2010. február 28., vasárnap

Rajongásunk tárgya - A Gyűrűk Ura III.

Ez a bejegyzés majd’ egy évet késett álmaimhoz és terveimhez képest; korántsem állítható, hogy eddig érleltem volna, de tény, hogy az eredeti koncepcióm gyökeresen átalakult az eltelt idők alatt. Talán mert ez a legnehezebben megfogható része Tolkien világának, ha csak A Gyűrűk Urából indulunk ki: a történetben ott lakozó ”maradék-óidő”, a tündék jelenléte egyéb forrásaink, főleg A szilmarilok nélkül teljes szépségében aligha ismertethető. Utalnom kell tehát a korábbi korok krónikáira, hogy Galadriel választása – a tündék választása – megfoghatóbb legyen a számunkra, bár elsődleges célom továbbra is A Gyűrűk Urával való szubjektív olvasói értelmezés-játék.

Tündékre csodálkozva

Egyszerűen imádom az író következetességét abban, hogy a „nagyvilág” csodáit mennyire a hobbitok nézőpontjából láttatja velünk! Ha a tünde-világra akarok rácsodálkozni akár sokadszor, leginkább a hobbitok szemén keresztül teszem. Samu az, aki „egyszer mintha látott volna egy tündét az erdőben, és szívből remélte, hogy nem utoljára. A gyermekkorában hallott mondák közül mindig azok a mesetöredékek és egérrágta elbeszélések hatottak rá leginkább, amiket a hobbitok a tündékről tudtak”. Aki olyan szívesen menne „tündenézőbe” Frodóval. Kívánsága, mint tudjuk, teljesül. „Tetszenek neked?” kérdi tőle Frodó a Glorfindellel való találkozás után: „fölötte vannak ők az én tetszésemnek, vagy nemtetszésemnek…egészen másfélék, mint ahogy képzeltem…valahogy egyszerre öregek, meg fiatalok, vidámak, meg szomorúak” válaszolja Samu. Szívesen látok Frodó szemével, amikor először pillantja meg Arwent, a völgyzugolyi lakomán: „Bármilyen fiatal, mégsem az. Fekete hajának egyetlen fürtjét sem ütötte meg még a dér; fehér karja, tiszta arca makulátlan, csillagfényű szeme szürke mint a felhőtlen éj; tekintete mégis királynői, pillantása töprengő tudásról árulkodik, mint aki az évek során sokat tapasztalt.” Vagy amikor hobbitunk először találkozik a tünde-ének varázslatával a Tűz Csarnokában: „A dallamok és a tünde-nyelv szavai, bár keveset értett belőlük, mindjárt elbűvölték, amint odafigyelt. Úgy érezte, a szavak testet öltenek, távoli tájak nyílnak meg előtte, s ragyogó tárgyakat lát, amilyenekről még nem is álmodott: a terem tűzvilága aranyködddé válik a világ végéig nyúló tenger vize fölött.”

Ott a pillanat, amikor a társaság Lothlórienbe ér: „A többiek elvetették magukat az illatos gyepen, de Frodó csak álldogált és ámult. Úgy tetszett, átlépett valami tágas kapun, amely egy más – régmúlt – világra nyílt. A fényre, amely e világra hullott, az ő nyelvén nem volt szó. Amit látott, az mind formás volt, és friss, mintha abban a pillanatban támadt volna, amikor a szemükről a kendő lekerült, de ugyanakkor ősi is, mintha öröktől fogva lenne. Más színt nem látott, csak amit ismert: aranyat, fehéret, kéket és zöldet, de ez mind friss volt, és átható, mintha akkor látta volna először, s ő adta volna új és csodálatos nevüket. Itt, e télben a szív nem gyászolhatta a tavaszt és a nyarat. Se szenny, se betegség, se torzulás nem látszott semmin, ami e földön termett. Lórien földje makulátlan volt.” Lássuk, hogy fogalmazza meg mindezt Samu: „Ez ám a napsütés és a jóidő – és én még azt hittem, a tündék csak a holdat és a csillagokat kedvelik; de ez tündébb világ, mint amiről valaha is hallottam. Valahogy úgy érzem, mintha benne lennék a regében, ha érted, hogy mire gondolok.”

