Ian McDonald: A dervisház

Huszonegy bekezdés A dervisházhoz

Necdet letérdel és a földre borul. A test soha nem felejti el a mozdulatokat, a nyelv az arab szavakat. A szertartás megdolgoztatja, munkát ad az izmainak. Tenyerét a combján nyugtatva térdel. Hatalmas a békesség. Felnéz a csempedíszes kupolára. Elnyújtott, a csempék mértani mintái közé rejtett szavak rejtőznek ott. Bújtatott szavak.

A 2027-ik év forró tavaszán - mikor az első délről érkező gólyák keringeni kezdenek a termikek, az emelő légáramlatok szárnyán a város felett - bomba robban egy isztambuli villamoson, aminek egyedül a merénylő esik áldozatul – de Necdet Hasgüler életét ez a merénylet gyökereiben alakítja át. Démonokat lát, s megjelenik neki Hizir, a zöld szent; követelődző paranccsal: hirdess! Néhány évvel a törökök EU csatlakozása után, a bontakozó techno-korban sok ez egy ifjú drogosnak. Akinek valójában nincs élete – csak az érzéketlenségben eltöltött napok sora a Leventi Üzleti Mentési Központ gondnokaként. Még nem tudja: ez csak a kezdet. Egy sokkal nagyobb szabású eseménysor morbid nyitánya.

Vele indul, legendákkal és mitikus múlttal az utóbbi idők egyik legizgalmasabb jövővíziója. Ez az átkommunikált, nanotechnológiás jövő úgy épül fel a szemünk előtt, úgy válik hétköznapivá, hogy elfelejtjük az attrakciót. A kitalált világ a tapasztaltba simul, az Adem Dede téri dervisház lakói nagyon hamar mintha a kortársaink lennének. Épp elég az a minimális egzotikum, amit ez a kétlelkű, Európa és Ázsia határán ingó város rejt, hogy a másféle szokatlanság, a hallatlan profizmussal adagolt jövővízió elfelejtődjön? A mélyen átgondolt közelség a saját életünk apróka tényeihez? Csak azt tudom, hogy ez a könyv messze túlmutat a „zsáner-nívón”. Amit – csak a legújabb nanoálmokat sorolva – Bacigalupi tesz le A felhúzhatós lányban, vagy ami kifeszíti Neal Stephenson Gyémántkorát. A Hyperion sokszólamúsága lakik ebben a könyvben, de annak minden univerzum-méretű túlzása nélkül.

Merthogy ez a sokszólamúság mintha egy új irodalmi forma lenne. Voltak a főhős köré szervezett mesék, ahol minden önálló cselekvő, történetszál a főszereplő viszonyában lelte a helyén magát. Jean Valjeantól James Bondig alapvető minta volt ez, s legfeljebb úgy tágult, hogy a „mindent megoldó magányos hős” helyett megjelent a team, a csapat, a leosztott szerepekkel. S a főgonosz helyén a fő és kisebb gonoszok - a leküzdendő setét erők árnyalatai. A jól tetten érhető valóság-csorbulás momentumai a könyvben, a túlságos logika. Legutóbb kitalálták, legyen mindenki antihős. Fekete és fehér helyett a szürke árnyalatai. Itt viszont egymással háromdimenziós léptékben viszonyba kerülő sorsok szövedéke alkotja a regényt, s nem a hősök köre köré szervezett kisebb-nagyobb körök. Van gonoszság, de emberi léptékű. A szürke árnyalatai helyett színek vannak. S vannak „csapatok”, de leginkább minden akció-team paródiájaként.

Can izgatottságában a korlátot csapdossa öklével. Minden kilencéves rajong a robotokért. Rovarméretű rajbotok csapata száll keresztül nyílegyenesen az égen… Can csapatokat lát a csoportosulásokon belül, patakokat a patakokban, különös áramlatokat, fraktálalakokat, önszerveződő egységeket… a nagyon kicsinyek egyszerű szabályait, amelyek a nagyok látszólagos összetettségévé állnak össze.

