Ennek a könyvnek
szentírás-szerkezete van. Mint egy szentségtörő biblia, genezistől a
revelációig, Édentől a Jelenésekig. Szentírás-szerkezetben az elvetemült
ötletek parádéja, szentírásban a vándorló sírok, amelyekbe a szerző a
mítoszgyilkosság áldozatait temeti. Csak a „főszereplő” hiányzik, helyette
Jézus-manökeneket kapunk. Hiszen nem Jézusimitáció-e minden művész, s
félresikerült megváltásgesztus minden alkotás: hol a magunk, hol a szeretteink,
hol a gyűlöltjeink; avagy nemzeteink, nagy világaink ezmegazából váltana meg - adnánk
váltságul az elhangzott szót, a dalt, a képet; akár az ihletetten ásott sírgödröt?
Mindent, csak magunkat ne kelljen. A „főszereplő” hiányzik, s ettől mintha
igazabbul csengene a minden-róla szólás.
Apró, de jellemző momentum: a
hősnők és hősök, művészek, alkotó emberek, testén, ajkán, szemhéján számos
esetben ül meg rovar – hol egy légy, hol egy darázs. Kevés annál irritálóbb
dolog van, mint a rovarlábak bőrön szöszmötölése. Mintha a művészet arról is
szólna: hogy az ember nemcsak eltűri, de megéli és megérti a világ – vagy akár
a saját – irritáló gesztusait. Megélni és elviselni a borzalmat – akkor is, ha
a lehetséges befogadó számára érdektelen, a megrendelőnek puszta
hatalom-dekoráció, s kifordultában e megélésből is szemérmetlen hazugság lesz.
Darvasi mintha azt állítaná: a mítoszaink ilyen kifordult, szemérmetlen
hazugságok. Amiket mi találunk ki, hogy mentsük magunkat, avagy hogy mást
lökjünk a bajba. Vagy unalmunkban delirálunk, puszta szórakozásképp. S ez nem
azt jelenti, hogy a világban ne lenne mítosz. Csak mi azokat nem meséljük. Se
szavunk nincs hozzá, se szívünk.
Mindegy, hány saját világból
vándoroltak át újrahangolt történetek – mindegy, a saját mitológiák melyik
szegmensébe illeszti az író a mondanivalóját, hiszen nem összegyűjtött
resztlik, vagy a továbbírás sajátságos termékei a novellák. Ahogy feltűnik
például a lojangi környezet, ahogy Kína
visszatér, azzal csak bevonja az író a régebbi munkáit is abba az erőtérbe,
ahol a sírok nyitva vannak, „vándorolnak”, ahol nem nyughatnak a holtak. Mintha
kiderülne: az eddigi kötetek világa is lezáratlan. S mindeközben ez a pár saját
világba tovább álmodott történet is szigorú rendbe katalogizálja a
művész-aspektusokat. A művészek szerepeit, az alkotás folyamatát és a hatás
mechanizmusát. Ijesztő, hogy a látszólag lazán egymás mellé szórt novellák
rendje valójában mennyire koherens.
Merthogy ennek a
szentírás-szerkezetű könyvnek a fő témája a művész. A pozíciója, a világhoz
való viszonya, ha tabukat döntő szobrász, ha a látványért a látvány pusztulását
vállaló festő, avagy mesterségét mély átéléssel űző sírásó is az illető. Ha
meghúzná magát – belésimulva a tájba, ha lírát álmodna a szembesülésig, ha a
drámáért halált modellezne, akár a magáét. Ha tud az írástudás felelősségéről,
ha nem. Ha a dolga helyett hamisat él, vagy ha megéli a dolgát – a művész
szentséget tör, hiszen teremt. És soha nem úgy lesz valósággá a teremtménye,
ahogyan szeretné. S közben a művészet hit. Hogy egyszer mégis sikerül igazat
hazudni.
Sajnos egyszer eljön a pillanat,
amikor az ember felméri, mi minden teremtődik a testén – a különböző üregek
illemgyilkos nedveit, a test létre száradt rücskeit valamely életkorban az
ember számba veszi. Darvasi László így veszi észre, emeli vagy taszítja betűk
koppanó jelei közé a művészet „korpuszának” nedveit és száradt rücskeit. S ha
figyelmes és türelmes olvasóra lel, az olvasója számára testté lőn ez az ige.
Mondjuk torzalakká, de van olyan nézet, miszerint a torz is szép. Van ilyen
nézet, s itt alkalmunk nyílik elgyönyörködni e torzulatokban. Az utolsó öt
történet, A szomszéd halála abszurd
visszatükrözés: nem a művész van fókuszban, hanem a befogadó. Azok sorolódnak,
akik elviselik, elszenvedik – vagy nem viselik és szenvedni lökik a művészt.
Akik a művész történeteiben szerepelnek, akik a művész szomszédai, vagy „se
kutyái se macskái” a művésznek. Ez az öt történet a kötetbeli „jelenések könyve”.
A művészet hatástalan? Önmagának ellentmondó kérdés. Csak abból az aspektusból
van értelme, ahol az élet és művészet egyként az ítélet hatálya alatt létezik.
Darvasi László következő könyvére
leszek nagyon kíváncsi. Hogy egy ilyen önfeltépően bátor írói gesztus után hova
indul tovább. A művészet felelősség? Egészen biztosan az. Ebből az aspektusból
nyilván. Kíváncsi vagyok, hova vezet az útja az írónak, aki látja ezt a
felelősséget. Hogy innen, a „jelenések jelenéből” merre nyílik az író-jövő.
Kiadó: Magvető
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése