2011. december 6., kedd

Kerouac: ős-Úton, Hobó, meg én

Az Úton – eredeti tekercsről kellene valamit írnom, ha már elmentem egy könyvbemutatóra - a napokban vagy régebben (túl sok élmény ülepszik, túl sok, egymáson túl sokáig, még a végén belém büdösödnek). Kerouac korszakos regényéről, egy nemzedék külön bejáratú bibliájáról, Dean Moriartyról, aki immár a saját nevén szerepel, mint ahogyan Ginsberg is például, a maga helyén a saját nevén. A szerkesztettségről, meg a három hét alatt megírtság intim legendájáról, a szövegritmusról, ami ömlik, mint a szaksziból a szóló után a kitartott hang, nem hal el, csak ömlik, mint az Üvöltés egy lélegzetig szóló, kifulladásig szóló versszakai, a lélekszakaszok, a lélekzene ömlik, erő és áramlás a szövegben. Ámde nekem soha nem volt e könyv a bibliám, nem ez érintett meg, nem ez lök most a gép elé, elkésve bár de törve – késett ez a könyv nekem, későn jött, fájtak az illúziói, kiábrándultabb voltam, semhogy akkor beleszeressek. Persze írok majd róla mégis, e távolság tartása jól jön majd, ha immár ezt a szerzőibb változatot olvasom, legalább nem a rajongó fog ömlengeni róla…

A diákról szeretnék írni, aki voltam, aki rémületében hordozva tonnamagát akkoriban bejárt, nyolcvanas évek telein, hajnali kelések, sötétben érkezések végtelenített, elmosódó telein Dunaújvárosból ingázott Pestig iskolába – összemosódik, egyetlen foltszerű, határolhatatlan élménnyé mosódik az egész időszak, egyetlen végtelenített nappá a buszon zötykölődő álmatlanság zenére bóbiskolásával. Igazán a zenéről akartam írni, Hobóról és a Vadászatról – nem emlékszem már, ki adta a kezembe, de azt tudom, Karcsi barátom vette át a kazettát a duplalemezről és én elemhaláltól kazettahalálig nyúztam ezt az életben tartó magáncsodát egy ócsó walkman-en. Mitológiám része, na.

Ez a bejárás Kerouac utazásának igazi paródiája ám! Utazás örökkön ugyanazon a rövided szakaszon, örökkön ismert arcok közönyében, avagy úti barátságok lehelet-melegében, ugyanaz a pár sofőr rotálva a munkarend „szent írása” szerint – otthonlét-paródiába fordult, beteg „kaland” az otthontalan csavargás leg-ellenpólusa, a nemutazás-utazás. Volt bája, egy temetésnek is lehet. Vannak sztorik, naná; egyszer megállt a sarkon a sofőr, elaludtam, késtem, észrevett, persze hogy megállt; hiszen még szóltam-szóltunk is hogy „Pista bá, én szerdán nem jövök”, tehát várta, hogy jövök, hiányolt, mint az ultisták a pakliból a snapszli miatt elhányt pár lapot – mi, törzsutasok, egyfajta debil család, csoda, hogy hajnalonta nem olvastunk névsort…

Kellettek dolgok, horgonyok ebbe a tejbegríz-állagú időmaszatba. A Vadászat ilyen horgony volt, fülembe dugott zsolozsma, egyfajta ima – kaptam tőle annyi mindent akkor, máig rezonál bennem, pedig azóta más lett a világ, más lett a felszabadultság meg a kiábrándulás mértéke is, minden nagyobb – szinte nem is remélem elmagyarázni a pillanatlakó mának, nyolcvanötben milyen szabadságfok volt fülbe-dugni a Vadászatot. Megtanultuk kívülről, persze, Holló Jimmivel a szünetben harsogtuk a 211. Kórust, a tér tíz irányából keresztül-kasul”, persze Hobótól én mást is, József Attilát is, általa a Nagyon fáj-t… Nem tudom megítélni Hobót, csak úgy tudom megítélni, mint az édesapámat, ha megteszem is, tudom, hogy vagy így, vagy úgy: csalok.

S most itt ez a könyvbemutató, interjú készül a fordítóval, és Hobóval – Tamás izgul, Hobó késik, addig M. Nagy Miklóst, a fordítót kérdezgeti, jól reagál, bőséggel válaszol. Aztán beesik a hősöm. No, ez megszokhatatlan: a karnyújtásnyira-bálvány fagyasztó állapota, még jó, hogy nincs más dolgom, csak tartom a kamerát. És a hősöm úgy, ahogy beesik, szinte lihegtében nyílik kérdésre és válaszol – tudom, hogy idegember, ha nem tetszik neki valami, istent se ismerve elrohan, gátlás nélkül -, de most a csoda történik, a csoda, amiért valljam meg: idejöttem. Lehet Hobót szeretni vagy nem szeretni, becsülni avagy lesajnálni – né’ má’, kövület – ám ő hiszi amit csinál, hisz magában, meg a dologban ami előtte van, a dolog fontosságában, és nem vakhit ez, irónia is fér bele – olykor ez a legtöbb ez a hit, meg ez az irónia.

Aztán az interjú után a színpadon a „nép előtt” ugyanazzal a zavartalansággal beszélnek hárman a könyvről, Kerouacról, az új kiadásról, fordításról – jó hallgatni, jó este ez a hallgatáshoz. Én hallgatok hát, hallgatónak jöttem, akkor is, amikor oszlóban a nép, Tamás dedikáltatja egyik féltett kincsét, fesztelenül beszélgetnek Hobóval – elnézem, hallgatom, hallgatónak jöttem, ennyi nekem elég. Aztán a legvégén csak összemarkoltam a közben eltelt idő rám véste önbizalmát. Odamentem és megköszöntem neki. Azt hiszem, értette: mit.

Az interjú az Ekulturán olvasható

Vagy az Ekultura TV-n megnézhető több részletben gyakorlatilag az egész este


Versmindenkinek:

211. KÓRUS
Eörsi István fordítása

A remegő hús fogantatásának
Kereke pörög az űrben s kizúdul
Ember, disznó, teknős, rovar, béka, serke,
Gyíkok, csíkok, tetvek, patkányok, aranyderes
Versenyparipák, sertésvészes idilli kullancsok,
Keselyűk megnevezhetetlen iszonyú tetvei,
Gyilkosan támadó afrikai
Kutya-hadak, a dzsungel kóbor rinoceroszai,
Oriás vadkanok, hatalmas gigászi
Elefántbikák, kosok, sasok, karvalyok,
Lepények és Sünök és Labdacsok -
Végtelen körben foganó élőlények
Vicsorognak a Tudatban
A tér tíz irányában keresztül-kasul,
Megszállva minden külső-belső zugot,
A szupermikroszkopikus törpe-bigyusztól
A roppant Tejút Fényév-Belsejéig
Kivilágítva egy Elme egét -
Szegény! Bár megszabadulnék
e güriző hús-keréktől
s lennék az égben megóvott halott

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...