Can Durukan a csend világába zárt kisfiú. Aki nyomozót játszik, öreg szomszédja segítségével továbbfejlesztett, alakváltó játékrobotjával. Aki a szívroham árnyékában, füldugókkal a fülében, szülei által rengeteg munkával kipárnázott halálárnyékban élve teljes életre vágyik, s egyre várja a hajót, aminek konténereiből egyszer majd újra kiömölhet az összes hang. Aki meglesi Necdetet, s olyan kalandokba rántja magát, amilyenekre az ifjú mesterdetektív mindig is vágyott. Merthogy ennek a regénynek van egy tisztán csengő kaland-akcióregény vonulata. Terrorizmussal, izgalmakkal, fél Európára szóló fenyegetéssel, rejtéllyel és megfejtéssel. Gyerekhőssel, akiért teljes szívvel izgulni lehet.

De mindez olyan nívón, ami a kalandokon messze túlmutat. Amikor a mondatok felfénylenek, amikor az írásmód maga a „mesterségnél” épp azzal a nehezen megfogható többlettel gazdagabb, amit jobbára így hívunk: ihletett. Amikor nemcsak az ötlet van (de persze megvan, s bizony borzongató), nemcsak a jól komponált cselekmény (mert persze az). Nemcsak a személy érzetévé könnyedén egészülő szereplők, a maguk motivációival, titkaival, szégyeneivel, önmentő hazugságok festette, avagy gerinchajlításig vállalt emlékeik garmadával (de persze mindenik „teljes élet” érzetű). Hanem az a látomás, ami mindezt elemeli, amitől menthetetlenül művészet lesz valami, nemcsak szórakoztatás.

Georgios Ferentinou számára a közgazdaságtan a legemberközelibb tudomány. A szükségletek és frusztrációk tudománya. A matematika elvont, mindent megnagyobbító erőinek kitett pszichológia… vén agnosztikus, aki képtelen hinni bármiféle olyan istenben, aki hinne őbenne, de egyre inkább úgy érzi, ez egy Platóni világegyetem… gondolatai erre-arra kanyarognak, ahogy egy öregemberhez illik: séta az emlékezés aprólékosan kidolgozott városában…

Az öreg professzor, akinek a múltja fájdalommal és megaláztatásokkal terhes, a jelene szűkre vont, és otthonos. Csakhogy a világot nem lehet kizárni. Betolakodik a maga kérdéseivel, olykor a kísérteteivel. Can Durukan öreg barátja és „tettestársa” életével mintegy a város tükre. Séta az emlékezésben? Igen, sétálunk vele mi is, az ötvenes évek „ifjú forradalmi” múltjába. Amely múlt aztán formálja a jelent is, a történet fordulatait tekintve kulcspozícióba juttatva az arra talán legalkalmatlanabb, legkevésbé „kalandor” szereplőt. De e könyvvel hallatlan helyismeretről árulkodó módon sétálhatunk Isztambulban is; nemcsak a mai-jövőbeli városban, hanem az egymásra rétegződő kultúrák városának olykor kegyetlenül nyírbált viszonyaiban is.

Szóba kerül itt a kisebbségek helyzete – például a maradék Bizánc, a görög „őslakosság” fonnyadó közösségének története. Az iszlám sajátos, egyszerre megengedő és bigottan elzárkózó viszonya nemcsak a más kultúrájúakkal, de a saját szélsőségeivel is. A különböző szálak mentén ugyanaz a fanatizmus, vagy előítélet teljesen más színeket vehet fel. Hogy példát mondjak: Necdet testvére, a vallási fanatikus Ismet „sejk” jogos igényeket is megfogalmaz, amikor az utcai saria felélesztéséről álmodik. Beavatkozása egy helyütt több szereplő számára életbe vágó. De például a görögök vénülő kis közösségének az általa vezetett fanatikusok érkezése a húggyal leöntött templomszentélyt jelenti. Ami az egyik szálban a szusszanó megkönnyebbülést, a másikban a megaláztatást hozza el. A könyv hat története minden esetben ilyen kifinomultan játszik egymásba.

Hogy mit gondolok? Elmondom, mit gondolok. Én vagyok a pénz. Nap mint nap több pénz folyik át a számláimon, mint amekkora az országunk egész éves bruttó jövedelme… amikor ekkora szintre jut el, megszűnik kizárólag pénz lenni. Valami más lesz belőle. Valami nagyobb, vadabb, erősebb és szebb dolog. Úgyhogy beszélhet nyugodtan a fundamentális értékéről… nagyon remekek ezek az elméletek, de végső soron a pénz nem törődik semmivel.

Ha már játék: Adnan Sarioglu az igazi játékos. Az Özer, a nemzeti gázkonszern üzletembere nem kispályás. Nem akármekkora írói teljesítmény hát, hogy (akárcsak a többi „fő” hőst) a maga történetében könnyű megkedvelni. A „régi regényekben” a különböző létszintek emberei gyakran a saját (akár jól megírt) dilemmáikkal együtt is egy-egy tézisként a társadalom-egész „szempontjairól” szóló ítélet illusztrációiként funkcionáltak. Itt mindenki megkapja a maga teljességét. Bankárok, vallási fanatikusok, műgyűjtők és kereskedők, forradalmárok és karrierre vágyó pályakezdők, yuppik nem illusztrációként (például a „gonosz bankár”), de a létezés teljes illúziójával képiesülnek. Ez az egyedi „valódiság” teszi valódivá az általuk szőtt „kárpitot”, az Isztambul-látomást; s teszi érzetszerűen „valódivá” a jövőbe álmodottság minden elemét is. Ez az írásmód nemcsak a zsáneren mutat túl. Esküdni mernék, hogy ez a jövő nagyregényeinek szerkezete, s nem azért, mert a történet a jövőben játszódik.

Adnané a profán szál. Az iróniával festett negyeddöntő az övé, amiért egy város őrül meg vele együtt: Galatasaray az Arsenal ellen. Az Audi az övé, s a minden figyelmetlensége ellenére biztos alapokon nyugvó, boldog házassága, a felesége és szerelme - egy másik szál „fő” hőse - Ayse Erkoc iránt. A focidrukker, munkatársaival gyermeki módon átélt játékokat játszó hős, a világ „ultraura” egy a hatból, egy a „hat az egyben” regény azon szereplői közül, akiknek bonyolult egymásra hatása mozgatja a könyvet. Nem a kalandok (akármennyire izgalmasak), nem a leírások (amelyek gyönyörűek), nem a miliő ellesett hitelesítő momentumai, a háttér mélységes ismerete és ezen ismeret egyáltalán nem tolakodó tálalása, hanem az egyenrangú sorsok leheletfinom érintkezése mutatja be a várost és benne az embert. A lelken át a hely szellemét. Amely olyan, mint Adnané. Olyan is.

Megpróbálja elképzelni az évekig tartó erőfeszítést, ami ahhoz szükséges, hogy kirajzolják a betűket Konstantinápoly történetének évezredeiből, arra szoktatni az érzékszerveket, hogy… kizárólag Szinán épületeit és azok geometriai vonalait lássák. Sötét és perverz módon élvezetes félelem rágja Aysét, az az intellektuális mámor, amelyet egy újabb kézirat kinyitásánál, vagy egy addig nem látott miniatúra kibontásánál él át – amikor tudja, a felfoghatatlan peremén áll…

Ayse Erkoc, a galériatulajdonos nyomozása az iskenderuni mézzé lett ember után számomra igazi íz, csemege volt a hat történetből. Nyomozás a legenda után, egy kibaszott rukh-tojás, egy repülő szőnyeg, egy dzsinnlámpás után, minden finomságával – azzal a mély szellemi izgalommal, amiről Umberto Eco tud, de Dan Brown csak álmodik… Egyebekben is, talán a legjobban illusztrálja ez a sodronyvastag „szál”, hogy mekkora zseni Ian McDonald: egy kismester minden gond nélkül fecseghetett volna hat lazán kapcsolódó regényt ebből a sűrű szövetből. Hat olyat, amivel karriert alapoz.

S ebből lehetett volna az egyik Ayse története. Igazi kincsvadászat ez, és igazi kaland. Amolyan városi Indiana Jones-saga. Adva a rejtély, a mitikusan gazdagon alátámogatott, sokrétű mese, aminek nyomait a tudás, a szimat, a szerencse szokásos elegyével fürkészik a hősök. Ez a szál mutatja meg leginkább, mekkora apparátus mozog a lapokon, hány szereplő és mellékszereplő, statiszta kell a valóság-íz megteremtéséhez. De ha jobban megnézem, ez bármelyik szálra igaz. Az író nemcsak azt tudja, hat szála „fő” hőseit hogyan rajzolja fel, hogy minden szavával valóságosabbá legyenek, de azt is, félmondatokkal hogyan teremtsen jellemzően egyedi mellékalakokat a különböző szálakba.

A márványburkolatú mosdóban, ahol rózsavíz, kölni és desztillált víz folyt a csapból már kiszakadt belőle egy halk, izgatott sikkantás… Aztán lesimította frizuráját, frissítette a rúzsát, kiegyenesítette a szoknyáját és elindult a csatába… „Forradalomról beszélünk – mondja Leyla – Egy teljesen új korszak első napja ez. A genetikai kódba írt információ világa. Minden információ, amit eddig eldobható meghajtókon, ceptepeken, vagy valahol Tádzsikisztánban telepített szervereken tároltunk, egy napon mind bennünk lesz majd…

Leyla Güntasli, a délről jött leány, „paradicsomka”, aki karrierre vágyik, s mégis a családra szorul. A hagyományos muzulmán család, az értékrend, a hagyományok és új társadalmi szerepek ütközésén túl az ő történetével tárul fel az „álmodott közeljövőbe álmodott távoli jövő”: az ugrás, amelyhez tán csak a gépkorszak hajnalának ijesztő távlatai mérhetők, a DNS-alapú memória, amelynek „utólagos fényében” az információrobbanás alig említendő epizód lehetne csak. S az ő története is kalandregény: a feltalálókkal együtt az új termék, a sejtekbe információt nyomtató eszköz piacra viteléért és a tisztázatlan forrásból szerzett (jellegzetesen török módon ellentételezett) tőke megtisztításáért neki is a határait kell feszegetnie. Mint mindenkinek ebben a könyvben. Aki itt akar valamit, az a határait feszegeti.

Képzeletünkben vegyük kézbe a lapot, a borjúbőrből készült pergament, Dávid király családfáját. Ayse Erkoc legféltettebb kincsét a galériájából.  A kis dolgok könnyedén elkerülik az ember figyelmét. Az askenáz kézirat díszítő indái miniatűr írást rejtenek. Ez a miniatúraminőségű díszkeretbe álmodott kommentár, ez a fraktál, a szövegben a szöveg, a mikrográfia Ian McDonald regényének valódi veleje. A regény „életét” betűk alkotják. De a valóság is ilyen „írás”, amit ha jól olvas az ember, isten titkos, hét betűből álló nevére lát. A valóság, amely valójában leképezhetetlen – ácsingózik utána az író, hogy teljes özönét be tudja szuszakolni a könyvbe, hogy a tapasztalatai, rácsodálkozásai „emberré formálva”, szereplővé alakítva ott lakjanak előtte valamiféle rendben. Mert hisz érezni ezt a „valamiféle rendet” a világban körülöttünk, s ha az érzés teljessége megfogalmazhatatlan is, az „isten kegyelméből való” író újra meg újra ezt akarja visszaolvasni a könyvéből – a valóság művi mását. Ijesztő, nemde? Egy elképzelt jövőbe álmodott történetről beszélek, de mint mondtam, erre folyvást úgy kell emlékeztetnem magam. 

Mert szerintem ez csak látszólag hat egybefűzött történet. Mikrográfiaként ott lapul benne a hetedik – úgy adja ki az egészet. A hetedik történettel egészül Isten túlságosan nagy, mégis egyszerre értelmezhetetlenül kicsi betűkkel Isztambulra írt titkos neve? Hogy pontosan mi is a hetedik történet? Azt nem tudom. Csak azt: a gólya Mohamed próféta szent madara. S a történet úgy köröz, ahogy a madár az emelő áramlatokon. Hizir, a Necdetnek megjelenő zöld szent nemcsak a hit tiszta forrásvize, de a szabadulás hirdetője is. És minden – akár esetlenül festett – ikonban ott lakhat az óvó imádság. Hogy valóban áll egy város – rétegei egymáson – kétezer éve. Csak apró dolgokat tudok, olyan aprókat, mint a mikrográfia betűi. De azt érzem, hogy ezt a könyvet a lélek légköre lengi be. Akkor is, ha eközben elképzelt jövőt álmodik.

Valósággá tettél, barátom. – hangzik el a mondat a Dervisház, a tekke bekerített kertjének levegőjében, a történet végén. Hogy ki mondja, és kinek? Azt döntsd el magad, kedves olvasó.

Kiadó: Ad Astra 

Fordította: Tamás Gábor