Susan Boyle: Someone to Watch Over Me

Susan Boyle 2009-ben, negyvenhét évesen debütált a Britain’s Got Talent tehetségkutató show-ban A nyomorultak című musical egyik dalával – ez volt az „I Dreamed a Dream”. Az amatőr skót énekesnő egy csapásra eloszlatta a zsűri és a közönség jól látható kétkedését, előadása még a szőrös szívéről híres Simon Cowellt is meghatotta – a fellépéséről készült videó pedig rövid időn belül a legnagyobb videómegosztó legtöbbet nézett klipje lett. Nem véletlenül.

Noha a tehetségkutatót végül a második helyen zárta, azóta Susan Boyle két albumot is megjelentetett (I Dreamed a Dream, The Gift), melyek minden addigi rekordot megdöntöttek. Újságcikkek, tanulmányok tömkelege foglalkozott az elmúlt két évben a „Susan Boyle-jelenséggel” – ezek többsége persze egyik végletből a másikba esik: van, aki óriási társadalmi jelentőséget tulajdonít annak, hogy egy előnytelen külsejű, egyes híradások szerint viselkedészavarokkal küzdő, hétköznapi középkorú nő ilyen sikert ért el abban a világban, ahol a fiatalság és a jó külső mindent visz; és vannak, akik Susan Boyle-ban is csak egy, a média által felfújt „sztorit” látnak. Az igazság minden bizonnyal valahol középen van, hiszen már Miss Boyle előtt is voltak rendhagyó felfedezettjei a BGT-nek (például a még nála is sikeresebb, vitathatatlanul tehetséges Paul Potts), Boyle története azonban valóban egyfajta furcsa huszonegyedik századi tündérmese.

Én magam, bár hallottam Boyle-ról, és mint mindenki, aki nem tudja teljesen elzárni magát a napi hírözöntől, nagy vonalakban ismertem a sztorit, különösebben nem érdeklődtem eddig az énekesnő iránt. Még azt a híres videót sem láttam, egészen mostanáig. Valószínűleg a harmadik stúdióalbum megjelenése is hidegen hagyott volna, ha nem hallom meg véletlenül egy rádiós beharangozóban a Boyle által feldolgozott „Enjoy the Silence” egy részletét. Ami a maga nagyjából húsz másodpercével egyből levett a lábamról. Onnantól kezdve ez az album kellett nekem.

A Someone to Watch Over Me ezek után már első hallgatásra megbabonázott – és ezt most szó szerint kell érteni. Főleg azért, mert jó néhány olyan dal hallható rajta, ami kedves a szívemnek – az említett Depeche Mode-klasszikuson kívül például Joni Mitchell „Both Sides Now” című száma, vagy az én generációm számára leginkább a Donnie Darko című film betétdalaként elhíresült Tears for Fears-szám, a „Mad World”. Ahogy ezeket meghallottam, el voltam veszve, nem csak azért, mert ezek szerint hasonló az ízlésünk Susan Boyle-lal, hanem az előadás módja miatt is – a visszafogott, már-már minimalista hangszerelés mellett akadály nélkül érvényesül Miss Boyle gyönyörű hangja, és érzelemdús éneke.

Mert a kulcs a sikeréhez úgy gondolom, valahol itt keresendő. Minden dalában ott van egy nagy adag saját magából – az érzelmeiből, vágyaiból, boldogságából és keserűségéből: ez az, ami már az „I Dreamed a Dream” előadásában is elbűvölő volt; nem csak a hang, hanem hogy ez a csodabogárnak kinéző hölgy valóban átélte azt a dalt, úgy, ahogy a patikamérlegen kimért, sikerre ítélt sztárok közül egy sem éli át a dalait.

Természetesen erről az albumról sem hiányozhatnak a Boyle-t híressé tevő musicalek, az album nyitó- és záró száma két, nálunk nem annyira ismert musicalből származik: a „You Have To Be There” a svéd Kristina című darabból, a „Someone To Watch Over Me” pedig George Gershwin Oh, Kay! című musicaljéből. A feldolgozások között helyet kapott még a Ghost betétdalaként a könnycsatornák elleni egyik legbiztosabb fegyverré vált The Righteous Brothers-szám, az „Unchained Melody”; az eredetileg Nina Simone által énekelt „Lilac Wine”; és egy francia sanzon, a „Les feuilles mortes” angol verziója („Autumn Leaves”), amit nem kisebb sztárok énekeltek már el, mint Edith Piaf, Yves Montand, Frank Sinatra vagy Barbra Streisand.

Gátlástalanul érzelmes album a Someone To Watch Over Me, aki nyitott a romantikus, nagyívű zenékre, garantáltan nem tudja meghatódás nélkül végighallgatni – és az sem kizárt, hogy egy-két papírzsebkendő is előkerül. És innentől kezdve már teljesen mindegy, hogy Susan Boyle valójában egy médialufi-e, hogy mennyi idős, hogy néz ki, hogy kezeli a sikert, vagy mit mond róla Simon Cowell – csak az számít, hogy milyen hatást váltanak ki belőlünk a  dalai. Nekem a legkedvesebb albumaim között fog landolni, és nem szégyellem, hogy elmorzsoltam pár könnycseppet a hallgatása közben.