2015. május 8., péntek

Hagyaték

Képzeljétek el. Valaki, nevezzük Z úrnak, nyilván igen szorgalmasan és szívósan tanult, akkoriban, amikor még a latin volt a kulturális nívópálca. Talán magával ragadta a nyelv tanulása által a saját nyelv szeretete is – hiszen kézenfekvő: aki az idegen nyelv mély-szerkezetét meg akarja ismerni, először meg kell, hogy ismerje a magáét. Z úr hát belemélyedt a nyelvészetbe - bár már nem nevelődhetett olyan nagy tekintélyű professzorok keze alatt, mint Pais Dezső, Csűry Bálint, vagy éppen Horger Antal. Nem hallgathatott Karácsony Sándort, nem dolgozhatott már diákként, nem kutatott a keze alá nagy tekintélyű tanárainak - mert borzalmas évek jöttek. Senkit se hallgathatott, legfeljebb a parancsszavakat. Túlélte. Hazajött. Tanult attól, aki maradt (itt és életben), akitől lehetett (aki nem kényszerült elhallgatni); nyelvész lett és filológus. A háború és átrendeződés nyomán támadt kulturális űrben hamar bomlott ki a karrier, nyílt a pálya… fiatalon lett akadémikus, életen át egyik nagy írónk életművének alázatos sajtó alá rendezője, az életmű kritikai kiadásának bábája. Megnősült, választottja szintén nyelvész, tanársegéd a tudományegyetemen, nemzedékeken át a jövendő nyelvészeinek példaadója – társ és munkatárs a közös szenvedélyben, bár ha önálló publikációit tekintem, akár saját jogon is megérdemelné a figyelmet.

Gyermektelenek voltak. A munkájuknak éltek. Amíg tehették. Én csak a könyveiket láttam, a felsorolt egykori neves tanároktól gyűjtött könyveket, a pályatársaktól nekik dedikált, nagyon sok szeretetről árulkodó sorokkal nekik dedikált könyveket. A szépírók által nekik dedikált köteteket. A számos tanítvány első megjelent kötetébe nekik írt köszönő sorokat. Az összegyűjtött, akkurátusan beköttetett nyelvészeti folyóiratokat, háború előtti és utáni kiadványok teljes évfolyamait, pamfleteket, szeparátumokat és különnyomatokat… Láttam a jegyzeteiket, például egy soha be nem fejezett munka hagyatékát, a hozzá gyűjtögetett fénymásolt, jegyzetelt forrásanyag dossziéit. Láthattam annak a tréfás akadémiai szilveszter-köszöntő füzetkének a példányait, aminek a férj az egyik szerkesztője volt (nem gondolnátok, hogy mennyi humor férhet el egy emberben a komolyság mellett…). Láthattam a kultúrát a maga születésében – de már csak a romokat.

Mert mindez egy halom értéktelen szemétnek tűnt először. Tényleg. Zúzdába való szemétnek, amely a pár kilencvenes években bekövetkezett halála után, ki tudja milyen úton-módon, milyen pincéken és padlásokon át, milyen költöztetésekkel s milyen lemorzsolódásokkal került annak a kertes háznak a nyitott teraszára. Milyen kezeken át vezethetett az útja – milyen örökösök tekintették nyűgnek… Pokol ezt olyannak látni, akinek a könyv érték hordozója, aki úgy tekint a kinyomtatott szóra, hogy a megfogalmazásba belefektetett munkát akkor is megbecsüli, ha nem ért egyet a szöveg értelmével. Pokol ezt olyannak látni, aki valaha megfordult már az antikvárium pultjának másik oldalán – és pontosan tudja: „harctéri” szelekció kezdődik ilyenkor. Ilyenkor dől el: melyik könyvnek elég egy alapos takarítás, melyik éri meg a műtétet (könyvkötész által); s melyik lesz sorsára hagyva, marad aminek látszik: szemét.

Pokol tudni, hogy régen is így volt – s nemcsak az írott szóval. William Herschel, a Royal Society tagja (aki saját építésű műszerein át, a saját szemével először látta, s igazolta az addig csak számításokkal „sejtett” Uránusz létezését) utódait tekintve nem volt maradéktalanul szerencsés – a műszerei javát eladták ócskavasnak, mire a nagy tekintélyű brit tudós társaságnak eszébe jutott megvásárolni a házát (ahol máig áll a neki szentelt múzeum). Pokol tudni, hogy ma is így van, hiszen alig pár hete olvastam Szántó Piroska és Vas István egykori, múzeumnak berendezett lakása bizonytalan sorsáról – évek óta zárva van; az ott őrzött tárgyakat, a könyvtár megőrzött maradékát, Szántó Piroska festményeit, akvarelljeit (valójában a ránk, mindnyájunkra hagyott hagyatékról beszélek) a pusztulás fenyegeti.

Van egy mondás (nem pontosan idézem): nem ítélkezem, amíg nem látom, mit tartasz a könyvespolcon. Amondó vagyok, a mondó mostanában nehezen ítélne – csak nyiss ki egy lakberendezési magazint, elvétve, ha látsz benne olyan lakást, ahol egyáltalán vannak könyvek. Sokan szeretnek olvasni, sokan gyűjtenek, de jóval kevesebben, mint valaha – egyre többen vannak, akiknek a kezén ezt a szomorú utat járná be a nyelvész-házaspár hagyatéka, mint amit bejárt. S most kicsit ezzel a tudattal (is) szemlélem a saját gyűjteményünk, örömeink polcait, íróasztalait, cetlijeit és dossziéit. Nem jó érzés.

4 megjegyzés :

Amadea írta...

Egyszer azt olvastuk a Lakáskultúrában (egy ideig az előfizetés mellé járt), hogy a sok könyv, könyvespolc rontja a lakás enteriőrjét... fájdalmas volt ezt olvasni.

Millabell írta...

Az én ismerősi körömben, tágabb családomban is alig van olyan háztartás, ahol szép számú könyvgyűjtemény lenne, ahol a könyvespolc meghatározó része lenne a nappalinak. Pedig nem kis házakról beszélek. Persze, minden passzol mindenhez, a türkiz váza a türkiz függönydísszel, de maga az élettér sivár és üres. Mert sehol egy könyv.
Mélyen egyetértek, és szomorú vagyok emiatt :(

shizoo írta...

Mindentől őrzött enteriőrben szerintem az agyonformált fitt-test se nyúl semmihez, nehogy rontsa... összezárt térdekkel ül a designbútoron, és ha élni-tombolni támad kedve, kimegy az enteriőrből, a színpadi díszletből... félreértés ne essék, van olyan ismerősöm, aki ízléssel berendezett otthonban él, sőt, olyan is, aki lakberendező segítségét kérte és kapta (tényleg elképesztően ötletes, jópofa megoldásokkal, és színharmóniákkal rakatta tele a lakását), csak persze ennek is megvan az a jó, életellenes véglete, ami szerintem az ilyen mondatokat szüli.

shizoo írta...

Igen, sajnos nálunk is ez a jellemző a családban... kivéve a gyerekszobákat. Ezért reménykedem halkan... magamban.

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...