Az óidők élő maradéka

A valák és a maiák hatalmához nem mérhető az erejük, de él teremtő hatalom a tündékben is, a „dal erejét” ha teljesen nem is birtokolják, legalábbis ismerik. S közülük a legnagyobbak - ha nem is képesek maradéktalanul kedvük szerint alakítani a világot – képesek megőrizni valamit a Sötétség eljövetele előtti kor világának ízeiből. Galadriel és Celeborn, de Elrond, a féltünde története is sokkal korábban, az óidőkben kezdődött. Az első kor gyermekei ők; félelmetes belegondolni ekkora idő-távlatba. Gondoljunk Frodó meghökkenésére, mikor a tanácsban Elrond a beleriandi seregmustrát idézi fel példaként: „Emlékszel?...én azt hittem, hogy Gil-galad eleste nagyon rég volt. Nagyon rég – felelte Elrond komolyan – De az én emlékezetem az óidőkbe nyúlik vissza…én láttam a nyugat mindhárom korszakát, sok-sok vereséget és haszontalan diadalt…” Nehéz ugyanis - hiába tudod - valóban „tudomásul venni”: aki veled szemben ül az asztalnál, már korokkal előbb is létezett: valóban halhatatlan.

Sok-sok vereség és haszontalan diadal – a tündék ugyanis valóban vereséget szenvedtek. Nemcsak Melkortól, korokon át. Nemcsak Feanor lázadásának, a valák elfordulásának köszönhetően. A szilmarilok visszaszerzéséért indított háborúk a tündék vereségeinek és hiábavaló diadalainak története, elveszik számtalan tünde úr e harcokban, sőt, tünde gyilkol tündét Feanor elhamarkodott esküje nyomán. De vereségük elsősorban nem a harcmezőké, nem ezért lesz sorsuk „tavasztalan ősz”.

Celebrimor a gyűrűműves, Feanor nyomán jár, amikor varázstárgyba kívánja rejteni a világ múlandósága ellen minden tünde-erejét. Hiszen maga Elrond mondja el, Glóin szemrehányó kérdésére felelve a tanácsban: „…azok nem a háború, vagy a hódítás fegyveréül készültek, hatalmuk nem ebben áll. Készítőik nem erőre, uralomvágyra, vagy felhalmozott kincsekre vágytak, hanem tudásra, munkás- és gyógyító kézre, hogy mocsoktalanul tudjanak megőrizni mindent. S Középfölde tündéi minderre bizonyos mértékben szert is tettek, sok bánat árán.” Felidézhetjük Galadriel szavait, amit Frodóhoz idéz a Tükre fölött:  „…ha ti nem jártok sikerrel, akkor mi itt állunk csupaszon, az ellenségnek kényre-kedvre kiszolgáltatva. Ha meg sikerrel jártok, hatalmunk csökken, Lothlórien elenyészik, elsöprik az Idő hullámai. Kénytelenek leszünk nyugatra vándorolni, vagy magunk is üreg- és barlanglakó parlagi néppé satnyulunk, amely lassan-lassan felejt és elfelejtik.” De ezen vereség oka mélyebben fekszik, mintsem a tény, hogy Sauron az Egyhez kötötte igéjével a három tündegyűrű sorsát.

Hogy megértsük az okot, fel kell idéznünk Samu meghökkenését, amint az újholdat látva eltöpreng rajta, mennyi időt is töltöttek Lórienben. Legolas válaszát idézem: „Nem, az idő sehol sem áll meg örökre – csak épp hogy semmi és sehol nem változik, nem nő azonos módon. A tündék világa is halad, csak épp hogy a mozgása egyszerre gyors is, lassú is. Gyors, mert amíg ők alig változnak, minden más elszáll mellettük: épp ez a bánatuk. És lassú, mert ők nem számlálják az elfutó éveket, a magukét sem. A múló évszakok egy hosszú-hosszú folyó örökké ismétlődő vízfodrai. De a nap alatt végül is minden elkopik.” Az igazi vereség ez: a tündék vágya, hogy „mocsoktalanul megőrizzenek”, hiábavaló vágy. Legmélyebben azért, mert valahol Ilúvatar világ-teremtő dallamát akasztanák meg vele, aminek a melkori disszonancia ugyanúgy a része.

