Cselényi Béla: Gyalogvers

Cselényi Béla régóta alkot, az 1973-as bemutatkozás óta számos kötet, antológia őrzi a verseit. „Ne rettegj a biblia hangerejétől; majdnem bűnözőknek írták…” pengett 1988-ban a Törvények vastag könyve felütése. „Konok, néma leány, szemedben a vadság kiszivárogatott lezuhanyozottság” éli meg a másvalaki érettségét a Merengés egy diáklányon című versében 1996-ban. S most „Csörren, csörren valami egyre; páncélinges ifjú tart a megálló felé…” – Cselényi Béla verseit lapozva ma is, 2012-ben is az a furcsa élményem van, hogy ifjonti nekirohanások szavakba koppantott nyomait dokumentálja valaki előttem, angyali makacssággal. Bár ezer módon közlik a versek; hol az egykor volt kódokat boncoló emlékezés, hol a megélt idő és tapasztalat súlya közli, akár a friss idézet folytatása közli: hosszas múlttal terhelt folyamat, régóta művelt költészet ez. „…lehetne már nekem egy magas / kora középkorú fitness leányom” írja a költő, „mintha az isten másfelé nézne / nyugtázza, hogy megkomolyodtam” meséli máshol, de ne higgyük el neki.

Mert az invenciója, a versekből sugárzó lelkület a kezdetektől változatlan. Ijesztően fiatal költészet Cselényié, s ez nem az érettség hiányát, nem hangkeresést - lopott invenciókat, nem kiforratlan technikát, nem fésületlen gondolatokat jelent; hanem azt a hallatlanul furcsa, szinte kamaszos bátorságot, ahogyan a költő minden versével bele szeretne állni az idejébe. A legrezignáltabb verse is hangos „itt vagyok” kiáltás. Lehet fogyóban a hit, a lelkesedés, lehet, hogy a vállalás: a napi egy vers, az „önmagam előtt való bizonyítási kényszerből” vállalt napi penzum, a mindennapi vers, ami nélkül nem érdemes a napot leélni olykor belefásul a megszokásba – nem tudhatom, de amit olvasok, azon nem fásultság látszik, hanem a világ újszerű megközelítésének makacs keresése, a megtörhetetlen avantgárd előrerohanás. A „napi lírai svédtorna”, ahogy a költő egy interjúban fogalmaz, nem versnaplót épít – hanem verseket. A naplóírás különbözik a „lírai hevülettől”, szerzőnk azt is szenvedéllyel műveli, sőt, harminc-évek távlatából lábjegyzeteli pontosító észrevételeivel az egykori rögzítéseit, notórius naplóíró, olykor úgy nyilatkozik: az a fontosabb, a naplóíró-én, nem a költő. A napló kívül áll a lírai dimenzión.

S mi áll belül? „…a polgárjogi igazságérzetem nem idegenedett el a tizenöt éves serdülő megvesztegethetetlen igazságérzetétől; a régebb a (neo)avantgard(e) fogalomkörbe sorolt, voltaképpen nem körvonalazódó, de folyamatosan táguló lehetőségek aktív, változatos kihasználása ma is ugyanannyira fontos a számomra, mint fiatal koromban, és ez az igényem ízlésemből kisöpri a maradiság patetikus, giccses, katonás, középszerű, konyhabútorosan sallangos, szerzetiesen személytelen, nádpálcásan fontoskodó, messianisztikus sallangjait” - mondja a Káfé, a jelenlegi „hazai terep” nevében kérdező Gergely Tamásnak az interjúban. Az ébren tartott „lehetőség-kihasználás” közben évtizedekig forgatott gondolatok kapnak egyszer csak formát – a vers szinte sosem szól a megírásának napjáról, olyan napokról és hordalékaikról szól, amelyek végre kristálytisztán látszanak, s ezáltal rögzíthetők.

Cselényi Béla makacsul megy előre a maga versekkel naponta pontozott útján. A kötet címe: Gyalogvers. Érdemes megtenni vele lépésre a lépést.

Kiadó: Palatinus