„Selymeim” - Çiğdem Aslan és Palya Bea, Művészetek Palotája, 2015. május 13.

„Az Énekesnők a nagyvilágból sorozat Palya Bea ötlete alapján, az ő 2014-es, Nő című albumát továbbgondolva indul el. Közös koncertre híva azokat a „dalos-tündéreket, zenész-amazonokat”, akiknek Bea „az életét köszönheti”, akik „simogatták, elringatták, vagy felébresztették rossz álmaiból”. És akiket feltétlenül meg kell ismertetnie velünk. Egy-egy estén így két produkciót hallhat a közönség: az egyiket tőle, a másikat pedig selymes, ám ellenállhatatlan erejű hangon éneklő vendégétől, akivel - hogy selymeik igazán összefonódjanak - egy közös dallal is készül.” Olvasom a MÜPA tájékoztató anyagát a koncertről – s csak annyit mondhatok: ha a többi vendég is ennyire friss és inspiráló élményt nyújt majd, akkor évekig lesz mivel táplálni a fülem.

Bátor és nagyon hasznos gesztus megismertetni a magyar közönséggel olyan csodálatos kultúrájú énekeseket, mint Çiğdem Aslan. Úgy tűnik, amikor Bea vendégeket hív, az inspirátorait hívja hozzánk – pontosabban azokat az előadókat, akik az őt leginkább inspiráló zenék legbátrabb kísérletezői jelenleg. Hiszen ő maga is kísérletező alkat, elég csak arra gondolni, hogy hallott bele az alkotótársaival hindi-popot, szefárdot, tangót a hatvanas évek slágereibe, magyar népzenét angol slágerekbe – nem igazán átértelmezve, hanem inkább „kinyitva” ezeket a dalokat, egészen a rejtett (vagy belehallható) forrásvidékükig. Rokon hozzáállású, kísérletező kedvű alkotó a kurd származású Çiğdem Aslan is – túl azon, hogy számos nyelven énekel, a török népzene, a rebetiko, a szefárd mellett a balkáni népek, a klezmer világában is otthon van - a zenei otthona mintha nem ismerne határokat -, a Tahir Duóval a tradíció dalkincsének bátor „másba fürdetését” ő is műveli.

Ilyen vendégeket hívni egyszerre bátor és nagyon hasznos gesztus. Bátor, hisz amikor autentikus előadó által eljönnek hozzánk a szefárd, arab, balkáni népzenék a maguk tájegységi gazdagságával, mintegy megismerjük az inspirálódó Beát. Szinte leleplezi nekünk a forrásait, amelyek (valóban selymes) kifinomultságához képest benne mindig is ott lakik majd valami elemi vadság, hogy ne mondjam: fésületlenség – másfelől viszont az érzékeny fülekben megágyaz magának is a vendégeivel, ezekkel a vendégzenékkel. Mintegy ezzel is közelebb hozva a maga zenei otthonát a hazai fülekhez, hiszen ez a zene-otthon már rég túlnyúlt a Kárpát-medence, sőt, Európa határain is; bátran kalandozik...

A hangulatot Bea alapozza Szokolay Dongó Balázzsal és ifj. Tóth Istvánnal. Három dalt kapunk, három fűtött, erősen női dalt, mindhárom Çiğdem Aslan tágabb értelemben vett „otthonvidékéről” merít… aztán felsétálnak a színpadra a zenészek – a She’Koyokh („Nagy-Britannia legjobb klezmer és balkáni zenéket játszó zenekara”) és holdudvarának „tagjai”, s az első, ráhangoló dal után megérkezik a színre maga Çiğdem Aslan. Nagyon szelíden hangszerelt, egymásnak viszonylag sok helyet hagyó zene szól, főleg a basszus-ritmuskíséret szerény, a különböző kézidobok, és az egy szál bőgő. A telítettség helyett - amit felénk a kontra hangszereivel, az ellenpontozás eszközeivel érnek el - mintha hely maradna benne a hallgatósának; hogy ne elsősorban hallgatók legyünk, hanem résztvevők. Ez a zene elvárná, hogy beletapsoljunk, hogy az énekesnővel együtt énekeljünk… csak persze ismerni kéne hozzá a zenét, hogy megérezhessük: hol hallgasson el a taps, az ének. Hogy egy-egy cimbalom- vagy hegedűszóló az összes finomságával eljuthasson hozzánk, hogy a felelgetős, játszó dalok, az arab hatás hirtelen - és bonyolult futamokkal körbedalolt - ritmus és hangulatváltásai, a kontrasztok maradéktalanul érkezzenek.

A magyar közönség nem volt ennyire bátor – de talán erre a MÜPA méltóságteljes koncerttere valójában nem is feltétlenül való. Az ismerkedésre, a figyelemre, a ráhangolódásra és megérintődésre viszont maradéktalanul… Legalább a végén nagyon megtapsoltuk őket, Çiğdem Aslant és Palya Beát, a duójuk után. A közös ének érzékletesen mutatta fel, hogy mennyit ér, ha valaki ennyiféle nyelv és dalkincs bűvöletében él: lehunyt szemmel időnként nem éreztem (az egyébként markánsan különböző) két hang különbségét, hogy a selymes és a zabolátlan közül épp melyik tölti be a koncertterem tereit…

Csak remélni merem, hogy Çiğdem Aslan eljön még hozzánk… és kíváncsian várom, kit hív Bea legközelebb.

Robert Holdstock: Lavondyss

A saját történetében senki sem mellékszereplő. A saját történetében mindenki mellékszereplő – ha a történetét más meséli; a saját, koncnak vetett életével. A saját története pusztán és meztelenül senkinek sem kizárólag a sajátja. Egymásnak megélt életeket mesél az erdő felől a savanyú, erjedt szagokkal terhes szél. A réten át, amelynek titkos neve van, valódi neve, ahogy mindennek körülötted. A nevek tudása a mesék tudása, a meséké, amelyeket nem szabad megváltoztatni – hiszen történnek. Azért őrizte meg őket az emlékezet, mert vannak. S ami van, íme, változik mégis; akármennyire szeretnéd, hogy ne változzon (akármennyire ezt szeretné benned a gyerek, aki mindig ugyanúgy szeretné hallani a mesét); egyszer úgyis másképp meséled a mesét, mint ahogyan megtanultad; mint ahogyan mesélték, ahogy megsúgták a szelek, az ágak, az ágból szélbeszórt madarak összecsomósodó árnyai. Nem tudhatod, megváltoztattad-e ezzel – avagy végre úgy meséled, ahogyan a mese van. Akár a magad életével; úgy, ahogy élsz: sose tudva s nem mindig sejtve a végét – hogy mi rejlik a megcselekedett tilalom másik oldalán, az ismeretlenben. Mert ha a mesében tiltanak valamit, azt előbb vagy utóbb megcselekszi valaki. Éreztem úgy már, hogy ez a mítosz, a mese: csak azért is megcselekedni a számunkra tiltott dolgokat.

Másodszor űzött a Mitágó-erdőbe a kíváncsiság… immár nem térképek, tudós sejtések és nyirkos avarba vesző, a mocsár-part bizonytalanságába fúló ösvények nyomán; sokkal inkább a mesével kerekedve, a holt jelekbe csomagolt beszéd, a legenda átélése árán rápillantva egyfajta összképre a végén – az ijesztő tudással: ez valaki más meséje volt. A bele rejtett tudás másféle emlékezet szintjén egyetemes, mint ahogy a megtanulható, választáson alapuló igaz-hamis tudomásaink szeretik. A legenda egyfelől egyetemes, másfelől csak egy variáció: a miénk is ilyen volna (szeretne lenni), mégis, akár minden apró porcikájában, összes színében, helyszínében, a mese-fája anyagában más és más. A Ryhope vadonjában Ercsi, Fercsi, Kata Klára, valahány név a naptárba’ más mesét kapna - egymáséhoz képest is, és ahhoz képest is, amit vár. Rokon szerkezetűt, de más kifutásút. Az erdő bennünk van, a mi mitológiai genezisünk szintjén azonos és különböző – azonos, mert mese; s különböző, mert mindegyik a más meséje. Mindenkiben benne lakik az erdő. Másodszor űzött a Mitágó-erdőbe a kíváncsiság, és még mindig nem tudom, a saját ösvényeimen merre mennék. Azt viszont megtanultam – s ez se kevés – hogy minden megtett lépés a mások ajándékozta ösvényeken történik. Minden lépésem a más meséjében történik. S hogy szív szaggatása, undor, fájdalmat élesztő, csak maszkok szemrésén át elviselhető képek ellenére – a következetesség mestere: Robert Holdstock meséjének erdejében akkor is szívesen vándorlok, ha értem a lépteim irányát, és akkor is, ha nem.