A tündék minden tette a világuk változásai ellen ágál – még ha időről időre el is csábulnak maguk is e változások által. Gondoljunk Feanor lázadásának idejére! Hiszen mint azt A szilmarilok-ból tudjuk, Galadriel, aki „az egyetlen nő a vetélkedő, sudár hercegek között, menni vágyott. Esküt nem esküdött, ám Feanor szavai Középföldéről lángra lobbantották a szívét, mert tágas, őrizetlen vidékre vágyott, ahol a maga kedvére uralkodhat…” Elhagyja hát ő is a Boldog Birodalmat, elindul a bizonytalanságba Feanorral. Nem véletlen, hogy a Gyűrű kísértő erejének legnagyobb „célpontja” ő, s nem Gandalf: hiszen amíg Galadriel emitt királynő, ott nyugaton, túl a vizen bizony sokkal „kisebb lesz”, addig Gandalf itt „kevesebb”, s a Boldog Birodalomban lehet újra „teljes önmaga”. Elronddal együtt Galadriel a noldák bukottjainak utolsó képviselője, az egykori nagy vágyak helyett a kudarc terhével az „útipoggyászában”. Távozásukkal elhagyja Középföldét az utolsó nemestünde is; tehát a lehetőség, hogy megpróbálja a maga mocsoktalan lényével uralni a Gyűrűt, több, mint csábító. S miután lemond e csábításról, immár elhagyhatják Frodóék Lórient; ott tartózkodásuk rejtett oka tehát Galadriel tépelődése a Gyűrű felől. Meggyőződésem, sorsdöntő momentum, hogy Frodó felajánlja neki – tisztán feltárva a megoldhatatlan dilemmát. És imádom azt a filmi megoldást, hogy Galadriel mintegy „átváltozik” a Gyűrű birtoklásának kísértésében, félelmetes-gyönyörű fúriává lesz, emésztő tüzű lénnyé, akit „vágyni és félni fog minden”! Királynő maradhatna: visszafordíthatná az idő futását, megállíthatná a világ változását; s persze tönkretehetne mindent – talán még jobban, mint Sauron.

A hobbit szövegkritikai kiadásának egyik lábjegyzetében olvasható: „Tolkien középföldi eszkatológiájában - amely összetett és változó koncepció – a halott tündék lelkei egy várakozásra kijelölt helyre mennek, s ott maradnak a világ végezetéig; mert sorsuk összefonódik a világéval. A halott emberek lelkei is elmennek a várakozásra kijelölt helyre, ahol kiszabadulnak a világ határai közül, egy ismeretlen végzet felé.” Köszönet D. A. Andersonnak, a kritikai kiadás szerkesztőjének, ennél tömörebben nehéz lenne összefoglalni azt a kétségtelen többletet, ami a halandókat a tündéktől elválasztja, a tényt, hogy nincsenek Középfölde világának tereihez kötve. Ezt a többletet „érti meg” Elros, Elrond testvére, „minden numenoriak atyja” (Aragorn távoli őse), amikor elfogadja „Ilúvatar ajándékát”, a halandóságot. De talán ennél is jobban „érti” magát a tünde-létet, annak minden fájdalmával együtt: azt a lehetetlen követelést, hogy örök értékeket őrizzen egy folyamatosan változó világban, örök kudarcra ítélve.

Legközelebb – remélem igazán hamar – az ember-népről szólnék pár szót. Különösen arról, hogyan válik „Ilúvatar ajándéka” hamar „Ilúvatar átkává” az emberfaj számára.


Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...