2012. augusztus 2., csütörtök

Az éhezők viadala


Suzanne Collins Az éhezők viadala-trilógiája az utóbbi évek legsikeresebb ifjúsági fantasy (avagy, a manapság egyre divatosabb, és általam kissé utált kifejezéssel: „young adult”) megjelenései közé tartozik. Túl azon, hogy az olvasók körében elért népszerűsége a Twilight-éval vetekszik, azzal szemben többnyire a kritika is elismeri. Nem is volt kérdéses, hogy előbb-utóbb (inkább előbb) Hollywood is ráteszi kezét az alapanyagra – idén tavaszra el is készült az első rész filmváltozata. A várakozások óriásiak voltak, a forgatás előtt-alatt felreppent hírek alapján hol temettük, hol epekedve vártuk a film bemutatóját, a színészek kiválasztása az ilyenkor szokott módon felborzolta a rajongók idegeit, és már jóval a mozikba kerülés előtt felmerült a szokásos kérdés: vajon lesz-e folytatás?

Nos, Az éhezők viadala filmváltozata jött, látott és győzött. Világszerte óriási sikert aratott, és ma már elmondható, hogy mind a rajongók, mind a könyvet előzetesen nem ismerő filmnézők szerették. Mivel én az előbbi csoportba tartozom, volt bennem egy óriási várakozás, hogy azt a világot, amit annyira szerettem a könyvekben (bár ez így nem pontos, mert Az éhezők viadala világa minden, csak nem szerethető – tehát: azt a világot, amit annyira jól felrajzolt Suzanne Collins) vajon sikerül-e könyvhűen, egyszersmind működően adaptálni.

Nem tartozom azon rajongók közé, akik egy-egy kedvencük adaptálásakor a részletekhez való merev ragaszkodást követelik meg az alkotóktól: amennyiben a történet szempontjából nincs különösebb jelentősége, egyáltalán nem érdekel, hogy például a szereplők kinézete épp olyan-e, mint a könyvben, ahogy az sem szokott zavarni, ha kihagynak néhány, kevésbé jelentős részt. Ami viszont nagyon tud zavarni, hovatovább még egy oldalról oldalra pontosan adaptált történet nyújtotta élményt is tönkre tudja vágni, az, ha nem sikerül közvetíteni azt az atmoszférát, ami az alapanyag sajátja. Ettől ez esetben nem kellett tartanom: az első percektől kezdve, amikor Katnisst követtük a kies, nyomorgó tizenkettedik körzetben, amint reggeli vadászatára indul Gale-lel, pontosan azt a fojtogató hangulatot éreztem, amit a könyvek olvastakor. És valahol ez a lényege az egésznek: nem a dráma, nem az akció, nem a szereplők ruhái, hanem az a zsigeri fenyegetettség-érzet, ami áthatja a Panem peremkerületén élők mindennapjait, és ami aztán a szereplőkkel tart az Arénába is.

A történet egyébként meglepően hű a könyvhöz. Az Észak-Amerika romjain felépült Panem tizenkét kerületéből minden évben kiválasztanak egy-egy tizenkét és tizennyolc év közti lányt és fiút, hogy körzetüket képviselve részt vegyenek az Éhezők Viadalán. A brutális valóságshow a Panemet irányító Kapitólium lakosainak az év legnagyobb „eseménye”, afféle groteszk játék (ahogy az eredeti cím is utal rá: Hunger Games), míg a tizenkét körzet lakóinak, akik gyermekeiket kénytelenek beküldeni az Arénába, örök emlékeztető: egykori lázadásukra, és az azt követő kiszolgáltatottságra.

Katniss Everdeen, a tizenkettedik körzet titokban vadászó lánykája kishúga helyett jelentkezik önként a Viadalra – a legszegényebb körzet versenyzőjeként, egy mulya pékfiúval az oldalán, alkoholista mentorral súlyosbítva nem sok esélye van nyerni. Egész életükben erre készülő gyilkológépek, szponzorok hadai által támogatott vetélytársak mellett Katniss az esélytelenek nyugalmával okozhat felfordulást a Viadalon és „vihet új színt” a játékba. Aminek aztán senki által nem várt következményei lesznek…