A rejtély jó- vagy rosszindulata iránt való óvatos oldalazásra, ami belengte az előző könyvet, itt semmi szükség. A Lavondyss nevét megtaláló kislány nem az a hidegfejű erőszakos behatoló, mint George Huxley volt, nem az a hideg szívű erőszakos behatoló, aki az idősebb fia, Christian, s nem is a szinte vakon mások nyomán tévelygő erőszakos behatoló: Stephen. A legkisebb fiú barátja és útitársa, Harry Keaton kishúga, Tallis ugyanis látó. Azaz: eszelős, a mi szemünkben akár képzelgő, akár másféle többletekkel sújtott értelmi fogyatékos, pszichiátriai eset is lehetne. De ahonnan látjuk, amennyire belülről, onnan rendszer és értelmi háló látszik – csak másféle fonatból, a mítosz párkáinak fonalából szőtt háló, amit a világra terít. Ezt érzi meg Williams, az öreg zeneszerző: ez a világot alkotó ráébredés-sorozat, Tallis útja valóban vezethet valahova. A rejtély itt hallatlan finom, egymásba időkön és tereken át, több síkon fonódó, indázó kelta minta – amely összképpel ajándékoz a végén.

Varázslatos ez a könyv! Nem mesélhetem az utazást, mert minden szavammal elvennék az ajándékaiból. Ami az első kötetben sejtés volt és bizonytalanság, az itt rendszer lesz és (növényi, térben és időben indázó) épület – s mégse fonnyad ettől a leleplező, szinte mítoszt lényegétől fosztó gesztustól, a homály oszlatásától mégsem satnyul a valóságosság tágas horizont-érzete. Amit mindig a nem tudható árnyékvilága rajzol a megismerhető napos rétjei köré. Mert hiába ismered meg általa, hogyan működhet a mítosz, a szabadságfokát is felismerheted. Hogy minden jóslat, sors, téveszme ellenére a választásnak itt is jelentősége van. Akárcsak a neveknek, amelyekkel a választásaid elnevezed. Ha az ösvények készen várnak is – te döntöd el, hogy melyik irányba tévedsz el rajtuk.

Gonosz is ez a könyv. Hiszen ha mito-genetikus lények döntéseit nyögöd, ha a képzeleted kiengedett mélyét – akkor fel kell ismerd: legbelül (az Ősi Tiltott Helyen, Avalonban, Tündeföldön – hívjuk bárhogy) a bűntudat lakik. A lélek ismeretének ébresztője maga a lelkiismeret-furdalás. Egyszer már hosszan fejtegettem, hogy születik a mítoszi gonosz, és a neki vetett áldozat. Azt a gondolatmenetet most ezzel egészíteném: a képzeleted nem steril; másoknak is képzelsz, s mások is képzelnek neked… Nem véletlen, hogy a szóba ömlő legalapvetőbb felháborodásunk így hangzik: Hogy képzeled?

Ebben a könyvben a gyermek felnő. S felnő a látásmódja is vele – a szemünk láttára öregszik. És megismerjük az egyik mese végét. Amely egy sokat tudó kislányt kézen fogó apa megkönnyebbüléséből árad. Egy másik mese végét: amely a maszkból kiabáló szellem forró ígéretéről mesél, hogy az örökös tél honába is eljön egyszer a nyár. A harmadik meséét, a fivérről, akinek végre szárnyra kaphat a lelke. Mégis: valójában mindenki meséje tovább tart, mint a rege szavai róluk. Akárcsak az elménk erdejének talaja, ahonnan ered, a lombok is az ismeretlenbe indáznak – így is. Ez Lavondyss hitele. Ezért megyek vissza Tallis és fivére történetébe. És azért, mert akárhogy mesélik, nem elég egyszer hallani a mesét. Ezt minden kisgyermek tudja.

Ezek után kifejtenék ezt azt… nyomatékosan kérlek, csak akkor olvasd tovább, ha már ismered a történetet!

Rongyosra olvasott kedvencek

Nagyon úgy fest, hogy mi, könyvmolyok két dologról tudunk a végtelenségig beszélni: az épp aktuális várólistánkon lévő könyvekről és az örök kedvencekről. Előbbi nem annyira meglepő, hisz mindig több könyv van, mint amennyit az olvasásra fordítható idő egészségesen kibírna, utóbbin azonban én speciel eléggé elcsodálkoztam. Azt gondoltam ugyanis, ez már lerágott csont. Minden blogger írt már róla, minden második beszélgetésben előjön, ráadásul a „Top 5 legidegesítőbb kérdés, melyet feltehetsz egy könyvmolynak” listán is tuti befutó az „És neked mi a kedvenc könyveeed?” – mégis… Nemrég egy kötetlen beszélgetés során (könyvmolyok könyvmolyokkal) kiderült, hogy gyakorlatilag úgy kell lelőni minket, ha elkezdünk a kedvencekről csacsogni.

Adta hát magát, hogy előbb-utóbb előkerül a téma a TÉMÁZUNK rovatban is. Méghozzá most :)

Szóval rongyosra olvasott kedvencek… (Zárójeles megjegyzés: mindenki tudja, hogy én vigyázok a könyveimre. Nincs „rongyosra olvasott” könyvem. Ezt azért szögezzük le. Köszönöm.)

Ugye senki nem gondolta, hogy innen
kimaradhat?

Picit mindig zavarba ejt a „kedvenc könyv” kérdés, mert hát változunk. Változik a személyiségünk (óh, persze 18 évesen mind azt hisszük, hogy már nem, mert mi már készek vagyunk, és csak az öregek felnőttek gondolják úgy, hogy még nem…), változnak a körülményeink, változik az ízlésünk (hogy azt ne mondjam, a komfortzónáink). Lehet, ami tíz évvel ezelőtt kedvenc volt, arra ma már csak csúnyán nézünk (eeezt szerettem?); lehet, amiért ma megveszünk, arra újabb tíz év múlva már nem is emlékszünk. Ez benne van a pakliban, nincs rajta mit szégyellni, gondoljunk csak arra, milyen zenéket hallgattunk tíz éve, ad absurdum, milyen ruhákat hordtunk – ugye hogy még az irodalmi ízlésünkben bekövetkezett változások a legkevésbé fájdalmasak?

Azért persze vannak kedvencek, amik már kiállták az idő próbáját. Amiket ha előveszünk, otthonos melegséggel ölelnek körbe, amikbe jó belesüppedni, mégis: minden alkalommal tudnak újat mutatni, minden olvasással hozzá tudnak adni az eddigi élmény-tömeghez. Nekem ahhoz, hogy valami valóban megkapja az örök kedvenc titulust, mindkettő egyszerre kell. Ha „csupán” az otthonosság érzetét adja, ha nem hordoz semmi többletet, csak a jól ismertet olvasom újra meg újra, az maximum „guilty pleasure” lehet. Az igazi az, ami úgy vár haza, hogy minden alkalommal van valami meglepetése számomra. Nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, ebből van a legkevesebb, ugye?

Lássuk akkor azokat a kedvenceket, három kategóriára bontva, fogalmam sincs, hány versenyzővel (műhelytitok: a bejegyzés önmagát írja, évek óta nem listáztam kedvenceket [pedig én mindent listázok] nem is értem, hogy lehet ez…).

A nagybetűs ÖRÖK KEDVENCEK, melyek az idő próbáját is kiállták, újat is tudnak mutatni, az otthonosság érzetével is megajándékoznak, satöbbi, satöbbi…

Virginia Woolf: Mrs. Dalloway, A világítótorony, Saját szoba, Orlando, Flush, az esszék… Tulajdonképpen az összes művét ide sorolhatnám, de a legtöbbet évek óta nem olvastam újra, fentieket pedig igen, szóval ezekben biztos lehetek. Nincs még egy író, aki ilyen hatással lett volna rám – sem akkor, sem most. Tíz évvel az első olvasások után is ugyanolyan elementáris erővel ragad torkon, ugyanakkor semmit sem olvasok olyan szívesen, mint őt. Minden mondata aranyat ér.

Tolkien: A Gyűrűk Ura (ilyenkor szokták az olvasók nagyon magasra húzni a szemöldöküket, hogy ne mááár, Woolf és Tolkien, ez a csaj tuti vagy idióta vagy hasadt személyiség…) Hát, ez még véleményes, hogy melyik, de vállalom: az irodalmi ízlésem hordoz magában néminemű kettősséget. És nem, nem kérek érte bocsánatot :) A Gyűrűk Ura varázslat. Meghitt, barátságos otthon és minden alkalommal újat tanító nagybetűs MESE.

