2010. augusztus 30., hétfő

Eszéki Erzsébet: Így látunk mi

37 kép, 37 történet… és 37 néző, egészíthetnénk ki az alcímet, ahhoz ugyanis, hogy létrejöjjön a „történet”, a képek mellé kellenek az emberek, akik mesélnek róluk. Eszéki Erzsébet 37 közismert embert – színészeket, rendezőket, festőket, művészettörténészeket – meséltet a kedvenc műalkotásukról. Az ötlet egyszerűségében zseniális, fel is merül az olvasóban, hogy miért nem születtek eddig hasonló kötetek. Hisz van-e jobb módja annak, hogy megismerjünk egy műalkotást, egy képet, egy irodalmi művet, vagy egy zeneművet, mint az, ha meghallgatjuk, másokra milyen hatással van? És ugyanezen gondolatmenettel, van-e jobb módja annak, hogy megismerjünk egy embert annál, hogy meghallgatjuk, milyen hatással van rá egy adott mű, milyen gondolatokat indít el benne, milyen történetet sző köré?

Minden műalkotás – legyen az festmény, fotó, regény, vers, zene vagy akár film – befogadása mélyen bensőséges és egyéni élmény. Nem függetleníthető persze a tanult, belénk nevelt vagy az évek során tapasztalt élményektől, a szépségeszményektől, a közízléstől, mégis, mindenki másként tekint egy képre. Átszűri saját magán, a csak rá jellemző gondolkodásán, tapasztalatain, a saját élményeit meséli bele az adott műalkotásba, és még ha ezek az értelmezések olykor megmosolyogtatóak vagy épp szöges ellentétben állnak azzal, amit mi magunk gondolunk egy-egy alkotásról, érdekes látni, hogy „ez is benne van” a képben. Tanítani kéne ebből a könyvből, hasznosabb lenne, mintha a kanonizált művészettörténeti tankönyvekből akarnánk beleverni az ifjúság fejébe hogy „mit akart kifejezni a festő”. Rányitja  a szemünket újra meg újra a képekre, arra sarkall, hogy nézzük meg őket alaposan, hogy szőjünk köréjük mi is történetet, hogy figyeljük a fényeket, a  színeket, helyezkedjünk bele az elmúlt századok életképeibe. Érdeklődést kelt, szórakoztat, olykor meghat és szívet melenget. Jó olvasni, jó lapozgatni, jó eljátszadozni vele.

Például azzal, hogy megpróbáljuk kitalálni, ki mit választott. Még mielőtt megnéztem volna  a tartalomjegyzéket, nyílt ki véletlenül a könyv Vermeer Lány piros kalappal című képénél, és az első gondolatom az volt, hogy ezt biztos Koltai Lajos választotta. A fények játéka a fiatal női arcon kísértetiesen előrevetíti a világhírű operatőr munkáit, aki el is ismeri, hogy Vermeer hatással volt rá. Ugyanígy könnyűszerrel felfedezhető Otto Dix Kártyázók című képének hatása a Taxidermiát rendező Pálfi György munkásságára.

A megszólaltatottak legtöbbje így vagy úgy, de kapcsolatban áll a művészettel, írók, zenészek, színészek, rendezők, operatőrök, festők vagy épp múzeumi szakemberek, nyilván ez ad egy pluszt a képek értelmezéséhez, de a sajátos művészi nézőpont szerencsére sosem csap át szakmai értekezésbe, a szerzői alapelv – miszerint személyes történetek kerülnek a könyvbe – végig érvényesül. Két látszólagos „kakukktojás” van a megkérdezettek között, Csányi Vilmos etológus és Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát, azonban épp az ő történeteik tartoznak a kötet legerősebbjei közé. Csányi Vilmos a tőle megszokott játékossággal elmélkedik azon, vajon van-e valami Rene Magritte arc nélküli emberének (Le Paysage de Baucis) fejében, Várszegi Asztrik pedig úgy mesél eltévelyedésről, hazatalálásról és farizeusságról Rembrandt A tékozló fiú hazatérése című képe kapcsán, ahogy én bevallom, sosem gondoltam volna, hogy egy bencés szerzetestől fogom olvasni.

A mély és személyes vallomásokon kívül – amilyen például Fullajtár Andrea története a hitről és a transzcendenciáról El Greco Krisztus az olajfák hegyén című műve kapcsán – vannak a kötetben játékos és könnyed történetek – mint Gryllus Dorkáé a Berlinből hazahozott „lakótársról”, Bartos András képéről – és torokszorító írások – mint Kincses Károly írása Gaál István fotójáról.

Ahogy mindenki mást olvas ki a képekből, mindenki mást olvashat ki ezekből a történetekből is, a megkérdezettek személye azonban garancia arra, hogy minden olvasó talál benne olyan írást, ami elgondolkodtatja, legalább egy kicsit megállítja, és ráveszi, hogy merengjen el a kép fölött. Ha érheti kritika az egyébként szép kiállítású és jól szerkesztett kötetet, az a mérete. Jó lenne ezeket a képeket nagy méretben csodálni, tanulmányozni azokat a kis nüanszokat, amiket kiemelnek a megkérdezettek, de sajnos nyilvánvaló, hogy egy ilyen kötetet nem lehetett volna albumnyi terjedelemben – albumnyi áron – eladni. Így hát fel kell túrni a házikönyvtárat, vagy jobb híján rákeresni a képekre a neten, és titokban irigykedni arra a maréknyi mesélőre, aki a saját szobájában csodálhatja a kedvenc képét.


Kiadó: Corvina

Korábbi kommentek:

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...