maga illúziók által pozitívra hangolt írásművészetével – nem a szesszel való nyilvános szembenézés, hanem a jól megalapozott politikai vélemény vállalása (a nők szavazati jogának támogatása), az alig rejtett propaganda jelenthette a legfontosabb mondanivalót. A könyve keretét adja a választójogról szóló szavazás, azzal kezdi és azzal fejezi be - úgymond a szeszes sztorik férfias „mézesmadzagjának” két végét e kérdés feszíti ki. S hallgassuk például Jack, a csavargó szavait: „Onnan lentről megfigyelhettem e társadalom szerkezetét. Láttam, hogyan forognak a társadalom gépezetének kerekei, és láttam, hogy a kétkezi munkát egyáltalán nem becsülik meg úgy, mint ahogy azt a tanítók, a papok és a politikusok igyekeznek velünk elhitetni. A szakma nélküliek tömege tehetetlen horda. De ha az ember mesterséget tanul, akkor is kénytelen valamilyen szervezethez tartozni, hogy foglalkozását űzhesse… sehol sem tapasztaltam, hogy valakit vagy valamit megbecsültek, vagy tiszteletben tartottak volna.  Ha a munkás megöregszik, vagy baleset éri – kimustrált gép. Sok olyan sorsot láttam, mely minden egyébnek nevezhető, csak éppen az élet emberhez méltó befejezésének nem”. Csak hogy világos legyen, mennyi mindenről esik itt szó a pia mellett…

Szóval többfenekű könyv ez, mint amit a csomagolása sugall, a harsány felröhögések mellett időnként keserítő részletekkel. Mindezzel együtt nagyon ránk fér, érintettségtől függetlenül, hogy a pohár mellett avagy helyett kézbe vehessük Jack London könyvét John Barleycornról. Mert – minden korba záró illúzióján túl – sajnos nemcsak az alkohollal kapcsolatos aggályai érvényesek ma is. És mert valójában ez a könyve is igen szórakoztató olvasmány.

Kiadó: Alinea

Fordította: Bartos Zoltán