Alessandro Baricco: Selyem, Tengeróceán, Vértelenül… Pár éve már-már rituálé-szerűen évente újraolvastam az összes - addig - itthon lévő Bariccot – sajnálom, hogy ez menet közben elveszett, de most is ahányszor a kezembe kerül egy kötete, rácsodálkozom, hogy tudja valaki ily kevés szóval megjeleníteni a teljességet. Zseni a pasas, az egyik olyan kortárs szerző, akinek van esélye nálam Woolf trónjára kapaszkodni.

Kedvencek polca :)

AKTUÁLIS KEDVENCEK, akiket-amiket imádok, de többszöri újraolvasások híján még nem mertem odatenni őket a legkedvesebbek közé:

Jonathan Franzen természetesen :) Baricco mellett az isteni Jonathannak van a legnagyobb esélye egyszer felkerülni az első helyre, ám ehhez az kell, hogy legyen bátorságom újraolvasni a Javításokat meg a Szabadságot – erre a közeljövőben kevés esélyt látok. Nem mintha nem imádnám minden művét, de félek tőle. Soha könyv még úgy nem tépett meg, mint a Javítások. És bár rohadt nagy bravúr lenne az író részéről, ha ezt még egyszer meg tudná tenni, én nem sietek annyira újra a kése alá feküdni…

Simone de Beauvoir: Egy jó házból való úrilány emlékei – Beauvoir nagyjából akkoriban csöppent az életembe, amikor Woolf; nyilván nem véletlen, hogy kettőjük párharcából a visszafogottabb és érzékenyebb Woolf került ki győztesen. Beauvoir harcossága több szempontból túl sok volt nekem, ami nem jelenti azt, hogy ne szeretném végiggyűrni az életművét.

Murakami Haruki majdnem minden regénye. Ah, na őt például tök jó lenne újraolvasni, de sajnos-szerencsére annyi könyve van, és én még annyival vagyok adós, hogy előbb szeretném utolérni a hazai kiadást, és majd csak utána elkezdeni az újrázást. Mindenesetre ha újrázok, akkor az 1Q84 lesz az áldozat.

Ljudmila Ulickaja: Imágó, Szonyecska, Életművésznők és a novellák… Sokszor leírtam már, hogy Ulickaja nekem rövidebb műveiben az igazi, nem véletlen, hogy a legkedvesebb „nagyregénye” is olvasható novellafüzérként. Ő is megérdemelne végre egy újraolvasást, főleg a kisregényei.

Neil Gaiman: Amerikai istenek és a novellák… Azt hiszem, nekem Tolkien mellett Gaiman volt az igazi belépő a fantasy világába – az Amerikai isteneket anno csak félig értettem, de kétszeresen is imádtam. Jó ideje tervben van a feljavított kiadás újrázása, de idő-idő-idő…

Joanne Harris: Urak és játékosok, Kékszeműfiú, Rúnajelek és a novellák… Jé, harmadszor írom egy egyébként regényekben is utazó szerzőhöz, hogy „és a novellák”, lehet ez azt jelenti, hogy nekem igazából jobban bejönnek a rövidkék, mint eddig gondoltam? Harris igazi jolly joker, mindig meg tud lepni, ahogy újabb és újabb műfajokban bizonyít. Na, abban egészen biztos vagyok, hogy őt újraolvasni is hatalmas meglepetés lenne :)

Ha már novellák, akkor Alice Munro összes eddigi kötete. Munro az Munro, nincs nagyon mit cifrázni rajta.

Kim Stanley Robinson: 2312 – a NAGY rácsodálkozás a sci-fi műfajára. Azóta sem olvastam semmit, ami ennyire elragadott volna, pedig próbálkozom :) Idén ki kell derüljön, hogy Robinson egykönyves csoda lesz-e nálam, vagy tartós szerelem.

Azért némi rajongás-faktor itt is fellelhető :)

És akkor lássuk azokat a „bűnös élvezet” jellegű kedvenceket, akik különösebb újdonsággal nem szolgálnak, semmi nem indokolja időnkénti újraolvasásukat, igazából még az időt is sajnálom rájuk, mégis: olyan jó beléjük süppedni.

Harry Potter… Hmmm… Az van, hogy ahogy öregszem, egyre több hibáját látom, és egyre kevésbé értem, mi a fenéért ragadta magával a fél világot, de tény: klassz ez a világ. Jó elrepülni Roxfortba újra meg újra, és amíg elvisz magával a szöveg annyira, hogy menet közben ne érdekeljenek a balfaszkodásai gyengeségei (csak utána verjem a fejem a falba miattuk) addig jó. Addig újra fogom olvasni – mert gyereknek lenni néha jó.

Jane Austen: Büszkeség és balítélet – ahogy néha jó romantikus lelkületűnek lenni. Ez aztán pláne nem a „mindig mutat valami újat” kategória, faékegyszerűségű romantikus lányregény, de a legjobban megírt fajtából. És hát Mr. Darcy az Mr. Darcy. Pont.

Margaret Mitchell: Elfújta a szél – ami a közvélekedéssel (és a filmmel) ellentétben egyáltalán nem romantikus lányregény, hanem nagyon is komplex történelmi regény és az „amerikai Dél” mítoszának egyik alapja. Évekig ez volt a bejáratott strandkönyvem, minden nyaralásra jött velem. Már nem, de az emléke attól még szép, és ha a kezembe kerül, nem bírom ki beleolvasás nélkül :)

Nagyjából biztos vagyok benne, hogy ha elkezdem olvasni a többiek posztjait, azonnal beugrik néhány kimaradt kedvenc, majd ha olyan kedvem lesz, frissítem a bejegyzést. Vagy nem, elvégre ha ez így alakította magát, akkor a többiek biztos ok nélkül maradtak ki… Ha még lesz blog, teszem azt öt év múlva, lehet, visszanézek és összehasonlítom az akkori kedvencekkel. Biztos érdekes lenne.

Nektek mik a rongyosra olvasott kedvenceitek? Ér kommentelni, bejegyzést továbbvinni, felrajzolni az égre, bármi. És lessétek meg a többiek kedvenceit is:

PuPilla

Nima

Miamona
Anaria

Utóvéd:
Reea
Andi
Katacita
Bubu
Bill

George R. R. Martin: A hét királyság lovagja

Napjaink legnépszerűbb fantasy szerzője kétségkívül George R. R. Martin – A Tűz és Jég Dala regényciklusának amúgy sem elhanyagolható méretű rajongótáborát a mára minden elképzelhető kisképernyős csúcsot megdöntő TV-sorozat elképesztő méretűre duzzasztotta. Manapság nem telhet el úgy nap, hogy tömegközlekedési eszközön utazva ne fussunk bele legalább egy „Martin-féltéglát” egyensúlyozó utastársba – s ha történetesen a mi kezünkben is a kegyetlen nagymester egy kötete díszeleg, jóleső összetartozás-érzettel mélyedhetünk bele egymás mellett az olvasmányainkba. A Trónok harcát mindenki ismeri, lassan mindenki beszél róla – természetszerűen mindenki kritizálja is. Tegyük hozzá: van is ám miért.

Mert rajongás ide vagy oda, Martinra lassan a fél világ kezd zabos lenni, s nem csupán azért, mert a jó ég tudja, mikor fejezi végre be a következő kötetet (arról inkább ne is fantáziáljunk túl hosszan, hogy mikor fejezi be magát a sorozatot…); hanem mert egyre inkább elvész a sokezer oldal, megannyi széttartó szál, sokszáz szereplő közt, a saját maga által ide-oda csavart történet útvesztőiben. Nehéz ezt tudomásul venni, nehéz kritika nélkül olvasni, nehéz tartani magunkat a kezdeti rajongáshoz, amikor ötezer oldal után is azt érezzük, sehova sem tartunk…

Nos, A hét királyság lovagja épp az ehhez hasonló kritikák megfogalmazóinak (például jelen sorok írójának) tökéletes olvasmány – de jó szívvel ajánlanám Martinnal való ismerkedésre azoknak is, akiket eddig elriasztottak a „féltéglák”. Mert ez a három kisregény esszenciája annak, miért jó Martin. A kötet három kisregénye nagyjából A Tűz és Jég Dala első négy kötetével párhuzamosan született, 1998 és 2000 között The Tales of Dunk and Egg sorozatcím alatt. Magyarul az első kisregény, A kóbor lovag kétszer is megjelent – először a Legendák II. antológiában, másodszor (meglehetősen szép kivitelű) képregényes formában a Delta Vision jóvoltából. A másik két kisregény eleddig (hivatalosan) nem jelent meg magyar nyelven, a kiadás tehát hiánypótlónak tekinthető – egyébként ilyen egybegyűjtött formában angolul is idén jelentek meg először Dunk és Egg kalandjai.

Na de kik is ők? Dunk, a Bolhavégen született koldusfiú, aki se apját, se anyját nem ismerte, kiskölyökként került Krajcárfai Ser Arlan mellé és kísérte fegyverhordozóként az öreg kóbor lovagot egészen annak haláláig – hogy aztán megörökölve lovait, kardját és pajzsát, folytassa az öreg útját, maga is kóbor lovagként. Egy útmenti fogadóban talál rá Egg, a levakarhatatlan tojásfejű tízéves, aki hamarosan Dunk fegyverhordozójaként felváltva szájal vissza és húzza ki urát a slamasztikából. Abból pedig van elég. Dunk a talpig becsületes, nehézfejű, ám aranyszívű lovagok mintapéldánya, akiknek tudjuk, Martinnál általában gyors és kegyetlen halál jut osztályrészül. Hogy Dunk mégis megmenekül, újra meg újra, vesse bár a jósorsa (és saját ostobasága) parádés lovagi tornára, egymással vetekedő szomszédos ősi várkastélyokba vagy árulástól terhes esküvőre (már megint azok a fránya esküvők…) az leginkább a szerencséjének és a kölöknek köszönhető. Aki nem feltétlenül az, akinek elsőre látszik.

A kötet legnagyobb erénye, hogy nem akarja felvenni a versenyt a „nagy” regényekkel – megmarad annak, ami: lovagi novellák gyűjteményének. Szinte teljesen hiányzik a fantasy, van helyette tapinthatóan megelevenedő középkori miliő, lovagok és lovagi eszmények, tornák és pompa; de végeérhetetlen utak, szárazság, sár, mocsok és éhkopp is. A Martin védjegyévé vált erőszak persze innen sem hiányozhat, ám kevésbé öncélű, ezáltal jóval sokkolóbb tud lenni, mint amit tán (sajnos) megszoktunk. Ami viszont itt nincs, és nem is hiányzik, az a végeérhetetlen politikai intrikák sora… Ez itt Westeros alulnézetből – ahogy egy kóbor lovag látja, akinek „esze mint a várfalnak”.

Persze hallunk ezt-azt, de csak annyira mélyedünk bele, amennyit Dunk is felfog. Esik itt szó tizenegynéhány éve levert lázadásról, melynek elvetett magvai még ott bujkálnak és fel-felütik fejüket jelenünkben. Asszisztálunk a legrátermettebb leendő király halálához, ami könnyűszerrel kelt bennünk kellemetlen képzeteket a jövőre nézve, amit már ismerünk. Hisz Dunk és Egg úgy egyébként kilenc évtizeddel A Tűz és Jég Dala eseményei előtt járják a kóbor lovagok útját. A trónon még a Targeryenek, kiknek uralma megdönthetetlennek tűnt – ám már nincsenek sárkányaik. Feltűnnek árnyak, melyek keserű jövendőt vetítenek előre. És feltűnnek ismerős nevek, kiknek árnya oly messzire ér, hogy a kilenc évtizeddel későbbi eseményekre is hatással lesznek. Érdekes kaland összekötni a múlt és a jövő szálait és meglelni a - vélt vagy valós - összefüggéseket. Ha hinni lehet Martinnak, tovább szándékozik írni Dunk és Egg kalandjait (persze ha hinni lehet Martinnak, előbb-utóbb befejezi A Tűz és Jég Dalát is…) – az lenne csak az igazi kaland, ha végigkísérné az életüket és valóban felszínre kerülnének összefüggések a két idősík történetei közt. Persze ne legyünk telhetetlenek.

Akár lesz folytatás, akár nem, akár átvezeti a mester a „nagy” történethez Dunk és Egg „kis” sztoriját, akár nem, ezek a kisregények piszok jók. Kompaktak, átgondoltak, összefogottak. Egy-egy teljes történet, melyek persze ezer szállal magyarázzák egymást, ám önmagukban is bőven megállják a helyüket. Kiváló jellemrajzok, néhány mondattal pontosan helyre rakott mellékszereplők, tökéletes atmoszféra, felesleges sallangok nélkül. A rajongók polcán már úgyis ott van, a Trónok harcára a méretek miatt eddig csak ferdén nézőknek illetve a TV-sorozat eddig a könyvektől ódzkodó rajongóinak pedig melegen ajánlom! Engem most egy kicsit „visszahódított” ezzel Martin, még az is elképzelhető, hogy újra próbát teszek a harmadik kötetnél félbehagyott sorozattal.

Kiadó: Alexandra

Fordító: Novák Gábor

Jean-Paul Didierlaurent: A 6:27-es felolvasó

Ha egyszer már elhittük egy elvarázsolt franciának, hogy egy magányos, kavicsokkal kacsázó pincérnő és egy elfuserált fotóautomata-fényképeket gyűjtögető vidámparki „szellem” giccses kertitörpékkel tarkított románcából kikerekedhet a nagybetűs CSODA; miért ne hinnénk, hogy egy másik elvarázsolt francia megmutathatja nekünk: egy zúzdagép-kezelő és egy vécéskisasszony irodalmi szövegekkel körített egymásra találása is magában hordozhatja az éledő tavasz ígéretét? Ha Jean-Paul Didierlaurent regényéből valaha filmet készítenek, csakis Jean-Pierre Jeunet rendezheti…

Valamit nagyon tudnak ezek a franciák. Könnyed, szellős, bohókás történetekbe rejtik az élet megannyi gyönyörét és tragikumát – látszólag semmit sem vesznek olyan nagyon komolyan, pedig dehogynem! Csak épp nem halnak bele lépten-nyomon ebbe az életnek nevezett izébe. Még akkor sem, ha egy nyilvános vécében dolgoznak. Vagy ha egy könyvzúzda gépszörnyéből lapátolják ki naponta a ledarált könyv-fekáliát. Vagy ha nevezett zúzdagép egy szeszélyes napján bedarálja mindkét lábukat. Rejtély, miben hisznek, mi hajtja őket tovább, hogy képesek meglátni az életöröm legkisebb szikráját is a leghetetlenebb helyzetekben – de tudják. Mi meg csak hálásak lehetünk érte, hogy olvashatjuk-nézhetjük, ha már eltanulni nem tudjuk.

Persze nekik sem mindig könnyű. Didierlaurent főhőse, a 6 óra 27-es párizsi RER-járat felolvasója, Guylain Vignolles például eléggé búskomor lélek. Gyűlöli a munkáját (Ki ne gyűlölne egy zúzdagépet irányítani?), gyűlöli a főnökét, aki egy barom, a munkatársát, aki szenvedélyesen szereti nézni, ahogy a gép bezúzza a jobb sorsra érdemes köteteket, a magányát. Legjobb barátai a Rouget de Lisle névre hallgató aranyhal (ötödik ezen a néven), egykori kollégája, Giuseppe, kinek lábait befalta a démoni zúzdagép, és a zúzda kizárólag verssorokban kommunikáló portása. Egyetlen szenvedélye hogy minden reggel felolvas a vonat közönségének egy találomra kiválasztott szöveget az előző nap a démon pusztítása elől megmentett szökevény könyvlapok közül.

Mígnem egy reggelen elhagyott pendrive-ra bukkan az ülésén és ezzel minden megváltozik. Milyen hollywoodiasan is hangzik ez, ugye? Pedig így van – és lehet is így. Hisz minden találkozás, minden apró véletlen magában hordozza valamiféle változás ígéretét – sosem tudhatjuk, épp melyik lesz az, amelyik mindent kiforgat sarkaiból. Guylain Vignolles sem tudja. Ha tudná, vajon megnyitná egyáltalán a semmiből felbukkanó dokumentumokat? Nem hinném. De megnyitja őket, és ezzel kezdetét veszi a Párizs bevásárlóközpontjainak nyilvános illemhelyein keresztül vezető kutatása... Mert tudjuk: az életben bizony semmi sincs kőbe vésve. Még az sem hogy egész életünkben rejtőzködnünk kell. Akár hagyhatjuk is, hogy ránk találjon a boldogság.

Csodabogarak, elvarázsolt hangulat, öngyilkos aranyhalak és lilára festett hajú nyugdíjasotthon-primadonnák adják egymásnak a kilincset; minden együtt van egy borongósan, már-már keserűen induló meséhez, mely kirobbanó életörömben csúcsosodik ki. Ahogy a szürke, nyúlós őszből eljutunk a rügyező tavaszba. Bohókás dicshimnusz az irodalomhoz, olvasáshoz, a leírt szóhoz – ami utat mutat, összeköt minket, életben tart és képes visszaadni a reményt. Igazi könyvmoly-álom, a könnyedebb fajtából, miközben groteszk fricska is a kultúrát elemésztő emberről – aki tán nem is áll olyan nagyon messze a gyilkos hajlamú zúzdagéptől.

Kiadó: Magvető

Fordító: Tótfalusi Ágnes

Ben H. Winters: Gyilkosság világvége előtt

„Mi értelme gyilkosok után nyomozni, ha hamarosan úgyis mind meghalunk?”

Tényleg, mi értelme? Mi értelme van bárminek a közeledő apokalipszis árnyékában? Ha pontosan tudjuk, hogy fél év, és az emberek világának jelen formájában vége? Te vajon mit tennél? Tennél bármit? Csendben beletörődnél és élnéd tovább az életed? Felkötnéd magad az első fára? Eldobnál mindent és elindulnál a bakancslistád nyomában? Bekuckóznál a szeretteiddel, hogy kihasználjátok az együtt tölthető idő maradékát? Sokat gondolkodtam az elmúlt napokban ezen, és önmagában ez – hogy gondolkodtam rajta – mutatja, hogy Ben H. Winters Edgar-díjas regénye bizony jó. Nagyon jó.

Hank Palace már az apokalipszis árnyékában lett nyomozó. Gyerekkora óta erre vágyott, ezért tanult, ezért húzott le éveket közrendőrként – aztán mire elérte, már nincs nagyon mi után nyomozni. Mert most őszintén, kit érdekel? Számít bármit, hogy ki a gyilkos, ki nyúlta le a pénzt, ki törte be az ablakot, ki ütött először? Miért törné magát bárki azért, hogy fenntartsa a rendet, amikor megállíthatatlanul közelít felénk Maia (hivatalos nevén a 2011GV1 jelű aszteroida) hogy elsöpörje az emberiséget a Föld színéről? Hank Palace válasza egyszerű: mert ez a dolga. Amikor egy hétköznap reggelen egy McDonald’s mosdójában egy újabb felakasztott hullát találnak, a Concorde-i rendőrség legtöbb tagja csak legyint - „még egy” - és kéri a következő kávét. Nem úgy Palace, aki még az öngyilkosok városában is odafigyel minden gyanús körülményre, és ha szimatot fog, nem ereszti. Már csak azért sem, mert ki tudja, lesz-e még igazi ügye a világvége előtt…

Érdekes fickó ez a Palace. Eleinte falra másztam tőle – olyan volt, mint egy kutya, amikor ráharap a gumicsontra, és halálra idegeli a gazdáit a sípolásával. Miért nem tudja végre elereszteni, miért? Csak egy újabb szerencsétlen, aki megunta az amúgy is unalmas, középszerű kis életét és úgy döntött, eldobja magától. Miért kell ezen ennyit rugózni? És most őszintén: ha mégsem ő dobta el magától? Akkor mi van? Aztán ahogy halad előre a nyomozás (már amikor halad…), szép lassan elénk kerekedik egy ember, aki nem hajlandó megadni magát a világvégének. Fél év múlva meghalunk? Rendben. Ez még nem ok arra, hogy bármit másképp csináljunk, mint eddig.

Valahol rém érdekes – és rém idegesítő – ez a működésmód. Mert az apokalipszist többnyire nem így képzeljük. Világméretű anarchiát képzelünk, önmagukból kivetkőző emberhordákat, összeomló társadalmat. Megvan ez itt is, de megmarad marginális szinten. Az első sokk után a többség azért mintha visszatérne az életbe – hogy aztán ki-ki kétségbeesetten, rezignáltan vagy nem is annyira szolid iróniával kezelje a tényt, hogy hamarosan kilapít minket egy gigafasírt. Persze akadnak olyanok is, akik katonai objektumokat ostromolnának, mert hisznek abban, hogy az amerikai kormány már rég megépítette az űrhajót amivel az emberiség krémjét a Holdra telepítenék; ahogy olyanok is, akik vallják, hogy ha több millióan együtt imádkozunk, azzal letéríthetjük Maia-t az útjáról. Esetleg megmenthetnek minket az ufók.

Ám mivel mindez kevésbé valószínű – hisz ez, szögezzük le: nem sci-fi, hanem krimi, annak is a noiros fajtája – a legjobb lesz, ha éljük tovább az életünket, és megpróbáljuk kimaxolni ami még hátra van. És itt jön be a képbe az igazságügyi orvosszakértő és a gyilkossági nyomozó beszélgetése a világvége árnyékában (és nem, ez nem valami vicc…) – jelesül a „maga miért nem ment el hogy megvalósítsa amit mindig is szeretett volna?” kérdésére adott rém egyszerű „mert mindig is ezt szerettem volna” válasz. Hát ki tagadhatná meg tőlük, hogy a világ végéig végezzék a dolgukat?

Sok szempontból elgondolkodtató könyv, ami számtalan lehetőséget rejt még magában – valahol örülnék, ha nem lennének folytatások, mert nekem ez így elmenne egy kerek sztorinak is (és mert utálom, hogy minden sorozat); de ha jönnek (mert jönnek, ugye?) szívesen olvasom őket. Érdekelne egy komplexebb kép arról, hogy birkózik meg a társadalom a közelgő apokalipszissel (hisz erről csak vázlatokat kaptunk), illetve kibontható lenne Palace családja „őrültebb” oldalának története is. Aztán ki tudja, lehet, hogy a folytatás egész másról fog szólni…

Kiadó: Agave

Fordító: Falvay Dóra

Hagyaték

Képzeljétek el. Valaki, nevezzük Z úrnak, nyilván igen szorgalmasan és szívósan tanult, akkoriban, amikor még a latin volt a kulturális nívópálca. Talán magával ragadta a nyelv tanulása által a saját nyelv szeretete is – hiszen kézenfekvő: aki az idegen nyelv mély-szerkezetét meg akarja ismerni, először meg kell, hogy ismerje a magáét. Z úr hát belemélyedt a nyelvészetbe - bár már nem nevelődhetett olyan nagy tekintélyű professzorok keze alatt, mint Pais Dezső, Csűry Bálint, vagy éppen Horger Antal. Nem hallgathatott Karácsony Sándort, nem dolgozhatott már diákként, nem kutatott a keze alá nagy tekintélyű tanárainak - mert borzalmas évek jöttek. Senkit se hallgathatott, legfeljebb a parancsszavakat. Túlélte. Hazajött. Tanult attól, aki maradt (itt és életben), akitől lehetett (aki nem kényszerült elhallgatni); nyelvész lett és filológus. A háború és átrendeződés nyomán támadt kulturális űrben hamar bomlott ki a karrier, nyílt a pálya… fiatalon lett akadémikus, életen át egyik nagy írónk életművének alázatos sajtó alá rendezője, az életmű kritikai kiadásának bábája. Megnősült, választottja szintén nyelvész, tanársegéd a tudományegyetemen, nemzedékeken át a jövendő nyelvészeinek példaadója – társ és munkatárs a közös szenvedélyben, bár ha önálló publikációit tekintem, akár saját jogon is megérdemelné a figyelmet.

Gyermektelenek voltak. A munkájuknak éltek. Amíg tehették. Én csak a könyveiket láttam, a felsorolt egykori neves tanároktól gyűjtött könyveket, a pályatársaktól nekik dedikált, nagyon sok szeretetről árulkodó sorokkal nekik dedikált könyveket. A szépírók által nekik dedikált köteteket. A számos tanítvány első megjelent kötetébe nekik írt köszönő sorokat. Az összegyűjtött, akkurátusan beköttetett nyelvészeti folyóiratokat, háború előtti és utáni kiadványok teljes évfolyamait, pamfleteket, szeparátumokat és különnyomatokat… Láttam a jegyzeteiket, például egy soha be nem fejezett munka hagyatékát, a hozzá gyűjtögetett fénymásolt, jegyzetelt forrásanyag dossziéit. Láthattam annak a tréfás akadémiai szilveszter-köszöntő füzetkének a példányait, aminek a férj az egyik szerkesztője volt (nem gondolnátok, hogy mennyi humor férhet el egy emberben a komolyság mellett…). Láthattam a kultúrát a maga születésében – de már csak a romokat.

Mert mindez egy halom értéktelen szemétnek tűnt először. Tényleg. Zúzdába való szemétnek, amely a pár kilencvenes években bekövetkezett halála után, ki tudja milyen úton-módon, milyen pincéken és padlásokon át, milyen költöztetésekkel s milyen lemorzsolódásokkal került annak a kertes háznak a nyitott teraszára. Milyen kezeken át vezethetett az útja – milyen örökösök tekintették nyűgnek… Pokol ezt olyannak látni, akinek a könyv érték hordozója, aki úgy tekint a kinyomtatott szóra, hogy a megfogalmazásba belefektetett munkát akkor is megbecsüli, ha nem ért egyet a szöveg értelmével. Pokol ezt olyannak látni, aki valaha megfordult már az antikvárium pultjának másik oldalán – és pontosan tudja: „harctéri” szelekció kezdődik ilyenkor. Ilyenkor dől el: melyik könyvnek elég egy alapos takarítás, melyik éri meg a műtétet (könyvkötész által); s melyik lesz sorsára hagyva, marad aminek látszik: szemét.

Pokol tudni, hogy régen is így volt – s nemcsak az írott szóval. William Herschel, a Royal Society tagja (aki saját építésű műszerein át, a saját szemével először látta, s igazolta az addig csak számításokkal „sejtett” Uránusz létezését) utódait tekintve nem volt maradéktalanul szerencsés – a műszerei javát eladták ócskavasnak, mire a nagy tekintélyű brit tudós társaságnak eszébe jutott megvásárolni a házát (ahol máig áll a neki szentelt múzeum). Pokol tudni, hogy ma is így van, hiszen alig pár hete olvastam Szántó Piroska és Vas István egykori, múzeumnak berendezett lakása bizonytalan sorsáról – évek óta zárva van; az ott őrzött tárgyakat, a könyvtár megőrzött maradékát, Szántó Piroska festményeit, akvarelljeit (valójában a ránk, mindnyájunkra hagyott hagyatékról beszélek) a pusztulás fenyegeti.

Van egy mondás (nem pontosan idézem): nem ítélkezem, amíg nem látom, mit tartasz a könyvespolcon. Amondó vagyok, a mondó mostanában nehezen ítélne – csak nyiss ki egy lakberendezési magazint, elvétve, ha látsz benne olyan lakást, ahol egyáltalán vannak könyvek. Sokan szeretnek olvasni, sokan gyűjtenek, de jóval kevesebben, mint valaha – egyre többen vannak, akiknek a kezén ezt a szomorú utat járná be a nyelvész-házaspár hagyatéka, mint amit bejárt. S most kicsit ezzel a tudattal (is) szemlélem a saját gyűjteményünk, örömeink polcait, íróasztalait, cetlijeit és dossziéit. Nem jó érzés.

Egy beszélgetés ürügyén

Nagyon jó beszélgetést hallhattunk a Könyvfesztiválon a kortárs sci-fi és fantasy trendjeiről, helyzetéről, díjakról, kortárs szerzőkről, kiadói vágyakról és megjelenésekről, Kleinheincz Csilla, Velkei Zoltán és Németh Vladimir részvételével – érdemes belehallgatni. Igazából trendekről, kortársakról semmit nem tudnék hozzátenni, mivel Fantáziába kizárólag magyarul utazom; jobbára éppen általuk vezetve… ami megütötte ott a fülem, Szabó István, a beszélgetés moderátora szájából hangzott el, miszerint „tizenöt-húsz évvel ezelőtt a sci-fi és fantasy megjelenései egy szűk szubkultúra belügyei voltak, a fogyasztói csodabogaraknak számítottak, álmodozóknak, ködszurkálóknak tartották őket. Ezzel szemben ma nemcsak a hardcore fanok és a sci-fi geekek olvasnak ilyesmit…”. Én speciel kifejezetten örülök, hogy ma ezek a műfajok/zsánerek (ki-ki hallja oda azt a szót, amelyiket szeretné) olvasása nem ciki, hogy e könyvek olvasótábora nő (pláne ha hozzágondolom a YA-tini disztópiák olvasóit is a táborhoz). Szerintem mondjuk régen se volt ciki ilyesmit olvasni, és a kép sokkal árnyaltabb ennél – főleg ha a „régen” alatt nem a kilencvenes évektől eltelt éveket értem. Hozzáfűznék pár szót a témához, remélem, nem csak a magam örömére.

Kezdhetném ott például, hogy a hetvenes években ez a szubkultúra kiterjedt volt és virágzó. A Kozmosz fantasztikus könyvek (később Galaktika Fantasztikus Könyvek) szépen fogytak, a Galaktika magazin (amely fénykorában kilencvenezres példányszámban jelent meg) jóval több olvasóhoz jutott el, mint amennyiről most egy kiadó bármely kiadványa esetében álmodozhat – kezdhetném itt, de valamilyen szinten hamis volna a kép. Egy minden szinten vezetett világ és világkép kisablaka, sokak számára a vasfüggöny mögül való kitekintés egy formája volt ezeket a történeteket olvasni. Hiszen e zsánert illetően volt a hatalom a legmegengedőbb, ezt tartotta a legkevésbé veszélyesnek. Kicsit ugyan meghökkentek a kultúrapparatcsikok, amikor alulról szerveződve egyszer csak létrejött a Galaktika Baráti Kör – de erre megvolt a technikájuk: beültek klub-vezetőnek ide is…

Máshol kell kezdenem. A sci-fi furcsa mód a nehéz légkörű időszakokban virágzik. A huszadik század közepének hidegháborús légkörében például igazi reneszánszát élte: jó tollú, kritikus szemléletű, józan alkotók tucatjai húzódtak a zsánerbe a diktatúra gondolatrendőrsége, vagy - hogy a szabadság földje se maradjon ki - a mccarthyzmus fojtó gyanakvása elől. Amikor az alkotók a világuk egy jelentős, meghatározó szeletét nem illethetik kritikával, rendszerint sokan választják az alkotó sajátvilág-teremtést, ahol a teremtés gesztusába kódolva erre alapvetően lehetőségük van. Hamar nyílt úgymond fizikai terük is erre – ez a burjánzó, nemcsak országosan, de helyi (szinte kisvárosi) szinten is megjelenő fantasztikus magazinok dömpingjének időszaka Amerikában. Amikor például Vonnegut alteregója: Kilgore Trout az író mitológiájában ilyen magazinoknak küldözgeti szakmányban a novelláit, az valójában az író egykori élményeit tükrözi. Olvassatok bele a Bajnokok reggelijébe – és fogalmat alkothattok erről. Nem gondolnád, olvasó, de fricska és öntükör is az író részéről ez a novelláit sebtében alapított és hamar eltűnő magazinok „szelébe” szóró alteregó: Vonnegut számos története veszett így el, tűnt el a szemétégetők mélyén, nem maradt belőle más, csak egy cím egy-egy évkönyv katalógusában…

Ezeknek a magazinoknak, s később a belőlük kinövő kiadóknak írt rövidebb-hosszabb történeteket mindenki abból a krémből, aki nem volt hajlandó nyílt politikai állásfoglalásra abban a légkörben, de volt véleménye. Sokan vannak… Nagy öröm, hogy lassan Philip K. Dick és Bradbury egész életműve olvasható itthon, de ugyanez nem mondható el Aldiss-ról, Zelazny-ről, van Vogt-ról, Del Rey-ről, és sorolhatnám – írókról, akik Asimovnál radikálisabban, Clarke-nál hatásosabban, kevésbé okosan burkolva (vagy tudományos alapok helyett például vallásiakkal játszva) kritizálták a saját viszonyaik is, amikor világokat képzeltek maguk köré. A diktatúránk válogatott, szűrt, de tömte volna a népbe az elringató fantáziameséket… és a válogató szerkesztőket jobbára (előbb-vagy utóbb) magával ragadta a jó, amit olvastak. Kuczka Péter ifjúkori vörös-csillagos verseskötetét (Itt vagyok!) anno meglepődve vettem a kezembe, vonalas, butuska versek… meglepett, mert én a szőnyeg szélén (elő és utószóban) sokat (és olykor szándékosan okos-bután) magyarázkodó, de gyakran kifejezetten bátran választó szerkesztőt „ismertem”, aki ott bújt ki a felállított határok és sorompók alól egy-egy kedvence megjelentetéséért, ahol csak tudott. A magazinban, amit elvileg orosz mintára, valójában inkább az említett amerikai dömping-kiadványok arculatát utánozva szerkesztett.

Mert a propaganda alatt-mellett-felett (hasonló alapon – csak a sok kis maszek magazin helyett a párt-uralta sajtó rengeteg felületén „garázdálkodva”) burjánzott például a burkoltan rendszerkritikus orosz sci-fi is. És például a Sztrugackij testvérek történeteit elolvasták azok is, akik általában nem ezt a zsánert keresték – olvasd el például a Nehéz istennek lenni című könyvüket, és rájössz miért. A szabadabb levegőt pedig keresi az ember, ha belekóstolt, úgyhogy a keleti blokkban is igen komoly érdeklődés mutatkozott a zsánerre – ami további alkotókat csábított fantáziatörténetek írására. Itthon is hamar egész komoly alkotógárda szerveződött a Galaktika köré, jó és kevésbé jó tollú írókkal, jó pár szépírónk is kirándult ide, Göncz Árpád például; az úgynevezett „ifjúsági írók” rendszeresen: Bogáti Péter, Teknős, Rónaszegi; de például Weöres Sándor is meglepően gyakran fordított a Galaktikába, az ominózus 45. számba például (ez volt az első egész számos fantasy-kóstoló… Page, Saunders… és G. R. R. Martin!).

Ez a szűrés (a politikáé, amely döntött, mit olvashatsz, mit nem) egyébként elképesztően nehézzé teszi egy kiadó helyzetét ma… Hiszen a zsáner alfajainak komoly szelete nincs itthon „megalapozva” – nem ismerhettük meg időben azokat a könyveket, amire nem egy komoly kortársi siker épül kinn, mintegy szervesen továbbgörgetve az egykor megálmodott gondolatot. A könyvfesztiváli beszélgetésben Csilla és Velkei Zoli ki is tértek erre, hogy nem egy komoly kedvencüket azért nem merik itthon futtatni, mert érdektelenségbe hullna (tapasztalatból beszélnek: az Agave is nekifutott klasszikusoknak hiába, s az Ad Astra nem egy többre érdemes, remek kortárs könyvét övezte itthon értetlen csend emiatt). A világ fantázia-termésének jelentős szeletét tartja az itthoni olvasó ehetetlennek – mert nem szokta az ízeit… A szűrés hatása (akárcsak Lenin) élt él és élni fog  – hiszen az ízlés nevelődik, s akkoriban elég határozott elképzelések mentén lefektetett (mégis folyvást gumimód táguló-nyúló) szabályok nevelték.

Aztán eljött a rendszerváltás, és ment a levesbe az egész. Amerikában a kábeltévé nyírta ki a helyi sajtót, itt a források megvonása és a piaci körülmények teljesen készületlenül érték az addigra túl sok megélhetési író-havert magával cipelő zsáner „zászlóshajóját”. Így is egészen sokáig sikerült életben maradniuk… holott az idők épp nem kedveztek a klasszikus sci-finek, az optimista, felfutó idők jobban szeretik a fantasy izomtól és döntésképességtől duzzadó izmú hőseit, a szuperhősöket és az űroperát. Arról is lehetne mesélni, hogyan robbant itthon angol álnév alatt író szerzőkkel a Phoenix (később Cherubion) és Valhalla – de megtették mások, az alkotók maguk nem egyszer. Tény: a kiadók szemszögéből egyszerűbb volt kihasználni ezt a frissen felbuzduló alkotói energiát, semmint kifizetni drága pénzért a külföldit (a szocialista idők fordításaiért a mi kis rendszerünk anno soha egy fillért nem fizetett!). Érdekes, hogy újraéledt azóta, megint van Galaktika…

Szóval volt itt virágzás – ha más okból is, mint ma… írnám; de nem volna igazam. Hiszen például az új hullám: a Young Adult viszonylag hirtelen feltoluló sikere megint egyfajta kilátástalanság társadalmi tükre is. A fiatalok ma is vége-történeteket olvasnak – akárcsak mi, régen, az egymásra bámuló atomrakéták árnyékában. Ezen szerintem érdemes volna elgondolkodni… hiszen miközben az egyik szemem nevet - örülvén a zsáner szélesedő olvasótáborának -, a másik sír: a fentiek tükrében előre gyászol egy újabb reményvesztett generációt.

Blake Crouch: Az utolsó város

„Vajon készek vagyunk szembenézni azzal, mi vár ránk, ha kitárulnak a pokol kapui?”

Ezzel a vállaltan hatásvadász kérdéssel zártuk az előző kötetet, hogy a befejező részben pont itt vegyük fel a fonalat. Igen, a pokol kapui kitárultak, és ezt most itt tessék egészen konkrétan érteni. Wayward Pines többé nem békés, jólfésült kisváros az idahói hegyek karéjában, nem a földi paradicsom, hanem egy mészárszék. Nehéz úgy írni egy trilógia befejező kötetéről, hogy ne áruljam el az előzményeket, ám ez esetben még nekem, mint a spoiler-parát tökéletes értetlenséggel szemlélőnek is az a véleményem, hogy kár lenne lelőni a poénokat, szóval jobbára rébuszok következnek. Én szóltam.

A pokol kapujában utolsó oldalain Ethan Burke feltárta a borzalmas igazságot Wayward Pines maroknyi lakossága előtt – az igazságot róluk, városukról, istenként tisztelt vezetőjükről, David Pilcherről és úgy általában a világmindenségről. Ami után természetszerűen következett, hogy a városka lakói ahelyett, hogy lehajtott fejű birkák módjára élték volna tovább a nekik szánt játékfigura-életet a mesterséges kis babaházaikban, bizony fellázadtak. Csak sajnos egy pszichopata őrült ellen lázadtak, aki nem sokat teketóriázott, és „ha nem kell a kontroll, ne legyen biztonság sem” alapon megnyitotta a kapukat – a biztos halálra.

Adja magát a kérdés: megérte? Az egyetlen kritikám Crouch trilógiájával kapcsolatban, hogy épp itt, a befejezésben nagyolta el a potenciálisan legizgalmasabb kérdéseket. Mert ez itt a legfájóbb pont. Ha a kerítés másik oldalán valóban nem vár más, csak a halál, akkor is kimegyek? Ha tudom, hogy nincs esélyem, nem lesz mesebeli fordulat, nem jön felmentősereg, akkor is fellázadok? És vajon mit teszek, ha valaki más lázadása ítél engem is biztos halálra? Vakon követem, vagy ellene fordulok? Netán könyörögnék az engem addig elnyomónak hogy ugyan vegye már el nyugodtan a szabadságomat csak hadd élhessek békében?

Emberek vagyunk, gyarlók és gyávák – Wayward Pines négyszázvalahány lakója közt sem hős mindenki. Igenis felmerülnek ezek a kérdések, ott bujkálnak a sorok közt, csak nincsenek elég mélyen kibontva. Legalábbis számomra. Legalábbis az előző kötet rendkívül ügyes megoldásaihoz képest. Persze van helyette más, és bár hiányolom a fentieket, el kell ismernem, hogy Crouch a saját szabályait követve jó, hogy kihagyta őket. Mert ez a rész egy szakadatlan rohanás, vesszőfutás az életért, ahol nem állunk meg elmerengeni azon, hogy mit kellett volna másképp. Nem hollywoodi akciófilm, ahol pergőtűz közepette váltjuk meg a világot, miközben gondosan elkerülnek minket a golyók.

Nem csak a tempó gyorsul fel embertelenül, a zsáner is változik – ismét. Az első részben kapott titkokkal teli sci-fi és a második rész pszichothrillere után ezúttal tömény horrort tol az arcunkba Crouch. Nincs itt finomkodás, nyers és vad öldöklés vár ránk a kerítés túloldalán, a városlakók halála bizony tocsog a vérben és mindenféle belsőségekben – amit ugyan időnként old a feketénél is feketébb humor, ellenben még borzongatóbbá teszi, hogy tudjuk: itt az emberiség utolsó példányai hullanak egymás után. Menet közben azon kapjuk magunkat, hogy számolunk: ennyi öldöklés után hányan maradtak még életben és ennyi emberrel vajon lehetséges-e még a túlélés?

