„Írtam
egy könyvet, és azóta csak még jobban imádok énekelni” – ezekkel a
szavakkal köszönti a közönséget Palya Bea a Művészetek Palotájában
megrendezett Ribizliálom könyv- és lemezbemutató koncerten. Ezek a
szavak aztán az egész koncert hangulatát meghatározzák: szöveg és zene,
írt és dalolt vallomás keveredik a színpadon. Ugyan elsősorban koncerten
vagyunk, a számok közé iktatott felolvasások a Ribizliálom című
könyvből nem hogy megtörnék, de kiegészítik a dalok sorát, ráadásul
csak beljebb húznak abba az intimitásba, amit Bea egész lényével,
dalaival, a zenészekhez fűződő meghitt kapcsolatával képes megteremteni
még ebben a grandiózus koncertteremben is.
Természetes,
nyitott, őszinte – semmi póz, semmi megtervezett „imidzs”, semmi előre
kitalált forgatókönyv (na jó, nyilván van, de ha valamiért borul, hát
boruljon, és ha egy rakoncátlan gyerek bekiabál, az énekesnő válaszol).
Számos sztárt láttam már a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
színpadán, de egy sem volt köztük, aki ugyanazzal a fesztelenséggel,
felszabadult örömmel vette volna birtokba a helyet, mint mondjuk a
Kossuth Klubot egy könyvbemutatón – nincs is „jólfésült koncert” érzése a
közönségnek, nehéz egy helyben maradni és a hely szelleméhez illően,
kihúzott derékkal végigülni, alig tudjuk megállni, hogy ne pattanjunk
fel, és táncoljunk-énekeljünk Beával.
Aki
táncol, pörög, és énekel – úgy, ahogy megszoktuk, irgalmatlanul profin.
Amibe belefér, hogy ha improvizáció közben megbillen a hang, azt úgy
igazítja, hogy a végén azt kérdezzük: lehetne másképp? A Ribizliálom
című lemez régi-új dalai csendülnek fel, köztük olyan slágerek, mint a
„Sofia express”, a „Hoppá”, a „Szép szemű szeretőm”, az „Aki egyszer
útnak indult”, és persze a címadó „Ribizliálom” – ami kétségkívül az est
legbensőségesebb néhány percével szolgál, mintha Bea a közönség és a
tér dacára is valóban a gyerekkori ribizlibokor rejtekébe vonulna, ahányszor felcsendül e dal.
Az
ismert számokat színesítik Bea improvizációi, performanszba hajló
színpadi játékai – amit az ütőhangszereken játszó Dés Andrással
műveltek, az a nemrégiben szintén a MUPA-ban látott cseh impro-sztár, Iva Bittova
színpadi őrültségeit juttatta eszembe. A maguk módján zseniális kis
epizódok voltak, még ha nekem olykor sok is ez a fajta színpadi játék.
Szerencsére azért – főleg a koncert második felében – Bea szabadjára
engedte a hangját, és újra a könnyebben befogadható dalok felé vettük az
irányt.
Melyek
közt elhangzott két igazi szenzáció. Egy új, még születőben lévő dal,
az először Amalia Rodriguez által énekelt, azóta számtalanszor
feldolgozott „Canção do Mar”
Palya Bea-féle verziója, amiben a legemlékezetesebb nem is az ének
volt, hanem az a csoda, amit a zenészek kihoztak ebből a nagyívű,
fülbemászó dallamból – hátborzongató élmény volt, Barcza Horváth József
(nagybőgő), Dés András, Lamm Dávid (gitár), Szokolay Dongó Balázs (fúvós
hangszerek) és Bolya Mátyás (koboz) olyat játszott, ami a világ bármely
pontján, bármilyen koncertteremben megállná a helyét. Hasonlóan
kiemelkedő pillanat volt a „La Llorona” felcsendülése – ezt a
tradicionális mexikói dalt én a csodás mexikói énekesnő, Lila Downs interpretációjában
ismertem és szerettem meg, és bevallom, féltem, mit hoz ki belőle a
Mexikóhoz ezer szállal kötődő, de mégiscsak európai Palya Bea: most már,
CD-n és élőben is hallva az előadását, azt mondhatom, méltó a dalhoz és
az elődökhöz.
A
nagyon személyes könyvet (is) bemutató, bensőségesre és vallomásosra
hangolt koncert megkoronázásaként – egyfajta zárszóként könyvhöz,
CD-hez, nagykoncerthez – Bea a szó konkrét és átvitt értelmében is
lerúgta a tűsarkú cipőt, levetkőzte a „dívát”, és adott egy kis ízelítőt
abból, milyen lenne, ha rocker lenne. Ám hiába a szám címe – „Stop” –
és határozottan megálljt parancsoló szövege, azért csak visszajött még
egy-két ráadásszámra: leült a színpadra egy szál magában, rázendített
egy dalra, betöltve hangjával, lényével a teret. Lassíthat bár, tarthat
szünetet, írhat könyvet, elbújhat a ribizlibokrok alá, akkor is a
színpad az ő igazi otthona.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése