Philippa Gregory: A szűz királynő szeretője

Bárhogy is próbálom elnyomni, leplezni, krimikkel meg fantasy-vel elaltatni, van egy nagyon-nagyon lányos énem, aki nem hagyja magát eltántorítani a romantikus könyvektől. Néha egyszerűen muszáj kézbe venni ilyeneket is. Színes-szagos, kosztümös, nagy szerelmekkel és nagy drámákkal teli, kissé hatásvadász, ámde nagyon szerethető történeteket. Így jártam A szűz királynő szeretőjével is. Annak ellenére, hogy sem A Boleyn-örökség, sem A királynő bolondja nem tetszett annyira, mint a sorozatnyitó A másik Boleyn-lány, mikor megláttam a könyvtárban a frissen megjelent negyedik részt, nem tudtam ellenállni neki. Egyrészt, mert ezek a könyvek egyszerűen gyönyörűek (ki mondta, hogy nem számít a külcsín?), másrészt, mert végre-valahára Erzsébet a főszereplő!

Mária királynő halála után Erzsébet sok évnyi trónviszályt követően végre elfoglalhatja apja trónját, ami az ország egyik felének áldás, a másiknak átok, egyfelől az inkvizíció végét jelenti, másfelől egy újabb erőszakos rezsim megtorlásait, a főurak már a trónra lépés előtt szövik újabb összeesküvéseiket, az emberek pedig vagy imádják, vagy engesztelhetetlenül gyűlölik Boleyn Anna lányát, az összeesküvéssel, boszorkánysággal, erkölcstelenséggel is megvádolt fiatal királynőt. Aki legjobban örül Erzsébet hatalomra kerülésének, az régi titkos szerelme, híve, bűntársa az összeesküvésekben, Robert Dudley, aki pedig tán legkevésbé, az Dudley elhanyagolt felesége, Amy Robsart, aki tudja, jó eséllyel elveszti férjét, ha Erzsébet udvarába kerül. Az ő szerelmi háromszögükről szól a történet, a háttérben pedig kibontakozik egy fiatal lány lassú, buktatókkal és csalódásokkal teli királynővé érése.

Robert Dudley egészen fiatal kora óta szerelmes Erzsébetbe, ám szerelmes rajta kívül még valamibe: a hatalomba. Apját összeesküvés miatt végezték ki, családját tönkretették, minden vágya hát, hogy visszaszerezze régi dicsőségüket, és a legnagyobb angol főúri családdá tegye a Dudley-famíliát. A legmagasabbra tör, és persze nagyot zuhan. Nem elégszik meg a királynő szerelmével, a szerető státusszal, ő egyenesen király akar lenni, azonban ezt csak úgy érheti el, ha megszabadul feleségétől. A hűséges, egyszerű, jelentéktelen Amy, aki minden bukás ellenére kitartott férje mellett, menedéket nyújtott, dolgozott érte, csak veszthet a ragyogó királynővel szemben. Ám hiába tűnik gyenge, irányítható, egyszerű kis nőnek, egyvalamiben hajthatatlan, és semmi, még a királynő hatalma sem veheti rá, hogy beleegyezzen a válásba. Dudley igyekszik hát ellehetetleníteni feleségét, aki belebetegszik a bánatba, ám még ez sem elég, és férje bármeddig elmenne, hogy megszabaduljon tőle.

Azonban Erzsébet udvarában sokan vannak, akik bármit megtennének, hogy megszabaduljanak Dudley-tól. A királynő, aki huszonöt éves fiatal nőként lépett trónra, akit minden oldalról hataloméhes hiénák vesznek körül, aki a tapasztalt főurak politikai intrikái közepette kell lavírozzon, hogy megőrizze trónját, rá kell jöjjön, hogy akit legjobban szeret, az jelenti a legnagyobb veszélyt rá nézve. Szerelmes, mint egy csitri, majd’ belehal, ha le kell mondania Dudley-ról, de ha választania kell a trón és a szerelme között, akkor nem kérdés, hogy mit választ.

Azt hiszem, Philippa Gregory a legjobban a nagyívű szerelmi történetek írásához ért. Itt visszatért A másik Boleyn-lány alapfellállása: egy férfi, két vetélkedő nő, és a nagy tét, ami nem csak szerelem, hanem hatalom, nagyon nagy hatalom is. Hihetetlenül jól csűri-csavarja a szálakat a háttérben, jól ért az udvari intrikákhoz, mindennapi kis cselszövésekhez, korfestésben, hangulatkeltésben mindig nagyon jó, de az igazi terepe mégis csak a szerelmi csatározások. Talán ezért tetszett ez a rész jobban, mint az előző két folytatás. Ez áll legközelebb A másik Boleyn-lány hangulatához és színvonalához. Vagy csak nagyon elfogult vagyok Erzsébettel, de lehet, hogy az írónő is az, mert Boleyn Anna óta nem írt ilyen erőteljes, jól megrajzolt, igazi „hősnőt”, mint itt.

Rajongásunk tárgya - A Gyűrűk Ura IV.

Ugyan már nem veszem kézbe évről évre a könyvet, de rémületes, hogy’ bele tudok ragadni órákra, ha mégis. Pedig csak egy idézet kéne onnan, meg innen, aztán azon kapom magam, hogy belefeledkezem. „Otthoni táj” lett - ha menekülésileg is, tudom - , a hallatlanul tiszta, önmarcangtól mentes viszonyok világa, ahol a gonosz „kint lakik”, és küzdeni ellene nem erkölcsi meg etikai kötelesség (de főleg nem pszichomeccs), hanem az egyetlen lehetőség az életben maradásra. Talán ezért kavart fel mindig – tán a legjobban - a középföldei szöveg-birodalomban való „bentlakásaim” alkalmával  az emberek halandóságának fájdalma, a tündék halhatatlanságának fájdalma, és a számtalan hiábavaló kísérlet a dolgok állásának megváltoztatására. És persze az is felkavart – lévén én is „halálraítélt” -  hogy mindez miért nem izgatja a hobbitokat.

Hitek és bizonyosságok

Nem mondom, hogy elsőre feltűnt, de elég hamar: Középföldén nemigen lakik vallás. Teljesen hiányzik az egyház, annak hierarchiája, pápája, püspökei, papjai, de látszólag az antik értelemben vett kultuszok és kultuszhelyek is. Hiányoznak a hívek, a hitviták, az eretnekek, a különböző vallások közti gyűlölködés. Persze főleg az utóbbi hiányzik a fenének, de nyilván oka van, hogy Tolkien – hívő ember létére – a teljes (és mélyen emberi) problémakört kihagyja.

A válasz persze egyszerű: a tündék jelenléte okán lesz Tolkien világa teljesen más dimenzió. Középföldén a tündék által, Iluvatar „idősebb gyermekei” által folyamatosan „jelen van” a teremtői akarat, és jelenlétük által a halhatatlanság is. Tudjuk, minden vallásunk mintegy születés- és halálprovokált, a „honnan jöttünk” és „hová tartunk” kérdéseire adott válaszok képezik azt az alapot, amire aztán ráépülnek a „mi dolgunk van itt” tanításai. E tekintetben a tünde-jelenlét hihetetlen távlatot nyit: ugyanis hiteink mindig az ismeretlent, a tudásunkon kívülit célozzák. Legfőképp ezért nincs Középföldén vallás: ha van „tudomás”, nem kell a hit.

S persze azért, mert mint a bevezetőmben írtam: a gonosz „kint lakik”. Alaposan „keresztényi” gonosz ő: bukott angyal, elromlott jó. Sauron valaha Annatar volt, a maia, aki Melkor szolgájává lett, szolgálta korokon át, s túlélve annak bukását, lett a „legnagyobb”. A népét alkotó orkok valaha korccsá silányított tündék kései, szapora leszármazottai, igazi, csak korbáccsal vezethető csőcselék – nem is csoda, hogy háromszor is vereséget szenved. Az utolsóról szól a könyv. Tudjuk: a második csak Isildur, meg a Gyűrű miatt nem lett teljes. De először Arany Ar-Pharazon, a númenoriak királya győzi le – mint ahogyan az a Gyűrűk Ura függelékében olvasható: „…oly nagy volt a númenoriak hatalma és a híre, hogy Sauront még a tulajdon szolgái is elhagyták, ő maga pedig megalázkodott, behódolt és bocsánatért könyörgött. Akkor Ar-Pharazon elvakult gőgjében fogolyként hazavitte magával Númenorba. Nem sok idő telt el, és Sauron megigézte a királyt…mondván, örök életet nyer az, aki Halhatatlanföldét birtokolja, a Tilalmat pedig csak azért rendelték el, hogy az emberkirályok ne múlhassák felül a valákat.” Ar-pharazon hadaival hajóra szállt, és pusztulásba rohant. Így ért véget Númenor dicsősége, s csak a hűségesek élték túl a vészt, akik Elendil vezetésével keletre menekülve Középföldén leltek menedéket. Itt „talált” aztán rájuk újra Sauron, ki új testet formálva magának – hisz részese volt a „hadjáratnak”, de mint tudjuk, egy maia nem pusztul egykönnyen - akkoriban épp a tünde-kovácsoknak segített gyűrűműves-tudásuk „tökéletesítésében”.

Láthatjuk, a Tolkieni gonosz-felfogás a „megrontáson” alapul – s ez alapjában keresztényi szemlélet. Gandalf többször kifejti: Sauron semmit nem teremt, csak megrontani képes a világot, mintegy Melkor a teremtésbe szőtt disszonáns dallamának következő „szólamaként”. De Númenor bukásához nagyban hozzájárult az, hogy az Elros által elfogadott ajándék, az Ember Jutalma a númenoriak számára akkorra már inkább tűnt átoknak. Furcsa ez: elég néhány nemzedék, és elfelejtődik, mitől is áldás ez a halálnak nevezett nyílt távlat. S mivel a szomszédban ott lakik a halhatatlanság, aminek előzőleg már taglalt átkai „nem látszanak át a kerítésen”, nem is csoda, ha a többség elfelejti mibenlétüket. És a kevés Hűséges leszármazottai, Gondor urai később ugyanezt a hibát követik el. Sauron második, csaknem végzetes veresége után Isildur örökösei sem kerülhetik el ezt a számvetést. Hallgassuk Faramírt: „A halál örökké ott lebegett fölöttünk, mert a númenoriak, mint régi birodalmunkban, amit ugyanígy veszítettek el, most is soha nem változó és véget nem érő életre áhítoztak. A királyok pompásabb sírokat építettek, mint palotákat, s büszkébben számlálták elő a tekercsekről őseik nevét, mint fiaikét. Gyermektelen urak üldögéltek ódon termeikben s törték a fejüket címertani kérdéseken; titkos kamrákban aszott emberek kotyvasztottak életelixírt, vagy faggatták magas tornyokban a csillagokat. S a királynak, aki Anárion utolsó sarja volt, nem született utóda…” (közbevetőleg: a film bővített változatában ezeket a mondatokat Gandalf szájába adják – a forgatókönyvírókat dicséri, hogy akkor és ott is helyénvaló).

Amiről eddig szóltunk, annak jórészt a Hagyomány az alapja, amit versbe szedtek Északon, és tekercseken őrzik Gondor tornyainak mélyén. Tolkien azért hihetetlen finoman, szinte a sorok között tudatja velünk azt is: mindaz, amit eddig taglaltunk, a középföldei „művelt emberek” ügye csak. A másodkor ember-birodalma - Númenor - a harmadkori halandó számára régmúlt-legenda. Ideje leszállni a magas lóról és elgondolkodni rajta:

mit gondol minderről az „egyszerű nép”.

Bizony, sarkalatos kérdés, mennyit ismerhetett mindebből a gyűrűháború-kori „átlagpolgár”! Mennyit tudhat a tündékről és númenoriakról például a derék Papsajt Ászok, a Brí-beli Pajkos Póni fogadó tulajdonosa? Vagy egy beorning, túl az Anduinon? Erről túl sokat nem tudunk mondani, arról annál inkább, hogyan gondolkodik, s mit hisz egy rohír. Emlékezetes pillanat, amikor Rohan rétjein először találkozik a három vadász Éomerrel és a lovasaival:  „Szóval az Aranyerdőben ott él az Úrnő, akiről a régi regék szólnak! – mondta (Éomer) – Azt mondják, a hálójából kevesen menekülnek. Különös időket élünk! De ha titeket az ő kegye kísér, akkor ti afféle cselszövők és garabonciások vagytok…” Tehát a tünde-hagyomány már nem „hatol le” a rohír-kultúrába, az óidők történetei számukra nem képezik a szellemi közkincs alapját, ahogy valamilyen szinten egy gondori úrnak még igen – már csak azért is, hiszen a tünde-rokonság a númenori alapmitológia része. A rohírok nem tudnak e hagyományról, csak annak hordozóiról vélnek tudni ezt-azt; regélnek róluk, de a maguk szájaíze szerint. Vagy hallgassuk Éothiant, Éomer lovasát, mikor Aragorn Trufáék után érdeklődik: „…Félszerzet! – nevette el magát a lovas, aki ott állt Éomer mellett – Félszerzet! Ők hát az az apró nép az Északon költ régi énekekben és gyermekmesékben. Most hol vagyunk, a regében, vagy a zöld földön, fényes nappal?...” Számunkra ebből most annyi a lényeges: a rohíroknak vannak saját regéik. Énekeik egy része „Északon költ”, a „régiek”; más részük már itt, az új otthonukban.

Tudjuk még róluk, hogy tisztelik nemes halottaikat, halomsírokat emelnek föléjük. Számon tartják uralkodóikat, éneklik a cselekedeteikről szóló énekeket. Idézzük fel Théoden búcsúját az élettől: „Az én testem megtöretett. Apáimhoz megyek. S még az ő dicső társaságukban sem kell majd szégyenkeznem! Komor a reggel, boldog a nap, arany a napnyugta!…” Az ősök körükbe fogadják a dicső halált halót, őt köszönti  Éorl, ki szárnyas patájú, beszélő lova, Félaróf hátán az új hazába vezette népét, köszönti Helm, ki puszta kézzel ölt, és állva halt meg, s a többi ős… látnunk kell, hogyan bomlik ki a halál-kultuszból egy komplex, erős, germán jellegű isteni pantheon. Tolkien hajszálpontosan „csípi el” a számunkra, modellálja a saját történetén belül, hogyan keletkezik egy vallás. Ne feledjük, az ember kora jön, minden régebbi faj „elköltözik vagy kialszik” avagy ahogyan már Galadrieltől idéztük: parlagi néppé satnyul, aki felejt és elfelejtik. Még néhány nemzedék, és az énekmondók nem adják tovább az Északról hozott regéket, vagy ahogy gyakrabban történik, az új föld „héroszai”, Éorl, s a többiek lesznek azok hősei is – az emberi emlékezet véges, a szájhagyomány ferdít és tipizál – s nem telik el, csak vagy harminc nemzedék, és maga Théoden, Magosvár Bajnoka is „megistenülhet”. Harminc ember-nemzedék – tünde szemmel semmi - s Középfölde embernépei számára a tündék mesehősök lesznek: „…nem gondolunk rájuk, csupán a gyermekeinknek emlegetjük őket, megszokásból”.

Amíg világ a világ

A félelmetes az, hogy Aragorn az utolsó númenóriak egyike. Akár elmerenghetnénk azon is, miféle hanyatlás, tornyok omlása, tekercsek égése; hány nemzedék kellhet hozzá, hogy elfelejtsék a Telcontar-ház származását… ehelyett idézném a számomra kedves sorokat:

„Te most a végső választás előtt állsz: megtérsz és elmégy a Révbe, és nyugatra viszed együtt töltött napjaink emlékét, amely ott is megmarad örökzölden, bár emléknél több nem lehet soha; vagy pedig bevárod az emberek végzetét.

Nem, kedves királyom – felelte Arwen -, rég volt, amikor e kettő közül választanom lehetett. Most már nincs hajó, amely elvinne innen, és igenis be kell várnom az emberek végzetét, akár tetszik, akár nem: az elmúlást, s a némaságot. De megmondom neked, númenoriak királya, hogy mindmostanáig nem értettem a népedről és bukásáról szóló történetet. Úgy gondoltam, hogy ostobák és bolondok voltak, de most már szánom őket. Mert ha csakugyan úgy van, mint az eldák mondják, hogy az Egyetlen ezt adta ajándékul az embereknek, akkor nagyon keserves elfogadni.

- Meglehet – mondta Aragorn – De ne bukjunk el most az utolsó próbán, mi, akik annak idején megtagadtuk a Homályt és a Gyűrűt. Bánatban kell távoznunk, de nem kétségbeesésben. Hiszen nem vagyunk örökre a világ tereihez kötve, azokon túl pedig más is van, nemcsak emlék. Isten veled!

- Estel, Estel! – kiáltotta Arwen, a király pedig a keze után nyúlt, megcsókolta és máris álomba merült. Akkor nagy szépség ömlött el rajta, s akik később odamentek, csodálkozva nézték, mert egybefonódva látták Aragorn arcán ifjúkora üdségét, férfikora erejét, öregkora bölcsességét és méltóságát. Így feküdt ott az emberkirályok fenségének teljében, olyan dicsőségben, amely nem halványulhat el, amíg világ a világ.”

Ha valaha lesz kedvem továbbfűzni a szót, az entekről és  a törpökről fogok írni, meg arról, miért nem örül Szilszakáll jobban Gimli látogatásának, mint maga Gimli. 

A sorozat további részei:

Rajongásunk tárgya - A Gyűrűk Ura I.
Rajongásunk tárgya - A Gyűrűk Ura II.
Rajongásunk tárgya - A Gyűrűk Ura III.
Rajongásunk tárgya - A Gyűrűk Ura V.
Rajongásunk tárgya - A Gyűrűk Ura VI.
Rajongásunk tárgya - A Gyűrűk Ura VII.

Rajongásunk tárgya - A Gyűrűk Ura VIII.

Korábbi kommentek:

Rajongásunk tárgya - A Gyűrűk Ura III.

Ez a bejegyzés majd’ egy évet késett álmaimhoz és terveimhez képest; korántsem állítható, hogy eddig érleltem volna, de tény, hogy az eredeti koncepcióm gyökeresen átalakult az eltelt idők alatt. Talán mert ez a legnehezebben megfogható része Tolkien világának, ha csak A Gyűrűk Urából indulunk ki: a történetben ott lakozó ”maradék-óidő”, a tündék jelenléte egyéb forrásaink, főleg A szilmarilok nélkül teljes szépségében aligha ismertethető. Utalnom kell tehát a korábbi korok krónikáira, hogy Galadriel választása – a tündék választása – megfoghatóbb legyen a számunkra, bár elsődleges célom továbbra is A Gyűrűk Urával való szubjektív olvasói értelmezés-játék.