A rendező, Gary Ross és a forgatókönyvön vele dolgozó Billy Ray remekül ragadták ki a lényeget a Viadalból és nagyon jó érzékkel töltötték ki a hiányokat – mivel a könyv elbeszélője Katniss, értelemszerűen csupán annyit tudunk az Arénán kívül zajló eseményekből, amennyit ő. Ez a film esetében nem működött volna, ide kellettek azok a részek, amelyek a játékmesterek munkáját mutatták – akik bizony, ha unalmassá válik a show, beavatkoznak, és beküldenek néhány mutánst –, vagy amelyek Haymitch szponzorszerző kalandjaira utalnak. De ugyanígy kellett az is, hogy lássuk, a Kapitólium dekadens közönsége és a tizenkettedik körzet rettegő lakói hogy követik a Viadalt – ki monumentális kivetítőn, pezsgőzve és vérözönt várva; ki lepusztult házában szorongva, hogy vajon az ő körzetének versenyzője lesz-e a következő áldozat.

A könyv egyik legérdekesebb része ez a már-már abszurditásig fokozott ellentét a körzetek és a Kapitólium között – tartottam kicsit tőle, hogy a filmvásznon „puhítják” ezt a különbséget, de szerencsére nem így történt. A Kapitólium olyannyira groteszk, hogy simán elhisszük: ezek az elfajzott idióták tényleg arra izgulnak, hogy csóró gyerekek a képernyőn ölik egymást. Őrültebbnél őrültebb kosztümök, agyonplasztikázott arcok, saját kivételezettségébe beleőrült felső társadalmi osztály az egyik oldalon; megtört, szürke, a kilátástalanságba belefásult munkások a másikon. A könyvre jellemző vaskos társadalom- és médiakritika a filmben is maradéktalanul átjön, úgy, hogy nincs erőszakosan az arcunkba tolva: aki fogékony rá, ad absurdum nyitott szemmel jár a saját világunkban, úgyis észreveszi a párhuzamokat, aki meg nem, az nyugodtan ellehet enélkül: a film önmagában szórakoztató.

Az atmoszféra és a remekül adaptált forgatókönyv mellett a film nagy erénye a kiváló szereplőgárda. Mélységesen hálás vagyok a készítőknek, amiért Katniss szerepét nem egy butuska csinibabára bízták, hanem Hollywood egyik legtehetségesebb fiatal színésznőjére, Jennifer Lawrence-re. A színésznő, akit mindössze húsz évesen már jelöltek Oscarra a Winter’s Bone című filmben nyújtott alakításáért, remekül hozza azt a kicsit karcos, magának való, kemény Katnisst, akit a könyvben megismertünk. Akinek legjellemzőbb tulajdonsága, hogy nem egy szerethető főhős – és Lawrence mer nem szerethető lenni a vásznon; ugyanakkor amint Katniss érzelmeket fedez fel magában – mint a haldokló Rue ravatalánál –, életre kel és megmutatja, milyen lehetne ez a lány, ha nem a tizenkettedik körzet mocskában nőtt volna fel. És legnagyobb szerencsénkre ott van benne a folytatások Katnissa, a harcos és a jelkép is.

Erős főszereplő mellé hasonlóan erős mellékszereplők dukálnak: a Peeta-t játszó Josh Hutcherson sótlan és kissé töketlen „mamakedvence”, épp, mint a regényben – ugyanakkor jól játssza a Katniss háta mögött ügyeskedő túlélőt is. Liam Hemsworth a gyerekkori barát, Gale nyúlfarknyi, ám jelentős szerepében emlékezetes – már csak azért is, mert ritka jó pasi. Az alkoholista mentort alakító Woody Harrelson cseppet sem meglepő módon remek, akárcsak a játékmester, Seneca szerepében Wes Bentley. Aki nekem különösen emlékezetes marad, az a showman Caesar Flickermant alakító Stanley Tucci, aki a groteszkig fokozott ripacskodásával sokat tett hozzá a már említett húsbavágó médiakritikához.

Egy remek regény remek adaptációja Az éhezők viadala – rajongóként nem nagyon találtam hibát benne. Ami ennél is fontosabb, és a mai hollywoodi filmek átlagszínvonalát tekintve szinte bravúr, hogy olyasvalakivel néztem meg, aki nem olvasta a regényeket, és ő is remekül szórakozott. Több ilyen izgalmas, feszes, látványos, ugyanakkor elgondolkodtató és kiváló alakításokat felsorakoztató film kéne a mozikba – remélem, a folytatás, a Futótűz is legalább ezt a színvonalat hozza majd.

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...