2015. május 1., péntek

Egy egész égboltnyi szárny

Kedves olvasóm! Kérlek, ezt a gondolatmenetet csak akkor kövesd végig, ha már elolvastad Szabó T. Anna Kyoko Senki madara című meséjét!
 
Rofusz Kinga madarai

Eszembe jutott tegnap, hogyan is változnak, hogyan is változhatnak víztiszta fénnyé, álomban harmattól csillanó mezők felett lebegő fénnyé a testek; hogy miféle repülés ez – először álomban… Eszembe jutott, miért és hova repülhet az egybefonódó tekintetek szavak nélküli, hálás búcsúja után a madár, eszembe jutott – így mondom, pedig úgy sajdult belém, ahogy a fájdalom. Hogy valójában mikor gyakoroljuk (mikor kell gyakorolnunk) az elengedést, mikor nyűgözöd hiába a másik maradását… Először nem akartam elétek tárni ezt is - az olvasatot, amely belém sajdult -, mert ezt mindenkinek magának kellene észrevenni. De az észrevételéhez nem árt ismerni azt a többletet, amely a japánok viszonyát búcsúhoz, elengedéshez annyi rétegében meghatározza, s szerintem ezt így kevesen ismerik, vagy kevesen gondolták végig… Viszont ha elmesélem, talán többen lesznek kíváncsiak erre a hallatlanul ellentmondásos: kifinomult és harsányan gyerekes, végletekig csiszolt és ugyanakkor tussal hanyag ecsetvonásokkal odakent kultúrára.

Nehéz megérteni, miért viszonyulnak az önátadás végső formáihoz olyan önkéntelen módon – de köze lehet hozzá a felmorajló, megránduló földnek, a hirtelen támadó erős szeleknek, a pusztítva söprő hullámoknak… A pillanatnak más értéke lesz, ha a következő eljövetele ennyire bizonytalan. Súlya lesz. Ha elnézzük a meséiket, láthatjuk, hányan nem bírták a pillanat ekkora súlyát – hányan menekültek előle. És (másfelől) hányan halmozták, tornyosították a terhet, hányan rohantak szinte bele, kihasználva a kötelesség adta alkalmat – a beteljesülésbe. Mert bármikor eljöhet a pillanat, amit nem bírsz el, elejtesz – az önbecsüléseddel együtt… S ha valakiben elég erő volt a súlyhoz, életen át, hogy csak élje az időt, elég mérték és bölcsesség; hozhatott neki is választást maga a kor. Aki elnézett már gondolatban a világ túl-felén annyiszor tűzben és vízben vonagló partokra, az bizonyára ismeri Fukazava Hicsíró Zarándokének című kisregényét… az ott leírt önkéntes búcsú, az ubaszute – az öregek önkéntes halála nemcsak az a pokoli, hegyvidéki szegényember-sors, amit a saját, hazai történeteink ugyanúgy ismernek, hanem e sajátos világhoz állás sajátos kiteljesítő gesztusa is – az élet e gondolatmenetben valójában ott teljesül, ahol végződik.

Furcsállhatja bárki, mi köze lehet ennek a gondolatmenetnek Táltos és a Senki madara gyönyörű szerelméhez, mely megkötözésről és elengedésről, egyik és másik adhatatlan minden titkáról, a tiltás és szegés erejéről szól tisztán, miközben betűből szavakká, szavakból-képből regévé éled… hogy aztán a végén regén is túl emeljen a nagylelkűséggel, amivel csak röpülni képtelen, súlyát hordó ember tisztelhet repülni képes életet. Furcsállhatod olvasó, de tudd: a darvak nem élnek soká. A tűz, amely a Nincs lányában ég, ecsetből csorgó tökéletes látvánnyá formál mindent, amit csak lát. S aki meg képes ragadni az értelmet a látványban, az egy szál bambusz, a hullám redőzete, az elhagyott tárgyak értelmét, a bármi értelmét, ami a szeme elé kerül (amit a nézője csak érez, csak megragadja őt – értelemmé ritkán formálódik, hisz megérteni alkotó gesztus)… annak a tüze a szárnyalásban is enyészik, ahogy a tökéletes szelet keresi. Ez a természete, ez a lobogás: ettől látja a szelet is. A Senki madara az égben is elfogy…

Nehéz megérteni itt, ahol a távozót az utolsó pillanatáig magunkhoz szorítanánk - sőt utána is, hogy úgy kelljen lefejteni a búcsúzni képtelen ujjakat -, nehéz felfogni, milyen ajándék lehet a szökés; a szavakkal búcsúzni alig hajlandó, mindent felmarkoló utolsó pillantással (amiről nem is tudja a másik, hogy) elköszönő, tán még levélkét se hagyó szökés. Eszembe jut, legutóbb Mijazaki Hajao Szél támad című rajzolt meséjében láttam ezt: ahogy a hős súlyos tüdőbeteg felesége szökik a boldogság adása után, el meghalni, egyedül. S a fiú végül nem utazik utána. Nemcsak egy döntést tart tiszteletben, de elfogadja az ajándékot, amit kapott: a maradéktalanra emlékezhet. A teljességre.

Mi erre alig lennénk képesek. Ahogy Táltos képes volt rá: az elengedéssel, az örökre láncolás helyett adni a szabadságot, abban mélységesen benne lakik a remény is. Hátha visszajön… hátha egyszer erre fújják megint az egek vándorát a tökéletes szelek. Mi csak erre a reménykedésre vagyunk képesek. Ez sem kevés. A remény simítja körénk a figyelmet a dalra, a szárnysusogásra, egy egész égboltnyi szárnyat varázsol körénk - amíg csak élünk. S ki tudja milyen partokon, milyen álomban, egyszer talán tényleg találkozik, aki megköt és aki szabadul.

Hallgassátok meg, mit mond minderről versben maga Szabó T. Anna:



Utagava Hirosige madara
Filoméla

Madár voltam egykor, madár leszek:
épp csak átmenetileg vagyok ember.
Szállok, dalolok, őrzöm fészkemet.

Sármány, poszáta, rigó, vadgalamb,
csilpcsalp füzike, cinke, szürkebegy:
tőlem zsizsereg és beszél a lomb.

Légbuborékos jég alá bukom,
mint feketefejű búvármadár,
pöttyök gyöngyöznek zsíros tollamon.

Szállok a sötétedő víz felett,
tűcsőrű, fehér tündércsér vagyok,
befogom a sóspermetű szelet.

Kígyászkeselyű: elszántan futok,
táplálékot les örvös, vad szemem,
tekereg, szisszen: rögtön lecsapok.

Nádlábam felett hullámzó nyakam
rózsaszín, mint horizont csíkja este.
Flamingó vagyok, megperzselt a nap.

Makkot török, rikoltok, csárogok,
kíváncsiskodom, szarkákkal verekszem,
izgága, szemtelen szajkó vagyok.

Agyagüregből zurranok elő,
kékbarna villogású szalakóta,
a gyors vadász, a parti fészkelő.

Remeterigó: énekem meleg,
felcsipkézi a tömött lombú fákat.
Sárból építem csészefészkemet.

És végül ott vagyok, ha minden elhagy,
dalommal mézezem a hűvös éjt:
fülemülecsattogásban alhatsz.

Elbeszélem a történetemet,
a bántalmat, mi emberbőrben ért…
Ki érti? Mindig lesz, aki megért!


Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...