Túlélés? Ösztönösen számolunk, ösztönösen drukkolnánk „hőseinknek”, de minek? Miféle esély vár rájuk? Miféle túlélésről gondolkodhatunk egyáltalán? Hisz tudjuk, mi van a kerítés túloldalán és tudjuk, mi nincs a kerítés túloldalán. Szembe kell néznünk azzal, hogy túlélésről beszélni e ponton értelmezhetetlen kategória. Crouch bevállalja a legmerészebb húzást, amit szerző a hőseivel szemben bevállalhat: számukra is világossá teszi, hogy nincs tovább. Kihaltok, kiscsillagaim. Te meg, kedves olvasó, jó eséllyel az emberiség kihalásához asszisztálsz itt nyálcsorgatva. Vagy…

Vagy fejest ugrunk az ismeretlenbe. Még barátkozom ezzel a forgatókönyvvel, az én kiábrándult lelkem úgy szeretne egyszer végre egy annyira bátor regényt olvasni, amiben nincsenek második esélyek, nincsenek újabb lehetőségek. De tény, ha már van valamiféle esély, akkor az legalább legyen a totális bizonytalanság. Akkor fussunk neki az ismeretlennek, illúziók nélkül, hitek nélkül, mentőkötél nélkül. Aztán lesz ami lesz. A maga módján zseniális ez a trilógia, még ha a befejezés nem is lesz a szívem csücske (ez az a sajátos helyzet, amikor a középső rész tetszett a legjobban) – okos kérdéseket tesz fel, számtalan továbbgondolnivalót hagy maga után, és olyan magabiztosan keveri a zsánereket, ahogy csak a legnagyobbak. Remélem, nagyon remélem, hogy olvashatunk még a szerzőtől!

(Csak ne ennek a folytatását, könyörgöm! Kedves Blake, biztos van egy halom remek ötleted, írd meg őket, én tuti elolvasom, de ezt innen NEM kell folytatni…)

Kiadó: Agave

Fordító: Makai Péter Kristóf

Május 14-én pedig érkezik is a FOX csatornára a könyvekből készült TV-sorozat! Én biztosan nézni fogom, tegyetek így ti is, jó lesz ez :)

Egy egész égboltnyi szárny

Kedves olvasóm! Kérlek, ezt a gondolatmenetet csak akkor kövesd végig, ha már elolvastad Szabó T. Anna Kyoko Senki madara című meséjét!

 

Rofusz Kinga madarai

Eszembe jutott tegnap, hogyan is változnak, hogyan is változhatnak víztiszta fénnyé, álomban harmattól csillanó mezők felett lebegő fénnyé a testek; hogy miféle repülés ez – először álomban… Eszembe jutott, miért és hova repülhet az egybefonódó tekintetek szavak nélküli, hálás búcsúja után a madár, eszembe jutott – így mondom, pedig úgy sajdult belém, ahogy a fájdalom. Hogy valójában mikor gyakoroljuk (mikor kell gyakorolnunk) az elengedést, mikor nyűgözöd hiába a másik maradását… Először nem akartam elétek tárni ezt is - az olvasatot, amely belém sajdult -, mert ezt mindenkinek magának kellene észrevenni. De az észrevételéhez nem árt ismerni azt a többletet, amely a japánok viszonyát búcsúhoz, elengedéshez annyi rétegében meghatározza, s szerintem ezt így kevesen ismerik, vagy kevesen gondolták végig… Viszont ha elmesélem, talán többen lesznek kíváncsiak erre a hallatlanul ellentmondásos: kifinomult és harsányan gyerekes, végletekig csiszolt és ugyanakkor tussal hanyag ecsetvonásokkal odakent kultúrára.

Nehéz megérteni, miért viszonyulnak az önátadás végső formáihoz olyan önkéntelen módon – de köze lehet hozzá a felmorajló, megránduló földnek, a hirtelen támadó erős szeleknek, a pusztítva söprő hullámoknak… A pillanatnak más értéke lesz, ha a következő eljövetele ennyire bizonytalan. Súlya lesz. Ha elnézzük a meséiket, láthatjuk, hányan nem bírták a pillanat ekkora súlyát – hányan menekültek előle. És (másfelől) hányan halmozták, tornyosították a terhet, hányan rohantak szinte bele, kihasználva a kötelesség adta alkalmat – a beteljesülésbe. Mert bármikor eljöhet a pillanat, amit nem bírsz el, elejtesz – az önbecsüléseddel együtt… S ha valakiben elég erő volt a súlyhoz, életen át, hogy csak élje az időt, elég mérték és bölcsesség; hozhatott neki is választást maga a kor. Aki elnézett már gondolatban a világ túl-felén annyiszor tűzben és vízben vonagló partokra, az bizonyára ismeri Fukazava Hicsíró Zarándokének című kisregényét… az ott leírt önkéntes búcsú, az ubaszute – az öregek önkéntes halála nemcsak az a pokoli, hegyvidéki szegényember-sors, amit a saját, hazai történeteink ugyanúgy ismernek, hanem e sajátos világhoz állás sajátos kiteljesítő gesztusa is – az élet e gondolatmenetben valójában ott teljesül, ahol végződik.

Furcsállhatja bárki, mi köze lehet ennek a gondolatmenetnek Táltos és a Senki madara gyönyörű szerelméhez, mely megkötözésről és elengedésről, egyik és másik adhatatlan minden titkáról, a tiltás és szegés erejéről szól tisztán, miközben betűből szavakká, szavakból-képből regévé éled… hogy aztán a végén regén is túl emeljen a nagylelkűséggel, amivel csak röpülni képtelen, súlyát hordó ember tisztelhet repülni képes életet. Furcsállhatod olvasó, de tudd: a darvak nem élnek soká. A tűz, amely a Nincs lányában ég, ecsetből csorgó tökéletes látvánnyá formál mindent, amit csak lát. S aki meg képes ragadni az értelmet a látványban, az egy szál bambusz, a hullám redőzete, az elhagyott tárgyak értelmét, a bármi értelmét, ami a szeme elé kerül (amit a nézője csak érez, csak megragadja őt – értelemmé ritkán formálódik, hisz megérteni alkotó gesztus)… annak a tüze a szárnyalásban is enyészik, ahogy a tökéletes szelet keresi. Ez a természete, ez a lobogás: ettől látja a szelet is. A Senki madara az égben is elfogy…

Nehéz megérteni itt, ahol a távozót az utolsó pillanatáig magunkhoz szorítanánk - sőt utána is, hogy úgy kelljen lefejteni a búcsúzni képtelen ujjakat -, nehéz felfogni, milyen ajándék lehet a szökés; a szavakkal búcsúzni alig hajlandó, mindent felmarkoló utolsó pillantással (amiről nem is tudja a másik, hogy) elköszönő, tán még levélkét se hagyó szökés. Eszembe jut, legutóbb Mijazaki Hajao Szél támad című rajzolt meséjében láttam ezt: ahogy a hős súlyos tüdőbeteg felesége szökik a boldogság adása után, el meghalni, egyedül. S a fiú végül nem utazik utána. Nemcsak egy döntést tart tiszteletben, de elfogadja az ajándékot, amit kapott: a maradéktalanra emlékezhet. A teljességre.

Mi erre alig lennénk képesek. Ahogy Táltos képes volt rá: az elengedéssel, az örökre láncolás helyett adni a szabadságot, abban mélységesen benne lakik a remény is. Hátha visszajön… hátha egyszer erre fújják megint az egek vándorát a tökéletes szelek. Mi csak erre a reménykedésre vagyunk képesek. Ez sem kevés. A remény simítja körénk a figyelmet a dalra, a szárnysusogásra, egy egész égboltnyi szárnyat varázsol körénk - amíg csak élünk. S ki tudja milyen partokon, milyen álomban, egyszer talán tényleg találkozik, aki megköt és aki szabadul.

Hallgassátok meg, mit mond minderről versben maga Szabó T. Anna:

Utagava Hirosige madara

Filoméla

Madár voltam egykor, madár leszek:
épp csak átmenetileg vagyok ember.
Szállok, dalolok, őrzöm fészkemet.

Sármány, poszáta, rigó, vadgalamb,
csilpcsalp füzike, cinke, szürkebegy:
tőlem zsizsereg és beszél a lomb.

Légbuborékos jég alá bukom,
mint feketefejű búvármadár,
pöttyök gyöngyöznek zsíros tollamon.

Szállok a sötétedő víz felett,
tűcsőrű, fehér tündércsér vagyok,
befogom a sóspermetű szelet.

Kígyászkeselyű: elszántan futok,
táplálékot les örvös, vad szemem,
tekereg, szisszen: rögtön lecsapok.

Nádlábam felett hullámzó nyakam
rózsaszín, mint horizont csíkja este.
Flamingó vagyok, megperzselt a nap.

Makkot török, rikoltok, csárogok,
kíváncsiskodom, szarkákkal verekszem,
izgága, szemtelen szajkó vagyok.

Agyagüregből zurranok elő,
kékbarna villogású szalakóta,
a gyors vadász, a parti fészkelő.

Remeterigó: énekem meleg,
felcsipkézi a tömött lombú fákat.
Sárból építem csészefészkemet.

És végül ott vagyok, ha minden elhagy,
dalommal mézezem a hűvös éjt:
fülemülecsattogásban alhatsz.

Elbeszélem a történetemet,
a bántalmat, mi emberbőrben ért…
Ki érti? Mindig lesz, aki megért!