2011. december 1., csütörtök

A segítség

Kathryn Stockett tavaly megjelent regénye, A segítség tökéletes alapanyag egy nagyszabású, könnyfacsaró hollywoodi drámához – nem véletlen, hogy már megjelenése előtt lecsaptak rá a stúdiók, és megvették a megfilmesítési jogait. Polgárjogi mozgalmak, megindító személyes történetek, családi és baráti konfliktusok, remekül megírt szereplők, szolid irónia és – kár lenne titkolni – kissé didaktikus „nagy tanulság”; mindez a hatvanas évek Amerikájában – minden együtt van ahhoz, hogy mind a nézők, mind a díjkiosztók ítészeinek kegyeit elnyerje a film.

A néző, aki olvasta és szerette a könyvet, persze minden hasonló esetben némi kétkedéssel ül be a moziba – adaptálni sosem egyszerű feladat, ráadásul jelen film esetében a legnagyobb csapda az a bizonyos tanulság, ami a könyvben is még épp elfért anélkül, hogy átcsúszott volna a jó ízlés határán. A film esetében is rezeg a léc, de örömmel mondhatom, hogy az eddig számomra ismeretlen rendező-forgatókönyvíró Tate Taylor nagyon jó érzékkel nyúlt  a könyvhöz, és – noha van néhány fájó hiány, és sajnos a regény hibáit is sikerült maradéktalanul átemelni a filmbe – azt lehet mondani, hogy az utóbbi évek egyik legjobb adaptációját láthattuk.

Skeeter Phelan (Emma Stone) az egyetem elvégzése után tér haza szülei házába, a Mississippi-beli Jacksonba. A huszonnégy évesen már-már vénlánynak számító Skeetert anyja és barátnői egyesült erővel próbálják férjhez adni, azonban őt jobban érdekli az írás, mint a helyi jó társaság férfiúi – nagy álma, hogy újságíró, majd regényíró legyen. Ám Jackson nem az a hely, ahol a konvencionálistól minimálisan is eltérő álmok megvalósulhatnak. Itt mintha megállt volna az idő, a forrongó hatvanas évek az államhatárnál visszafordultak, Jackson a harangszoknyában parádézó „született feleségek” és a szegregáció városa – sem a faji előítéletek, sem a nemi szerepek nem kérdőjeleződhetnek meg egy percre sem.

Márpedig Skeeter nem megy férjhez és nem veszi magára a tökéletes háziasszony-szerepet, hanem elhelyezkedik a helyi lapnál, majd a fejébe veszi, hogy könyvet ír a város fekete cselédeiről. Az alapötlet egy mélyen személyes élmény hatására pattan ki a fejéből, amikor az egyetemről hazatérve nem találja a háznál az őt felnevelő dajkáját, Constantine-t, aki anyja helyett anyja volt – erre épül rá barátnője házvezetőnőjének, Aibileen-nek (Octavia Spencer) drámája, aki több mint tíz fehér gyereket nevelt már fel, és mindet sajátjaként szerette, miközben egyetlen saját fiát másokra kellett bíznia. Skeeter rákérdez arra, amire előtte senki, hogy mit éreztek ezek a fekete cselédek, amikor a fehér gyerekeket dajkálták, a sajátjukat hátrahagyva, annak a biztos tudatában, hogy ha a gyerek felnő, éppúgy lenézi és szolgaként tekint majd addig rajongva szeretett dajkájára, mint előtte a szülei.

Ám ez csak a kiindulópont, a cselédek, akik lassan, több lépcsőben nyílnak meg Skeeternek, történeteikkel sokkal tágabbra nyitják a könyv horizontját, mint azt Skeeter előre sejtette. Számtalan mocskos titokra derül fény, a város legelőkelőbb családjainak szennyese teregetődik ki, ugyanakkor szívderítő és humoros történeteknek is tanúi lehetünk. S miközben íródik a  könyv, a város élete sem áll meg – a szegregáció élharcosa, a nőegyleti elnök Hilly Hoolbrook (Bryce Dallas Howard) mesterkedéseinek köszönhetően egyre több háznál építenek külön mosdót a fekete cselédeknek, mert az „emeli az ingatlan értékét”, polgárjogi harcosokat gyilkolnak meg, kétségbeesésükben lopásra vetemedő cselédeket tartóztatnak le, az előkelő társaság pedig egyre jobban belesüpped saját nagyszerűségébe. Aztán megjelenik a könyv, robban a bomba, és a városi hölgyek szembesülnek saját legféltettebb titkaikkal.

A legnagyobb kihívás, ami elé a filmkészítőket állította a könyv, minden bizonnyal a megfelelő színészek kiválasztása lehetett: Stockett emlékezetes karaktereket alkotott, akikről minden olvasónak volt egy markáns elképzelése, aminek mindig nehéz megfelelni. Őszintén szólva én teljesen másképp képzeltem el a három kulcsszereplőt, ennek ellenére – és ez a filmkészítőket dicséri – teljesen elégedett voltam a színészek játékával. A legérthetetlenebb választás talán Emma Stone a könyvben csúnyácska, esetlen, tenyeres-talpas lányként leírt Skeeter szerepére, de a fiatal színésznő bebizonyítja, hogy nem csak komikaként van jövője, hanem komolyabb szerepekben is – ráadásul Skeeterként egy kényes feladatot old meg elég jól: úgy játszik alá a két fekete cselédet játszó színésznőnek, hogy noha ő van feltüntetve a film főszereplőjeként, végig érezzük, a cselédek itt sokkal fontosabbak.

Az Aibileent játszó Octavia Spencer és a másik kulcsfigurát, a nagyszájú, nagyszívű, nem kissé bárdolatlan Minny-t alakító Viola Davis szenzációs alakítást nyújt – borítékolható, hogy mindkettőjük nevével találkozhatunk egyszer-kétszer a jövő évi díjátadó szezonban. És az sem kizárt, hogy egy-két jelölés kijut a Hilly Hoolbrookot életre keltő Bryce Dallas Howardnak is, aki olyan hitelesen alakítja a korlátolt, rosszindulatú, hatalommániás picsát, hogy szinte viszket  a tenyerünk, úgy megütnénk. A mellékszerepekben is számtalan kiváló alakítást láthatunk, közülük kiemelkedik Allison Janney Skeeter anyjának szerepében és a városba költözött kívülállót, Celia Foote-ot alakító Jessica Chastain.

A színészi alakítások és a humoros párbeszédekkel teli forgatókönyv mellett a film legnagyobb erőssége a látvány – a hatvanas évek (vagy inkább a konzerválódott ötvenesek) teljes pompájukban jelennek itt meg: színpompás ruhaköltemények, harangszoknyák, tonnányi lakkal fixált tupírozott frizurák, házhosszúságú Cadillac-ek és folyamatosan füstölgő cigaretták. Minden a helyén van, az atmoszférateremtés, a dráma, a humor, és az a mélységes emberség, ami egy ilyen történethez kell. A nézőket már meghódította, kasszasiker szerte a világon, most következik a díjátadó szezon – a magam részéről biztos vagyok benne, hogy jó néhány kisebb díjat bezsebel majd, és egy részüket meg is érdemli.

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...