Tündékre csodálkozva

Egyszerűen imádom az író következetességét abban, hogy a „nagyvilág” csodáit mennyire a hobbitok nézőpontjából láttatja velünk! Ha a tünde-világra akarok rácsodálkozni akár sokadszor, leginkább a hobbitok szemén keresztül teszem. Samu az, aki „egyszer mintha látott volna egy tündét az erdőben, és szívből remélte, hogy nem utoljára. A gyermekkorában hallott mondák közül mindig azok a mesetöredékek és egérrágta elbeszélések hatottak rá leginkább, amiket a hobbitok a tündékről tudtak”. Aki olyan szívesen menne „tündenézőbe” Frodóval. Kívánsága, mint tudjuk, teljesül. „Tetszenek neked?” kérdi tőle Frodó a Glorfindellel való találkozás után: „fölötte vannak ők az én tetszésemnek, vagy nemtetszésemnek…egészen másfélék, mint ahogy képzeltem…valahogy egyszerre öregek, meg fiatalok, vidámak, meg szomorúak” válaszolja Samu. Szívesen látok Frodó szemével, amikor először pillantja meg Arwent, a völgyzugolyi lakomán: „Bármilyen fiatal, mégsem az. Fekete hajának egyetlen fürtjét sem ütötte meg még a dér; fehér karja, tiszta arca makulátlan, csillagfényű szeme szürke mint a felhőtlen éj; tekintete mégis királynői, pillantása töprengő tudásról árulkodik, mint aki az évek során sokat tapasztalt.” Vagy amikor hobbitunk először találkozik a tünde-ének varázslatával a Tűz Csarnokában: „A dallamok és a tünde-nyelv szavai, bár keveset értett belőlük, mindjárt elbűvölték, amint odafigyelt. Úgy érezte, a szavak testet öltenek, távoli tájak nyílnak meg előtte, s ragyogó tárgyakat lát, amilyenekről még nem is álmodott: a terem tűzvilága aranyködddé válik a világ végéig nyúló tenger vize fölött.”

Ott a pillanat, amikor a társaság Lothlórienbe ér: „A többiek elvetették magukat az illatos gyepen, de Frodó csak álldogált és ámult. Úgy tetszett, átlépett valami tágas kapun, amely egy más – régmúlt – világra nyílt. A fényre, amely e világra hullott, az ő nyelvén nem volt szó. Amit látott, az mind formás volt, és friss, mintha abban a pillanatban támadt volna, amikor a szemükről a kendő lekerült, de ugyanakkor ősi is, mintha öröktől fogva lenne. Más színt nem látott, csak amit ismert: aranyat, fehéret, kéket és zöldet, de ez mind friss volt, és átható, mintha akkor látta volna először, s ő adta volna új és csodálatos nevüket. Itt, e télben a szív nem gyászolhatta a tavaszt és a nyarat. Se szenny, se betegség, se torzulás nem látszott semmin, ami e földön termett. Lórien földje makulátlan volt.” Lássuk, hogy fogalmazza meg mindezt Samu: „Ez ám a napsütés és a jóidő – és én még azt hittem, a tündék csak a holdat és a csillagokat kedvelik; de ez tündébb világ, mint amiről valaha is hallottam. Valahogy úgy érzem, mintha benne lennék a regében, ha érted, hogy mire gondolok.”

Az óidők élő maradéka

A valák és a maiák hatalmához nem mérhető az erejük, de él teremtő hatalom a tündékben is, a „dal erejét” ha teljesen nem is birtokolják, legalábbis ismerik. S közülük a legnagyobbak - ha nem is képesek maradéktalanul kedvük szerint alakítani a világot – képesek megőrizni valamit a Sötétség eljövetele előtti kor világának ízeiből. Galadriel és Celeborn, de Elrond, a féltünde története is sokkal korábban, az óidőkben kezdődött. Az első kor gyermekei ők; félelmetes belegondolni ekkora idő-távlatba. Gondoljunk Frodó meghökkenésére, mikor a tanácsban Elrond a beleriandi seregmustrát idézi fel példaként: „Emlékszel?...én azt hittem, hogy Gil-galad eleste nagyon rég volt. Nagyon rég – felelte Elrond komolyan – De az én emlékezetem az óidőkbe nyúlik vissza…én láttam a nyugat mindhárom korszakát, sok-sok vereséget és haszontalan diadalt…” Nehéz ugyanis - hiába tudod - valóban „tudomásul venni”: aki veled szemben ül az asztalnál, már korokkal előbb is létezett: valóban halhatatlan.

Sok-sok vereség és haszontalan diadal – a tündék ugyanis valóban vereséget szenvedtek. Nemcsak Melkortól, korokon át. Nemcsak Feanor lázadásának, a valák elfordulásának köszönhetően. A szilmarilok visszaszerzéséért indított háborúk a tündék vereségeinek és hiábavaló diadalainak története, elveszik számtalan tünde úr e harcokban, sőt, tünde gyilkol tündét Feanor elhamarkodott esküje nyomán. De vereségük elsősorban nem a harcmezőké, nem ezért lesz sorsuk „tavasztalan ősz”.

Celebrimor a gyűrűműves, Feanor nyomán jár, amikor varázstárgyba kívánja rejteni a világ múlandósága ellen minden tünde-erejét. Hiszen maga Elrond mondja el, Glóin szemrehányó kérdésére felelve a tanácsban: „…azok nem a háború, vagy a hódítás fegyveréül készültek, hatalmuk nem ebben áll. Készítőik nem erőre, uralomvágyra, vagy felhalmozott kincsekre vágytak, hanem tudásra, munkás- és gyógyító kézre, hogy mocsoktalanul tudjanak megőrizni mindent. S Középfölde tündéi minderre bizonyos mértékben szert is tettek, sok bánat árán.” Felidézhetjük Galadriel szavait, amit Frodóhoz idéz a Tükre fölött:  „…ha ti nem jártok sikerrel, akkor mi itt állunk csupaszon, az ellenségnek kényre-kedvre kiszolgáltatva. Ha meg sikerrel jártok, hatalmunk csökken, Lothlórien elenyészik, elsöprik az Idő hullámai. Kénytelenek leszünk nyugatra vándorolni, vagy magunk is üreg- és barlanglakó parlagi néppé satnyulunk, amely lassan-lassan felejt és elfelejtik.” De ezen vereség oka mélyebben fekszik, mintsem a tény, hogy Sauron az Egyhez kötötte igéjével a három tündegyűrű sorsát.

Hogy megértsük az okot, fel kell idéznünk Samu meghökkenését, amint az újholdat látva eltöpreng rajta, mennyi időt is töltöttek Lórienben. Legolas válaszát idézem: „Nem, az idő sehol sem áll meg örökre – csak épp hogy semmi és sehol nem változik, nem nő azonos módon. A tündék világa is halad, csak épp hogy a mozgása egyszerre gyors is, lassú is. Gyors, mert amíg ők alig változnak, minden más elszáll mellettük: épp ez a bánatuk. És lassú, mert ők nem számlálják az elfutó éveket, a magukét sem. A múló évszakok egy hosszú-hosszú folyó örökké ismétlődő vízfodrai. De a nap alatt végül is minden elkopik.” Az igazi vereség ez: a tündék vágya, hogy „mocsoktalanul megőrizzenek”, hiábavaló vágy. Legmélyebben azért, mert valahol Ilúvatar világ-teremtő dallamát akasztanák meg vele, aminek a melkori disszonancia ugyanúgy a része.

A tündék minden tette a világuk változásai ellen ágál – még ha időről időre el is csábulnak maguk is e változások által. Gondoljunk Feanor lázadásának idejére! Hiszen mint azt A szilmarilok-ból tudjuk, Galadriel, aki „az egyetlen nő a vetélkedő, sudár hercegek között, menni vágyott. Esküt nem esküdött, ám Feanor szavai Középföldéről lángra lobbantották a szívét, mert tágas, őrizetlen vidékre vágyott, ahol a maga kedvére uralkodhat…” Elhagyja hát ő is a Boldog Birodalmat, elindul a bizonytalanságba Feanorral. Nem véletlen, hogy a Gyűrű kísértő erejének legnagyobb „célpontja” ő, s nem Gandalf: hiszen amíg Galadriel emitt királynő, ott nyugaton, túl a vizen bizony sokkal „kisebb lesz”, addig Gandalf itt „kevesebb”, s a Boldog Birodalomban lehet újra „teljes önmaga”. Elronddal együtt Galadriel a noldák bukottjainak utolsó képviselője, az egykori nagy vágyak helyett a kudarc terhével az „útipoggyászában”. Távozásukkal elhagyja Középföldét az utolsó nemestünde is; tehát a lehetőség, hogy megpróbálja a maga mocsoktalan lényével uralni a Gyűrűt, több, mint csábító. S miután lemond e csábításról, immár elhagyhatják Frodóék Lórient; ott tartózkodásuk rejtett oka tehát Galadriel tépelődése a Gyűrű felől. Meggyőződésem, sorsdöntő momentum, hogy Frodó felajánlja neki – tisztán feltárva a megoldhatatlan dilemmát. És imádom azt a filmi megoldást, hogy Galadriel mintegy „átváltozik” a Gyűrű birtoklásának kísértésében, félelmetes-gyönyörű fúriává lesz, emésztő tüzű lénnyé, akit „vágyni és félni fog minden”! Királynő maradhatna: visszafordíthatná az idő futását, megállíthatná a világ változását; s persze tönkretehetne mindent – talán még jobban, mint Sauron.

A hobbit szövegkritikai kiadásának egyik lábjegyzetében olvasható: „Tolkien középföldi eszkatológiájában - amely összetett és változó koncepció – a halott tündék lelkei egy várakozásra kijelölt helyre mennek, s ott maradnak a világ végezetéig; mert sorsuk összefonódik a világéval. A halott emberek lelkei is elmennek a várakozásra kijelölt helyre, ahol kiszabadulnak a világ határai közül, egy ismeretlen végzet felé.” Köszönet D. A. Andersonnak, a kritikai kiadás szerkesztőjének, ennél tömörebben nehéz lenne összefoglalni azt a kétségtelen többletet, ami a halandókat a tündéktől elválasztja, a tényt, hogy nincsenek Középfölde világának tereihez kötve. Ezt a többletet „érti meg” Elros, Elrond testvére, „minden numenoriak atyja” (Aragorn távoli őse), amikor elfogadja „Ilúvatar ajándékát”, a halandóságot. De talán ennél is jobban „érti” magát a tünde-létet, annak minden fájdalmával együtt: azt a lehetetlen követelést, hogy örök értékeket őrizzen egy folyamatosan változó világban, örök kudarcra ítélve.

Legközelebb – remélem igazán hamar – az ember-népről szólnék pár szót. Különösen arról, hogyan válik „Ilúvatar ajándéka” hamar „Ilúvatar átkává” az emberfaj számára.

A sorozat további részei:

Rajongásunk tárgya - A Gyűrűk Ura I.
Rajongásunk tárgya - A Gyűrűk Ura II.
Rajongásunk tárgya - A Gyűrűk Ura IV.
Rajongásunk tárgya - A Gyűrűk Ura V.
Rajongásunk tárgya - A Gyűrűk Ura VI.
Rajongásunk tárgya - A Gyűrűk Ura VII.

Rajongásunk tárgya - A Gyűrűk Ura VIII.

Hakan Nesser: A Borkmann-elv

Régóta szemeztem az Animus kiadó skandináv krimik sorozatával, de csak most, A tetovált lány után jutottam el odáig, hogy el is olvassak egyet. Mivel a sorozat szerzői közül egyről sem hallottam soha, sőt, úgy en bloc a skandináv krimiirodalomról se nagyon, tök mindegy volt, melyiket olvasom. A könyvtárban meg egyedül A Borkmann-elv volt benn, erre esett hát a választás.

Azóta kiderült, hogy ez is egy sorozat része, melynek köteteit a főszereplő, Van Veeteren főfelügyelő köti össze. Van Veeteren a szokásos zseniális, tapasztalt, számtalan bűnözőt rács mögé juttató rendőr, azonban szokatlanul kiábrándult, komor, karcos kiadásban. A főfelügyelő épp nyaralását tölti a tengerparton, amikor felettese utasítja, hogy kapcsolódjon be az idilli Kaalbringen városkájában történt kettős gyilkosság utáni nyomozásba. A tengerparti kisváros kedélyeit borzoló esetre évek óta nem volt példa, egy baltás gyilkos szedi áldozatait, látszólag véletlenszerűen.

Van Veeteren feladata kideríteni, hogy vajon tényleg egy elvetemült sorozatgyilkos ámokfutásának estek áldozatul, vagy volt valami kapcsolat a piti drogdíler, az adócsaló üzletember és a köztiszteletben álló orvos között. Érdekes, ahogy a történet előrehaladtával áthelyeződnek a hangsúlyok a könyvben. Az elején igazán hátborzongató a gyilkosságok leírása, ráadásul a gyilkos szemszögéből követhetjük őket, hatalmas kíváncsiságot kelt, hogy ki és miért, aztán, ahogy halad a nyomozás, ahogy egyre távolabb kerül a gyilkos kiléte, ellenben egyre többet tudunk meg a nyomozókról, lassacskán azon kapjuk magunkat, hogy már nem is az a fontos, hogy ki a tettes, hanem maga a nyomozás folyamata és a nyomozóteam tagjainak szellemi-idegi harca.

A középpontban Van Veeteren és a helyi rendőrfőnök, a hasonlóan zseniális, tapasztalt, épp nyugdíj előtt álló Bausen főfelügyelő áll. Kettejük világmegváltásai, sakkjátszmái, szellemi párbajai adják a könyv legérdekesebb részeit. Hozzájuk csatlakozik Beate Moerk felügyelő, aki a nyomozás kulcsfigurájává lesz. Ami igazából érdekessé és elgondolkodtatóvá teszi ezt az amúgy kriminek nem túl eredeti történetet (bár a javára legyen írva, nem találtam ki, hogy ki a gyilkos…), az a szereplők vívódása és a kis élettöredékek, amikből megismerhetjük a nyomozók itt-ott elszúrt életét. Itt nincs olyan nagyszabású társadalomkritika, mint A tetovált lányban, ez a könyv az egyéni kis tragédiákon keresztül fest képet egy beteg társadalomról. Mert mindenki életében vannak sötét foltok. Drogfüggőség, prostitúció, adócsalás, börtönviselt gyerekek, tönkrement kapcsolatok, széthulló házasságok. És egy régóta eltemetett titok.

Oldalakat lehetne arról írni, hogy vajon miért olyan sikeresek ezek a skandináv krimik, ezt én nem tudom és nem is nagyon akarom boncolgatni, de tény, hogy van egy nagyon egyedi hangulatuk, amit egyfelől áthat valami keménység, érzelemmentesség, szikárság, másfelől viszont az a mélységes kiábrándultság, ami a jóléti álom csődje után lepte el az északi országokat.

Jók ezek a skandináv krimik, biztos, hogy fogok még olvasni ebből a sorozatból, de most azt hiszem, előbb lazítok valami barátságosabbal, kicsit sok volt hirtelen a vérből meg az erőszakból…

Lawrence Block: Az apák bűnei

Sok-sok Bernie Rhodenbarr történet elolvasása után sikerült végre annyi bátorságot gyűjtenem, hogy megismerkedjek Lawrence Block egy másik, tán még híresebb regényfolyamával, a Matt Scudder-sorozattal. Bevallom, kicsit tartottam tőle, hogy nem fog tetszeni, hogy nem lesz olyan eredeti, izgalmas, magával ragadó, mint a Bernie-sztorik, és hogy csalódni fogok az íróban. Nehéz összehasonlítani a két sorozatot. Míg a betörős történetek legnagyobb erőssége a humor, és noha műfaji besorolásuk alapján krimik, valójában sokkal inkább vígjátékok, az első Scudder-történet alapján ez a sorozat kőkemény, véres krimi, méghozzá abból a noir stílusból, amit én nagyon szeretek.

Főszereplője, Matt Scudder kiégett New York-i zsaru, aki a sok év alatt, amit lehúzott a rendőrségnél, megismerte New York minden mocskát, minden gusztustalan kis üzletét, profi módon űzi a korrumpálás és korrumpálhatóság sportját, zseniális szimata van, és addig szaglászik, amíg ki nem derít valamit. Hozzá fordul a lánya halálának körülményei után nyomozó apa, Dale Hanniford. Lányát, Wendy-t brutális kegyetlenséggel ölték meg saját otthonában, gyilkosa, a lány élettársa pedig felakasztotta magát a letartóztatás után. Az apa nem a gyilkos kilétére kíváncsi, hisz az egyértelmű, hanem szeretné megismerni évek óta elhidegülten élő, otthonát elhagyó lányát.

Scudder kutatása során a múltba merül és próbálja kideríteni, ki volt Wendy Hanniford, milyen életet élt, mi vezetett odáig, hogy megöljék. És ezzel párhuzamosan kideríti, ki volt Richard Vanderpoel, a huszonévesen gyilkossá váló fiú. Mire feltárulnak a múlt titkai, a jelenbeli események is új megvilágításba kerülnek, és Scudder, afféle önkéntes igazságszolgáltatóként igazságot is szolgáltat. Akkor, amikor arra már senki nem kíváncsi.

Nagyon meglepett, hogy a számomra megszokottól ennyire eltérő stílusban is mennyire remek történetet írt Block. Igazi krimi, sötét, véres, kiábrándult, titkokkal, elfojtásokkal terhes, lecsúszott, az élet peremvidékein táncoló szereplőkkel, kurvákkal, kisstílű bűnözökkel, korrupt rendőrökkel, ájtatos gyilkosokkal. És egy főszereplővel, aki sportszerűen iszik, kurvákhoz jár, ha túl feszült, levezetésképp utcai rablókkal verekszik, mégis mániákusan keresi az igazságot, és gyertyát gyújt a templomban az általa megölt ártatlanokért. A maga módján éppolyan érdekes figura, mint Bernie Rhodenbarr, csak épp jóval ijesztőbb. Kíváncsi vagyok, mivé futja ki magát a sorozat, és hogy alakul az idők folyamán a főszereplő. Biztos, hogy olvasni fogom Matt Scudder további kalandjait is, de hogy ne vegye el túlságosan a kedvem az élettől közben azért beiktatok egy-egy Bernie-t is.

Kiadó: Agave

 

Charlaine Harris: Holtak klubja

Bizonyos szempontból utálom a sorozatokat, mert mindig tartok kicsit tőle, hogy a következő rész nem lesz olyan jó, mint az előzőek. Így voltam a Holtak klubjával is. Az első két Sookie Stackhouse-kaland után nagyon kíváncsi voltam, hogy merre és hogyan csavargatja a történetet az írónő, és paráztam, hogy ne szúrja el. Nem szúrta, sőt, igazából ez a rész kicsit jobban is tetszett, mint a második.

Már a könyv első oldalain felkaptam a fejem, az írónő ugyanis nem félt lerombolni a még meglévő illúzióinkat a tökéletes Bill-Sookie párossal kapcsolatban. Kis vámpír-halandó párunk az első oldalakat végigcivakodja, aztán cseppet sem jó hangulatbn, szakításközeli állapotban válnak el, Bill ugyanis üzleti útra indul. Ahonnan nem tér vissza. Sookie-nál egyszer csak megjelenik Eric és pereputtya, akik közlik vele, hogy szívszerelme eltűnt, tán meg is halt, ráadásul egy másik nő oldalán, miközben épp valami szupertitkos munkát végzett Louisiana vámpírkirálynőjének. Sookie szenved a megcsalástól, mégis Bill keresésére indul.

Útja Jacksonba vezet, ahova egy cseppet sem elhanyagolható vérfarkas kíséri el. Az előző rész, az Élőhalottak Dallasban kapcsán jegyeztem meg, hogy mennyire nem szeretném, ha ez a sorozat is hemzsegne a mindenféle alakváltóktól, vérizéktől, mesebeli lényektől, hát, itt aztán megkaptam a magamét. Van itt minden, koboldtól kezdve vérfarkason át az alakváltó baglyokig. Huh! Azt hiszem, kénytelen leszek beletörődni…

A szexi vérfarkas, Alcide persze nem kicsit kerül közel Sookie-hoz, hatalmas meglepetésre tehát itt is kezd kialakulni a már-már alapkövetelménynek számító vámpír-ember-vérfarkas szerelmi háromszög. Alcide nem csak arra kell, hogy megvédje Sookie-t, hanem hogy bejuttassa egy csak természetfölötti lények által látogatható klubba, a Holtak klubjába, ahol a telepata hölgyemény remélhetőleg megtudhat valamit Bill hollétéről. Itt aztán megismerkednek magával Mississippi vámpírkirályával, megtámadja őket néhány vérfarkas, előkerül egy karó, az alakváltókból pedig szó szerint kitör a vadállat. De legalább Sookie megtalálja hűtlen kedvesét.

Ahogy szaporodnak a sorozat kötetei, úgy bonyolódik a történet, úgy tágul az általunk és Sookie által megismert természetfeletti világ. Nem csak egyre több alakváltót, természetfölötti lényt ismerünk meg, a vámpírtársadalomról is egyre többet tudunk meg. Ahogy egyre tágul a körülötte lévő világ, úgy lesz Sookie is egyre érdekesebb. Már nem az az elveszett lányka, aki az elején volt, egyre erősebb, nem csak testileg -a vámpírvértől- hanem lelkileg is, kiáll magáért, ha kell, megvédi magát és akit szeret, ha kell, elküld a búsba bárkit. Közben pedig megőrzi azt a vidéki kiscsajos báját, ami nekem annyira tetszett, rácsodálkozik a nagyvárosra, a szépségszalonra, saját magára, a pasikra :)

Továbbra is tetszik a sorozat, kíváncsian várom a folytatást, nyilván nem tévedek nagyot, ha azt gondolom, Bill és Sookie útjai még sokszor keresztezik egymást, de azt kell mondjam, én Alcide-nak drukkolok…

Nick Hornby: Betoncsók

Nick Hornby új regényére annak ellenére vetettem rá magam a könyvtárban, hogy nem igazán keltette fel az érdeklődésem a történet. Őszintén szólva, inkább kicsit elriasztott, amikor olvastam, hogy a Betoncsók főszereplője egy tizenhat éves fiú. Huszonéves nőként úgy gondoltam, mi sem áll távolabb tőlem, mint egy idióta kamaszfiú vergődése. Mégis adtam neki egy esélyt, Hornby ugyanis ritkán okozott csalódást.

A Betoncsók története rém egyszerű, arról szól, mihez kezd magával egy tizenhat éves srác, amikor kiderül, hogy élete első barátnője babát vár. Sam tök átlagos londoni srác, iskolába jár, lóg a haverokkal, éjjel-nappal deszkázik, szobája pedig valóságos Tony Hawk-szentély. És, mint minden tizenhat évesnek, nem keveset jár az agya a szexen. Összejön Alicia-val, akivel különösebben nem szerelmesek egymásba, csak épp úgy hozta a véletlen, megtörténik, aminek történnie kell, aztán épp, amikor már szakítanának, kiderül, hogy a lány terhes. És meg akarja tartani a gyereket.

Az egész lehetne egy elrettentő tanmese arról, hogy látjátok, gyerekek, milyen könnyű egy perc alatt elcseszni az életeteket, de Hornby elég intelligens ahhoz, hogy megmutassa, mit lehet kihozni egy ilyen, valóban eléggé elrontott helyzetből. Mert nem az az egyetlen forgatókönyv, hogy gyorsan fel kell nőni, össze kell házasodni, kulimunkát kell vállalni, és életed végéig keseregni, hogy mennyire elcseszted. Lehet másképp is. Csak mire erre a „másképp”-re rátalálnak a tizenéves szülők, addig meg kell vívni számos csatát elsősorban a saját szüleikkel, aztán az iskolával, a társadalmi előítéletekkel.

Sam története azért is pikáns, mert saját anyja is tizenhat évesen szülte őt, aztán hozzáment az apjához, évekig rossz házasságban élt, nem tanult tovább, és érthető módon folyton attól próbálja óvni fiát, hogy elkövesse ugyanazt a hibát, mint ő. Sam úgy nő fel, hogy a legnagyobb kiszúrás, amit saját magával elkövethet, ha túl fiatalon lesz apa. Furcsa mód amikor kritikussá válik a helyzet, épp Sam anyja lesz az, aki nem engedi fiát idő előtt „felnőni” és betagozódni, hanem ragaszkodik ahhoz, hogy Sam otthon lakjon, leérettségizzen, főiskolára menjen.

Ezzel szemben Alicia középosztálybeli szülei a klasszikus „elcseszett út” felé terelgetnék a gyerekeket, ők nem látnak más kiutat, mint az együttélést, munkavállalást, beletörődést abba, hogy kudarcot vallottak. Hornby-nál még nem olvastam ilyen kritikát az angol társadalomban meglévő osztálykülönbségekkel kapcsolatban. Alicia társadalmilag és neveltetését illetően is fölötte áll Samnek, és ezt a lány szülei soha nem felejtik el kihangsúlyozni, az „alacsonyabbról jött” fiút hibáztatva a történtekért, mégis, krízishelyzetben egyértelmű, hogy Sam csóróbb, tanulatlanabb anyja az, aki képes felülkerekedni a történteken, és értelmesen viselkedni.

Nagyon jó könyv ez, és azt hiszem, nagyon fontos is, mindenki, aki így-úgy-amúgy érintett volt már ebben a témában, tudja, hogy mekkora társadalmi előítéletekkel kell szembenézniük a tinédzser szülőknek, hogy milyen kényszerpályákat kell bejárniuk, hogy milyen nehéz normális gyereket nevelni és normális életet élni, ha a társadalom rásüti egy tizenéves gyerekre, hogy kész, fiam, elcseszted, vége az életednek.

Az, hogy Hornby mindezt úgy adja elő, hogy azt bármely korosztály szívesen olvassa, csak hab a tortán. Soha nem volt túlságosan cizellált stílusa, de ez a könyv még a többinél is hétköznapibb, lazább stílusú, tényleg úgy képes szólni a tizenévesekhez, ahogy a tizenévesek beszélhetnek. És nagyon jól elkapja ezt a kamaszkori rajongás-izét, amikor az ember a szobája falán lévő bálványnak meséli el ügyes-bajos dolgait, és várja tőle a megoldást. A bálvány - esetünkben Tony Hawk - pedig segít. Hol egy életrajzból vett idézettel, hol a jövőbe röpítéssel álmunkban, hol csak azzal, hogy hallgat.

Hornby nagy erénye és azt hiszem, részben ez teszi őt annyira népszerűvé világszerte, hogy teljesen hétköznapi, mindenkit érintő témákról ír, valami olyan természetességgel, szeretettel, közvetlenséggel, ami igazából ritka. Vannak nála jobb írók, de kevesen vannak, akik hozzá hasonló nyíltsággal, mindenféle művészkedés, pátosz, erőltetés nélkül tudnak jó könyveket írni az élet leghétköznapibb kérdéseiről.

Korábbi kommentek:

Janet Evanovich: A szingli fejvadász 2-3.

Mindannyiunknak vannak olyan napjaink, amikor a világ legszerencsétlenebb emberének érezzük magunkat. Nincs kedvünk felkelni, pláne bemenni dolgozni, pláne, ha amúgy is utáljuk a munkánkat, fáj a fejünk, fáj a hajunk, pattanás nő az orrunk hegyére, és leszalad a szem a kedvenc harisnyánkon. Nekem kicsit több ilyen napom van az átlagnál, de ez egyéni szoc problem :) Amikor mindehhez még hozzájön hogy nincs kaja a hűtőben, megsavanyodott a tej, és a macska is hisztis, na akkor kell valami olyan olvasmány, ami kiránt ebből a szarból és megnevettet. Sok-sok évig a Bridget Jones naplója volt az a könyv, amit újra meg újra elővettem ilyenkor, és mindig hatalmas elégtétellel állapítottam meg, hogy háháhá, van ám nálam nagyobb lúzer csaj ezen a világon! Mert legszebb öröm a káröröm, ugyebár. Hát még ha megnézzük a filmet is, ami azóta is a barátnős búfelejtős-sírós-nevetős lerészegedések kötelező eleme.

Tavaly nyár óta Bridget helyét átvette Stephanie Plum. (Legalábbis a könyvét, mivel film még nem készült belőle. Azt olvastam, hogy mostanság tervezik, Katherine Heigl-lel a főszerepben. Számomra totális mellélövésnek tűnik, de legyünk őszinték, Zellweger is annak tűnt… Ki tudja, akár még jó is lehet.)

Az elmúlt fél évben meg nem tudnám mondani, hányszor vettem elő, párszor végigolvastam, aztán csak bele-bele, ez azt hiszem, jó képet ad a mentális állapotomról, de ez a könyv tényleg újra meg újra ki képes húzni az ön- és közutálat mélységes bugyraiból, egészen egyszerűen azzal, hogy megnevettet. Mert hát lehet-e komolyan venni egy harmincas, mérsékelten okos, mérsékelten dekoratív, kétbalkezes csajszi próbálkozásait arra, hogy profi fejvadász legyen? Persze hogy nem!

Az első kaland óta eltelt hetek-hónapok során Stephanie kábé semmit sem tanult választott szakmájáról, nem is arat túl sok babért, még mindig folyton le van égve, amikor végre vesz egy kocsit, az elromlik, és persze továbbra is lépten-nyomon Joe Morellibe botlik. Hát még azután, hogy elvállalja Morelli unokatestvérének, Kenny Mancusonak az előkerítését, aki után a vonatozós olasz is nyomoz. Mancusot gyilkossággal vádolják, de közben lába kél huszonnégy koporsónak is, és feltűnik néhány kóbor testrész itt-ott. Kis fejvadászunk a saját szerencsétlenkedéseit tetézendő kap a nyakába egy kéretlen segítőtársat Mazur nagyi személyében, és egy megfélemlített temetkezési vállalkozót, koloncnak a nyakába.

Hülyére röhögtem magam azon a sok marhaságon, amiket Janet Evanovich kitalált. A postán feladott levágott pénisz, Mazur nagyi új hobbija, hogy virrasztásokra jár, majd ravatalozókból való kitiltása a sorozatos furcsa balesetek miatt, Stephanie apjának megingathatatlan rajongása a Nagy Kékség iránt, Morelli felbukkanásai a családi vacsorákon és Stephanie anyjának próbálkozásai, hogy összehozza a szinglilét ösvényein tévelygő lányát bárkivel, de tényleg bárkivel, felejthetetlen pillanatokkal ajándékoznak meg.

Miután felgöngyölített

e a Mancuso-ügyet és újra elküldte Morellit a búsba, Steph a harmadik kötetben egy minden eddiginél egyszerűbbnek tűnő, ám igencsak utálatos feladatra kényszerül. A Burg kedvenc fagyiárusát, az aranyos, kedves, hatvanéves Mo bácsit kell előkerítenie, aki egy pitiáner kis kihágás után elfelejtett megjelenni a bíróságon. Nyilvánvaló, hogy csak egy kis félreértés az egész, Stephanie mégis abban a pillanatban közutálatnak örvend, hogy először kezébe veszi az aktát. Amikor pedig egyszer csak elkezdenek hullani a drogdílerek, botcsinálta fejvadászunka vár a feladat, hogy kiderítse, lehet-e bármi összefüggés a drogos leszámolások és egy joviális öreg cukorkaárus között…

Mire leleplezik a rejtélyes gyilkost, és Mo bácsi ügye is megoldódik Steph és Morelli ismét csak lefutnak néhány kört együtt és egymás körül, no meg egy kutya elől, a vágyott pasi utáni kémkedés közben. Stephanie-nak társa is akad, az önkéntes fajvadásznak felcsapó egykori prosti, Lula személyében, aki a fejébe vette, hogy bebizonyítja, Ranger valójában rejtőzködő szuperhős. És lássuk be, aki, ha nagy ritkán is, de rá tudja venni Stephanie-t a futásra és az egészséges ételekre, az tényleg tud valamit.

Az idióta-csajos-lazítós kínálatból pillanatnyilag ez a sorozat a kedvencem, nagyon élveztem minden percét, szerettem szinte minden szereplőjét, felszabadultan röhögtem és néha kicsit izgultam rajta, főleg, amikor szegény Rexet akarták bántani. Jó lenne, ha megjelentetnék nálunk is a tizensok további részt, amire sajna kevés esélyt látok, de a remény hal meg utoljára. Addig is újra meg újra előveszem a meglévő hármat. Még jó, hogy megunhatatlanok.