Napjaink legnépszerűbb fantasy szerzője
kétségkívül George R. R. Martin – A Tűz
és Jég Dala regényciklusának amúgy sem elhanyagolható méretű rajongótáborát
a mára minden elképzelhető kisképernyős csúcsot megdöntő TV-sorozat elképesztő
méretűre duzzasztotta. Manapság nem telhet el úgy nap, hogy tömegközlekedési
eszközön utazva ne fussunk bele legalább egy „Martin-féltéglát” egyensúlyozó
utastársba – s ha történetesen a mi kezünkben is a kegyetlen nagymester egy
kötete díszeleg, jóleső összetartozás-érzettel mélyedhetünk bele egymás mellett
az olvasmányainkba. A Trónok harcát
mindenki ismeri, lassan mindenki beszél róla – természetszerűen mindenki
kritizálja is. Tegyük hozzá: van is ám miért.
Mert rajongás ide vagy oda, Martinra
lassan a fél világ kezd zabos lenni, s nem csupán azért, mert a jó ég tudja,
mikor fejezi végre be a következő kötetet (arról inkább ne is fantáziáljunk túl
hosszan, hogy mikor fejezi be magát a sorozatot…); hanem mert egyre inkább
elvész a sokezer oldal, megannyi széttartó szál, sokszáz szereplő közt, a saját
maga által ide-oda csavart történet útvesztőiben. Nehéz ezt tudomásul venni,
nehéz kritika nélkül olvasni, nehéz tartani magunkat a kezdeti rajongáshoz, amikor
ötezer oldal után is azt érezzük, sehova sem tartunk…
Nos, A
hét királyság lovagja épp az ehhez hasonló kritikák megfogalmazóinak
(például jelen sorok írójának) tökéletes olvasmány – de jó szívvel ajánlanám
Martinnal való ismerkedésre azoknak is, akiket eddig elriasztottak a „féltéglák”.
Mert ez a három kisregény esszenciája annak, miért jó Martin. A kötet három kisregénye nagyjából A Tűz és Jég Dala első négy kötetével párhuzamosan született, 1998
és 2000 között The Tales of Dunk and Egg
sorozatcím alatt. Magyarul az első kisregény, A kóbor lovag kétszer is megjelent – először a Legendák II. antológiában, másodszor (meglehetősen szép kivitelű) képregényes
formában a Delta Vision jóvoltából. A másik két kisregény eleddig (hivatalosan)
nem jelent meg magyar nyelven, a kiadás tehát hiánypótlónak tekinthető –
egyébként ilyen egybegyűjtött formában angolul is idén jelentek meg először
Dunk és Egg kalandjai.
Na de kik is ők? Dunk, a Bolhavégen
született koldusfiú, aki se apját, se anyját nem ismerte, kiskölyökként került
Krajcárfai Ser Arlan mellé és kísérte fegyverhordozóként az öreg kóbor lovagot
egészen annak haláláig – hogy aztán megörökölve lovait, kardját és pajzsát,
folytassa az öreg útját, maga is kóbor lovagként. Egy útmenti fogadóban talál
rá Egg, a levakarhatatlan tojásfejű tízéves, aki hamarosan Dunk
fegyverhordozójaként felváltva szájal vissza és húzza ki urát a slamasztikából.
Abból pedig van elég. Dunk a talpig becsületes, nehézfejű, ám aranyszívű
lovagok mintapéldánya, akiknek tudjuk, Martinnál általában gyors és kegyetlen
halál jut osztályrészül. Hogy Dunk mégis megmenekül, újra meg újra, vesse bár a
jósorsa (és saját ostobasága) parádés lovagi tornára, egymással vetekedő
szomszédos ősi várkastélyokba vagy árulástól terhes esküvőre (már megint azok a
fránya esküvők…) az leginkább a szerencséjének és a kölöknek köszönhető. Aki
nem feltétlenül az, akinek elsőre látszik.
A kötet legnagyobb erénye, hogy nem akarja
felvenni a versenyt a „nagy” regényekkel – megmarad annak, ami: lovagi novellák
gyűjteményének. Szinte teljesen hiányzik a fantasy, van helyette tapinthatóan
megelevenedő középkori miliő, lovagok és lovagi eszmények, tornák és pompa; de
végeérhetetlen utak, szárazság, sár, mocsok és éhkopp is. A Martin védjegyévé
vált erőszak persze innen sem hiányozhat, ám kevésbé öncélű, ezáltal jóval
sokkolóbb tud lenni, mint amit tán (sajnos) megszoktunk. Ami viszont itt nincs,
és nem is hiányzik, az a végeérhetetlen politikai intrikák sora… Ez itt
Westeros alulnézetből – ahogy egy kóbor lovag látja, akinek „esze mint a
várfalnak”.
Persze hallunk ezt-azt, de csak annyira
mélyedünk bele, amennyit Dunk is felfog. Esik itt szó tizenegynéhány éve levert
lázadásról, melynek elvetett magvai még ott bujkálnak és fel-felütik fejüket
jelenünkben. Asszisztálunk a legrátermettebb leendő király halálához, ami
könnyűszerrel kelt bennünk kellemetlen képzeteket a jövőre nézve, amit már
ismerünk. Hisz Dunk és Egg úgy egyébként kilenc évtizeddel A Tűz és Jég Dala eseményei előtt járják a kóbor lovagok útját. A
trónon még a Targeryenek, kiknek uralma megdönthetetlennek tűnt – ám már
nincsenek sárkányaik. Feltűnnek árnyak, melyek keserű jövendőt vetítenek előre.
És feltűnnek ismerős nevek, kiknek árnya oly messzire ér, hogy a kilenc
évtizeddel későbbi eseményekre is hatással lesznek. Érdekes kaland összekötni a
múlt és a jövő szálait és meglelni a - vélt vagy valós - összefüggéseket. Ha
hinni lehet Martinnak, tovább szándékozik írni Dunk és Egg kalandjait (persze
ha hinni lehet Martinnak, előbb-utóbb befejezi A Tűz és Jég Dalát is…) – az lenne csak az igazi kaland, ha
végigkísérné az életüket és valóban felszínre kerülnének összefüggések a két
idősík történetei közt. Persze ne legyünk telhetetlenek.
Akár lesz folytatás, akár nem, akár
átvezeti a mester a „nagy” történethez Dunk és Egg „kis” sztoriját, akár nem,
ezek a kisregények piszok jók. Kompaktak, átgondoltak, összefogottak. Egy-egy teljes
történet, melyek persze ezer szállal magyarázzák egymást, ám önmagukban is
bőven megállják a helyüket. Kiváló jellemrajzok, néhány mondattal pontosan
helyre rakott mellékszereplők, tökéletes atmoszféra, felesleges sallangok
nélkül. A rajongók polcán már úgyis ott van, a Trónok harcára a méretek miatt eddig csak ferdén nézőknek illetve a
TV-sorozat eddig a könyvektől ódzkodó rajongóinak pedig melegen ajánlom! Engem
most egy kicsit „visszahódított” ezzel Martin, még az is elképzelhető, hogy
újra próbát teszek a harmadik kötetnél félbehagyott sorozattal.
Kiadó: Alexandra
Fordító: Novák Gábor
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése