Kedves
Christopher Moore, megint sikerül! Megint fotelsport-mellékhatásig,
rekeszizom-lázig sikerült kikapcsolnod az életemből, bekapcsolnod a
magad humorral átitatott, ha könnyed, ha durva, de jó tollal vésett,
erőlködésmentes kisvilágaiba. Ahol – megint – egyáltalán nem „vicces”
nyomorok kapnak életismerettel átitatott megfelelő távlatot; ha együtt
élni nem is mindig lehet velük – mondjuk a motoros klub tagjaival éljen
az akinek pitbull volt az anyja –, de megélni, meg túlélni, meg
belehalni segítesz akár bárkinek, aki hajlandó kézbe venni a könyvet.
Apropó – nem baj, ha tegezlek?
Beleszerettem
a varjú indiánok meglehetős hűséggel elkapott pillanatfelvételeken
feltáruló életébe. De a montanai rezervátumnak távlatot adó Santa
Barbara, meg Las Vegas is más tükörből látszik, a szereplők szemén
tükröződve másnak, mint ahogy – más művekből, naná, járni egyik helyen
se jártam – eddig felépültek bennem: szeretek az általad formált
tekintetek tükrén keresztül nézni, mert szeretem az iróniát – mert
mindig szeretet van az ironikus nézőponti koktél gúnylöttyének alján.
Azt érezni, sokadszor, még a kevéssé sikerült dolgaidban is azt, hogy
szereted ezeket a helyeket, ezeket az embereket, a tévedéseikkel, a
csáléikkal, a kurvaságaikkal együtt szereted a hőseid.
Mondjuk
Samson Egyedül Vadászón van is mit. Igazi kaméleon ő; akár lehetne
antipatikus is, pont emiatt, de mivel minden szerepébe úgy löki a sorsa,
hát könnyen szerethető – a benne lakó kaméleonság által leginkább az
„önmaga elől való menekülés” áldozata lesz. A sikeres biztosítási ügynök
mindössze megfelel a környezetének – alig is formál rajta. A sikerének
titka, hogy a többinél ügyesebben tartja be a játékszabályokat, főleg
azokat a kimondatlan szabályokat, amelyek zsír-hideg kencéjén a biznisz
„tengelye” forog. Hogy aztán – naná – a leggyengébb pillanatában, mikor
egyszer csak szerelmes lesz, hát utána nyúljon a múltja, maga
Prérifarkas, a varjak meséinek „istene”, fő-hőse tolakodjon be az
életébe.
A
legtöbb felröhögés Prérifarkas számlájára írható, azzal együtt, hogy a
regény nem egy részletében, ahol szerepel, szóval nem egyszer azt
hittem: Neil Gaimant olvasok. Ki is alakult egyfajta kép az
egymásról-egymásból „beszélgető” könyvekről bennem. Aztán persze
rájöhettem, mennyire kockázatos a megjelenések időrendjétől teljesen
elrugaszkodva olvasni-rajongani egy író – két író – dolgaiért. Persze,
hogy a Coyote Blue jelent meg jóval előbb, még 1994-ben, így halovány
gőzöm sincs, pédául Calliope Kincaid neve valóban tisztelgés-e a Sandman
egyik alapvető családja előtt, vagy puszta véletlen – és az se
kideríthető innen, mennyiben volt az alapja a Gaiman-i
„istenvándorlásnak” az a nem kicsit beteg ötlet, amellyel megérkezik
ebbe a történetbe az ókori Egyiptom. Persze ami itt egy beteg ötlet, az
ott teljes mitológia – és voltaképp teljesen mindegy, valóban előképe
volt-e ebben-abban Gaiman mítoszbirodalmainak ez a könyv. (Az viszont
pikáns, hogy míg Gaiman most is több szerzői jogi per felperese, itt
ezek szerint ő lenne az al…) Persze, lehet hogy országos cimborák
vagytok, és fel se merül a mikor-ki-mit-kitől.
Szóval ez az „életmű” második darabja csak; na ez az, ami alig látszik rajta. Van némi hangkeresés-szaga – mondjuk a Biff vagy a Mocskos meló
összefogottságához képest – de egyáltalán nem zavaró módon. Azt külön
köszönöm, hogy sokat megtudhattam a Mocskos meló egyik kedvenc arca:
Menta Friss fiatalkoráról. És örömmel fedeztem fel egy rövidke epizódban
Rivera nyomozót. Valahol azt remélem, összekapcsolod az összes könyvet,
így az egymás történeteibe átlógó szereplők vicces cameói, az egymásba
játszó regényvilágok segítségével. Egyáltalán nem bánnám, ha a végén az
összkép kiadna egy sajátosan emberi, alternatív Egyesült Államokat. Ha
valami igazán gonoszat akarnék mondani így, a végére, azt mondanám:
hátha visszahat az óvodáskorú „elmével” világbajokba nyúlkáló valóságra
az íróvízió.
Ennél soha gyengébbet!
Kiadó: Agave
Fordította: Pék Zoltán
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése