2010. augusztus 1., vasárnap

Richelle Mead: Dermesztő ölelés

Nem is olyan rég írtam Richelle Mead Vámpírakadémia sorozatának első részéről, amitől akkor finoman szólva nem voltam elájulva. Azt hiszem, részben a rossz időzítés tette, nyilván az sem használt neki, hogy pont akkor kezdtem el nézni a Vámpírnaplók tévésorozatot, és a kettő nemes egyszerűséggel összekeveredett bennem. Most úgy hozta az élet, hogy megkaptam a két folytatást, és mivel én balga elolvastam a harmadik végét, ami – finoman és nőiesen szólva – odabasz, muszáj volt rohamléptekben elolvasnom a második részt, hogy aztán jöhessen a harmadik.

A Dermesztő ölelés ott folytatódik, ahol az első rész véget ért. Lissa és Rose tovább élik a Szent Vlagyimir akadémia hallgatóinak mindennapjait, Lissa csöpögősen szerelmes a különc, embergyűlölő, épp ezért vonzó Cristianba, Rose reménytelenül epekedik az elérhetetlen Dmitrijért, a tanárok szigorúak, a diákok szemétkednek egymással. Aztán történik egy bizarr gyilkosság, kiderül, hogy a strigák némelyike csoportba szerveződött és emberi(!) segítséggel irtja a mora uralkodócsaládokat, így az akadémia élete fenekestül felfordul.

Azért nem olyan nagyon rossz a mora és dampyr hallgatóknak az életveszély, hisz ez azzal jár, hogy egy fullextrás (és jól őrzött) Idaho-i síparadicsomban tölthetik a karácsonyt, az uralkodócsaládok képviselőivel együtt. Erős a gyanúm, hogy Richelle Mead imád síelni vagy rajongója a hófödte hegycsúcsoknak, mert a szép tájképeken kívül nem sok értelmét láttam a kis kirándulásnak. Miközben a diákok és a főnemesek telelnek, a külvilágban újabb gyilkosságok történnek, egy csapat diák pedig a fejébe veszi, hogy strigavadászatra indul. Természetesen a forrófejű Rose rögtön  az események közepén találja magát, ha nem is úgy, ahogy elsőre gondolnánk.

A folytatás jóval pörgősebbnek és szórakoztatóbbnak bizonyult, mint az első rész, jobban bele tudtam élni magam a cselekménybe, a logikai bakik némelyike szerencsésen helyre lett rakva, a szereplők is kaptak egy kis mélységet, és bejött a képbe néhány új, akik közt van, aki a főszereplőinknél is izgalmasabb (persze hogy Adrian Ivaskov). Ám itt nagyjából kifújt a pozitívumok sora, még mindig sajnos jóval több dologba tudok belekötni, mint amennyibe nem.

Az első részben még csak halovány kis gondolat volt, itt már azért jóval konkrétabb, hogy engem halálra idegesít Lissa. Lélekmágus ide, depresszió oda, egy önző, elkényeztetett kis libaként viselkedik sokszor, amire nyilván csak ráerősít az, hogy Rose testőrtanoncként a széltől is óvja királykisasszony barátnőjét. Rose időnként túl sok, sokat képzel magáról, nagyképű és erőszakos, de legalább van benne élet. Az egész mora-dampyr viszonyrendszer nekem nagyon nagy hülyeségnek tűnik, nagy megelégedésemre szolgált, amikor ezt a könyvben is megpendítették a szereplők. A legnagyobb bajom az első résszel épp az volt, ami itt az egyik fő konfliktus a morák közt, és remélem, lesz folytatása, hogy miért nem harcolnak a drága vámpírjaink, akik ráadásul még mágiát is tudnak használni, mégis csak ülnek ölbe tett kézzel, várva, hogy a dampyrok feláldozzák magukat értük.

Ha  az első részben még kétséges volt, most már nyilvánvaló, hogy a sorozat főszereplője a testőrtanonc Rose, akinek ezúttal az iskolai próbáknál sokkal rosszabbal kell szembenéznie: legendás testőr anyjával, akit gyűlöl, mert a kötelességet a gyermeke elé helyezte. Persze azért ne várjunk pszichológiai mélységeket, de a könyv tán legjobban sikerült része lett Rose és Janine lassú közeledése.

Nem mondhatnám, hogy a végkifejlet sok meglepetést okoz, elég kiszámíthatóra sikeredett, de legalább jól lett összerakva. Van, akit sajnálhatunk, van, aminek örülhetünk, Rose komoly leckét kap felnőtté válásból és  szépen megágyaz az írónő a folytatásnak. Amit most rögtön el is kezdek olvasni.


Kiadó: Agave
Fordította: Farkas Veronika

Korábbi kommentek:

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...