2010. augusztus 31., kedd

Jo Nesbø: Vörösbegy

Még mindig csak barátkozom a krimi műfajával, van ami tetszik, van ami nem, és az a szomorú helyzet, hogy ami nagyon, abban sem a krimiszál dominál. Lehet, hogy bele kéne törődnöm, hogy ez nem az én műfajom. A most annyira felkapott skandináv krimik közül is A tetovált lány tetszett nagyon, abban meg aztán pláne nem a krimi a leghangsúlyosabb, hanem a társadalomkritika, az utána olvasottak csak közepesen jól szórakoztattak, és most a Vörösbegy is sokkal jobban tetszett furcsa, beteges társadalomrajzként, történelmi krimiként mint hagyományos bűnüldözős történetként. Tán mert nem is az.

Harry Hole nyomozó az oslói rendőrség fenegyereke, igazi rosszarcú zsaru, kinézetre ijesztőbb bármelyik bűnözőnél, magányos, leszokóban lévő alkoholista, egyetlen társa az üzenetrögzítője. Igazi antihős, aki a történet elején egy szarvashiba miatt véletlenül lesz a szolgálat ünnepelt hőse, és kap főtiszti rangot a nemzetbiztonságnál, ami egyenlő a felfelé buktatással. Hole új, unalmas munkája során felfigyel egy szokatlan fegyverügyletre, s miközben az oslói fiatal neonácik után nyomoz, az országba érkezett brutális erejű Marklin puska nyomába ered.

Viszonylag hamar kiderül az olvasó számára - gondoltam én -, hogy ki rendelte a puskát, és mihez akar kezdeni vele, épp ezért bosszankodással vegyes élvezet olvasni, hogy Hole mennyire későn jön rá az elkövető személyére, az író folyamatosan újabb és újabb akadályokat gördít elébe, újabb és újabb mellékvágányokra viszi hősét és a körülötte forgó szereplőket, számtalan mellékszálat hoz be a történetbe. Mindezt csak tovább színesíti – bonyolítja – az elbeszélő és az idősík folyamatos változása.

A könyv alapvetően két síkon játszódik, napjaink Oslójában és a második világháború keleti frontján, ahol norvég önkéntesek maroknyi csapata harcolt a németek oldalán. Hole feladata kideríteni, hogy hogyan kapcsolódnak össze a szálak, és ki kicsoda az egykori frontharcosok kirakós játékában. Tele van a könyv okos és érdekes megoldásokkal, épp ezért fájó, hogy néha gyerekes és olcsó fordulatokhoz nyúlt a szerző. Ám mindez eltörpül amellett, hogy mennyire jól megkavarta a nyomozót is és az olvasóit is a többszörösen is rejtőzködő személyiségekkel, lélekboncolgatásokkal, néha csak néztem, hogy ki kicsoda ebben a kavarodásban, és bár az elején azt hittem, ez egy nagyon egyszerű krimi lesz, a végére komoly munka volt összerakni.

Mégsem a krimi része tetszett, hanem – akárcsak A tetovált lány esetében – az a társadalomkritika, amit megfogalmaz. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy valami komoly baj van az idilli skandináv jólét felszíne alatt, ennyi fajgyűlölettel, politikai szélsőséggel, perverzióval, hatalmi visszaéléssel ritkán találkozom, mint ezekben a könyvekben. Valószínűleg egyébként máshol ugyanez a helyzet, csak nincs épp most igény arra, hogy kiírják az írók magukból a társadalmi visszásságokat.

Nesbø könyve egy sorozat része, furcsa mód nálunk ez jelent meg elsőnek, pedig van előzménye, de legalább a folytatásokat sorrendben jelenteti meg a kiadó. Ami már csak azért is dicséretes, mert egy igen komoly kérdőjel marad a könyv végén, csak lestem, hogy az egyik legfontosabb szálat csak úgy nyitva hagyja az író. Nem szép dolog, de legalább van miért elővenni a folytatásokat. Persze nem kell ahhoz nagy jóstehetség, hogy az ember tudja, előbb-utóbb – ha nem a következő részben, akkor majd kettővel később – úgyis megoldódik az ügy, az ilyen szuperzsaruknak az a végzete, hogy mindent megoldjanak, csak kicsit sokat szívnak közben. Ami jelen esetben nem baj, Harry Hole van olyan jó karakter, hogy szívesen olvasnék még róla.


Kiadó: Animus
Fordította: Petrikovics Edit
 

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...