Látom magam előtt olvasót, aki
megveszi ezt a könyvet. Olvasó nem készül előre, csak úgy, az előzőek
ismeretében kézbe veszi a könyvet, úgymond a következő Dick-et – nincs mit
csodálkozni rajta, Philip K. Dick szövegei addiktív pszichedelikus anyagok, Dick
csúf magyarsággal „magára szoktató író”, olyan, mint Vonnegut; s abban is olyan
(van aki szerint még olyanabb), hogy a gyengébb dolgai is bőven megérik a
kézbevételt. Olvasó még arra sem veszi a fáradságot, hogy a fülszövegbe
belenézzen – tudja, hogy valami szokatlant és gondolatébresztőt fogdos úgyis. Nem
is baj, ha nem teszi – ez bizony nem kézbe vett „gyengébb dolog”, nem széteső
elektromos Lincoln, zseniálisan zavaros marsi időugrás; ez a Dick-i legjava. Látom
magam előtt olvasót, és úgy vélem, csak akkor csalódik, ha keményvonalas
fantasztikumrajongó, s ha nem lesz képes túltenni magát rajta, hogy kedvenc
sci-fi szerzője ezúttal a realitásba delirál.
Egy megcsúszott lélek morfondíroz
itt, fejezetenként egy, mindig más; mindenkinek a fejébe látunk, és mindenkinek
a fejében látjuk a megcsúszást. Valahol irtózatos elégtétel lehetett ez az
írónak, hogy meg tudta írni ezt a könyvet, ezt a nagyon megcsúszott könyvet egy
folyamatosan valóságokban csúszkáló író – s hogy ilyen pontosra és kimértre
szabta, hogy képes volt így kimérni ezt a Marin megyei családot a maga
megcsúszásaival, mindenkit a magáéval. S mekkora pech, hogy egy olyan irodalmi
közegben böfögte fel ezt a minőségi kórképet, ahol Albee megjelentette a Nem félünk a farkastólt, ahol Yates
szórta a maga megcsúszottjait a könyveibe, ahol Phillip Roth hozta a
kompromisszummentes, Updike a fogyasztható variációkat a megcsúszásokra. Ahol nyugodtan
mondható, hogy Dick könnyedén tartja ezt a színvonalat a maga „mucsai Nem
félünk…”-jével; ez óriási elégtétel lehetett – és mekkora csalódás, hogy
valójában ezek után sem vették komolyan. Hogy ezek után sem vették egy szűk
körön kívül „írószámba”.
Ami átkúszik a fantasztikumból –
az eddig megszokott írói eszközkészletből –, az a kötelezően elmeroggyant
alaphang: James. De ezúttal kényszeresen pontos ábrázolásban, ahol a fantáziára
való érzékenység s annak valóságot megcsúsztató hatása ismétlődő motívumokkal
terhesen is realista. James gumihornyoló szemétgyűjtő; jellegzetes Dick-i
figura; életképtelen, megcsúszott lélek. S jönnek a kevésbé látványosan, de
szintén megcsúszottak: Charley, a férj, Fay, a feleség (James húga), az ifjú
házasok, Nat és Gwen, gyerekek, ló, kutya, birkák, szomszédok és ismerősök,
pszichiáter és ügyvéd. Pompás menazséria, s az író szokatlanul jól kontrollálja
ábrázoltukban önmagát. E kontroll remek, feszes szöveget teremt: Egy órán keresztül sárkányoztak…a gyerekek
üvöltve követelték, hogy megfoghassák Fay sárkányának madzagát; szidták Fayt,
amiért nem engedte nekik, de közben csodálták a sikerét. Csodálat és harag...
Charley zihálva állt, fogta másodrendű sárkányának löttyedt madzagját. Fél
mondatokban elpoklosuló viszonyok, feszes dialógusokban életek teljes
júdásarcai. Az egymást folyamatosan elárulók viszonyai. Őszintétlen viszonyok.
Ahol hamar érezhetjük úgy: James háborodottsága az egyetlen kiszámítható elem.
Viszont az Egy megcsúszott lélek vallomásai talán legborzongatóbb momentuma mégsem
ez a végén magára ismerő dilis. Dick maga is kokettált az őrülettel egész élete
folyamán – talán pontosabb, ha úgy fogalmazok: az őrület drogokhoz hasonló
tudat- és nézőponttágító hatásaival. James figurája nem az őrült
„illusztrációja”, hanem az őrült „belső világa, szempontrendszere”. Az írói
belehelyezkedés a figurába – amely alapkövetelménye a hiteles belső
monologizáló narrációnak – maradéktalan. De itt kell megállni, és végignézni
ezen a könyvön (s akár számtalan, jól vagy rosszabbul sikerült Dick-i látomáson).
Mert az írói belehelyezkedés szinte kivétel nélkül minden szereplőnél ilyen
minőségű. Ha a történet zökken is, ha olykor összecsapott is, ha visszatérő
elemek, hogy ne mondjam, panelek tarkítják is a szövegeket – a szereplők szinte
kivétel nélkül hordozzák az átélhetőség olvasót próbáló stigmáját. S mivel belülről hitelesek, a viszonyaik ábrázolása is hiteles. A
könyv legborzongatóbb momentuma az utazás veszedelmes viszonyaink túlnyomásos mélységeibe.
S még valami. Az igazi „mélység
titka”: a nő. Annyi eszelős női karakter után itt van valaki, aki akaratos, követelődző, számító de
emellett kiváló társ egy férfinak:
káromkodik, sziklát mászik, játszik – hajlandó kipróbálni bármit. Van érzéke a
kalandhoz, a felfedezéshez – s aki úgy manipulálja az összes férfit maga
körül, annyira valóságosan, hogy általa a könyv párkapcsolati bédekkernek is
beillik. Annyi eszelős, kiszámíthatatlan női karakter után a gyakoribb,
tapasztalható kiszámíthatóság, amellyel ennek ellenére nehéz bármit is kezdeni.
Fay nem tipikus, hanem archetipikus. E könyv bizonyos párbeszédei biztosan
eszembe fognak jutni, az életem megfelelő pontjain. És a szereplők bizonyos
tükörbe nézései, alkalmanként. Mondhatnám: rég szórakoztam ilyen jól túlnyomásos,
levegőtlen, Dick-i élve-boncoltatásom közben. S ez akkor is így van, ha
egyébként jobban szeretem a szerző védjeggyé vált, tudatot tudományos
fantasztikummal tágító határeset-világait, mint az amerikai kisvárosi
sivárprózát.
Kiadó: Agave
Fordította: Pék Zoltán
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése