Mary
és James - férj és feleség - mindketten elhivatott régészek. Ám külön
utakon járnak; amíg a férfi Atlantisz felkutatásával múlatja az időt és
rombolja saját szakmai renoméját, Mary egy kézirat fordítása közben
felfedezett információ segítségével szenzációs - szakmailag teljesen
elfogadott - lelet nyomába ered: Catullus unokaöccse, Marcus Valerius
Secundus eltemetett magánkönyvtára után kutat, amely – ha előkerül –
alapjaiban írhatja át, amit az ókori Rómáról tudunk. Csakhogy a
feltételezett sírból nem a könyvtár kerül elő, hanem egy soha nem látott
komplex holografikus kommunikátor, a megvalósult, és kényelmesen
használható „okostelefon”, a múlt árnyai közül egy tárgy a saját
jövőnkből. Aminek – naná – Atlantiszhoz is van némi köze.
Jófajta,
bár kissé összecsapott keret-történetet rak a meséje köré T. R. Salty; a
lényeg, a címben ígért atlantiszi krónika – a kommunikátor tartalma –
köré. Mert a cím ígérte krónika, amit Caius Valerius Secundus ad elő
döbbent régészeinknek, az üzenet a lényeg, a múltból, a jövő eszközén.
Az üzenet „múltja” az emberiség veszélyeztetett bölcsőjének ideje, ahol
sajátos erők a meghatározatlan, de jól érzékelhető Terv kizökkentésén
fáradoznak, annak árán is akár, hogy megszüntetik vele az általunk
érzékelt idő egészét, a saját jelenüket – ezáltal a saját „idejük”
létezését - is.
Caius
kommentárja jól elhelyezhető gyökerekkel rendelkezik a
fantázia-birodalmak laza kézzel rajzolt térképén, időutazós történetek,
de főleg a Csillagkapu-univerzum hatása könnyedén elcsíphető rajta – de
markáns különbségekkel, és teljesen más, finoman hangolt alapvetéssel:
én például nem emlékszem olyan múltba utazásra, amelyhez konkrétan meg
kell halni. Alapjában remek ötlet egy mesét az emberi történetek
szokásos végével kezdeni - és sok apró, szellemes ötlet épül erre a
kezdésre, a szerző képes a saját belső logikáját tekintve koherens
regény-építményt pakolni a felütésre. Miközben rengeteg mindent hagy
homályban: legfőképp Atlantisz létezésének alapjai-indoka marad
magyarázat nélkül – minden magyarázat nélkül – a hősök számára is. Bár a
„szokásos indokok” számunkra, az olvasók számára azért bele vannak
rejtve a szövegbe. A „sorson kívüliség” az idegenektől, vagy az
ördögtől való – végül is a történet nem lesz kevésbé élvezetes attól,
hogy a szerző e kérdésben nem teszi le a garast.
Mert
a történet voltaképp egy fantázia-keretekbe pakolt remek kalandregény.
Ha olykor el is fognak „ismerős” érzések, fel rémlik a mintaadó
történetek szerkezet-kerete, s ha néhol zavar is a kötelezőnek érzett
írói fogások alkalmazásának kényszeredettsége – szerelmi szál! –, a
cselekményvezetésre nem lehet panasz, az író példaszerűen marad a
kaland-zsáner követelte csavaros cselekményi hullámvasúton. Unatkozni
biztosan nem fog, aki kézbe veszi a Bellum Atlantist.
Unatkozni
nem, de tanulni igen. A küzdelembe „száműzött” római patríciusivadék és
társai segítségével meglepően pontos képet kaphatunk a római
légionáriusok hétköznapjairól – Róma integritásának fegyveres „záloga”
itt, ebben a kizökkentségben is szépen, szinte történészi igénnyel
rajzolt. Minden bizonnyal komoly kutatómunka előzte meg a saját-világ
ezen elemének ábrázolását – s hogy mégsem lett iskolás leckefelmondás,
vagy a másik végletként a történetre aggatott dísz, fityegő
feleslegesség ez a „rómaiság”, az mindenképp az írót dicséri.
Amire
kíváncsi lennék: hogy hogyan nézne ki ez a világ a másik oldal, az
atlantisziak szemszögéből. Érdekes volna – a történet belső logikáját
figyelembe véve – onnan is megszemlélni ezt a fantáziavilágot, érdekes
és bizonnyal tanulságos. Jó lenne rávenni a szerzőt, írjon a Bellum Atlantishoz egy tükörregényt…
Kiadó: Digitalbooks
Korábbi kommentek:
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése