2010. március 3., szerda

Rajongásunk tárgya - A Gyűrűk Ura IV.

Ugyan már nem veszem kézbe évről évre a könyvet, de rémületes, hogy’ bele tudok ragadni órákra, ha mégis. Pedig csak egy idézet kéne onnan, meg innen, aztán azon kapom magam, hogy belefeledkezem. „Otthoni táj” lett - ha menekülésileg is, tudom - , a hallatlanul tiszta, önmarcangtól mentes viszonyok világa, ahol a gonosz „kint lakik”, és küzdeni ellene nem erkölcsi meg etikai kötelesség (de főleg nem pszichomeccs), hanem az egyetlen lehetőség az életben maradásra. Talán ezért kavart fel mindig – tán a legjobban - a középföldei szöveg-birodalomban való „bentlakásaim” alkalmával  az emberek halandóságának fájdalma, a tündék halhatatlanságának fájdalma, és a számtalan hiábavaló kísérlet a dolgok állásának megváltoztatására. És persze az is felkavart – lévén én is „halálraítélt” -  hogy mindez miért nem izgatja a hobbitokat.

Hitek és bizonyosságok

Nem mondom, hogy elsőre feltűnt, de elég hamar: Középföldén nemigen lakik vallás. Teljesen hiányzik az egyház, annak hierarchiája, pápája, püspökei, papjai, de látszólag az antik értelemben vett kultuszok és kultuszhelyek is. Hiányoznak a hívek, a hitviták, az eretnekek, a különböző vallások közti gyűlölködés. Persze főleg az utóbbi hiányzik a fenének, de nyilván oka van, hogy Tolkien – hívő ember létére – a teljes (és mélyen emberi) problémakört kihagyja.

A válasz persze egyszerű: a tündék jelenléte okán lesz Tolkien világa teljesen más dimenzió. Középföldén a tündék által, Iluvatar „idősebb gyermekei” által folyamatosan „jelen van” a teremtői akarat, és jelenlétük által a halhatatlanság is. Tudjuk, minden vallásunk mintegy születés- és halálprovokált, a „honnan jöttünk” és „hová tartunk” kérdéseire adott válaszok képezik azt az alapot, amire aztán ráépülnek a „mi dolgunk van itt” tanításai. E tekintetben a tünde-jelenlét hihetetlen távlatot nyit: ugyanis hiteink mindig az ismeretlent, a tudásunkon kívülit célozzák. Legfőképp ezért nincs Középföldén vallás: ha van „tudomás”, nem kell a hit.

S persze azért, mert mint a bevezetőmben írtam: a gonosz „kint lakik”. Alaposan „keresztényi” gonosz ő: bukott angyal, elromlott jó. Sauron valaha Annatar volt, a maia, aki Melkor szolgájává lett, szolgálta korokon át, s túlélve annak bukását, lett a „legnagyobb”. A népét alkotó orkok valaha korccsá silányított tündék kései, szapora leszármazottai, igazi, csak korbáccsal vezethető csőcselék – nem is csoda, hogy háromszor is vereséget szenved. Az utolsóról szól a könyv. Tudjuk: a második csak Isildur, meg a Gyűrű miatt nem lett teljes. De először Arany Ar-Pharazon, a númenoriak királya győzi le – mint ahogyan az a Gyűrűk Ura függelékében olvasható: „…oly nagy volt a númenoriak hatalma és a híre, hogy Sauront még a tulajdon szolgái is elhagyták, ő maga pedig megalázkodott, behódolt és bocsánatért könyörgött. Akkor Ar-Pharazon elvakult gőgjében fogolyként hazavitte magával Númenorba. Nem sok idő telt el, és Sauron megigézte a királyt…mondván, örök életet nyer az, aki Halhatatlanföldét birtokolja, a Tilalmat pedig csak azért rendelték el, hogy az emberkirályok ne múlhassák felül a valákat.” Ar-pharazon hadaival hajóra szállt, és pusztulásba rohant. Így ért véget Númenor dicsősége, s csak a hűségesek élték túl a vészt, akik Elendil vezetésével keletre menekülve Középföldén leltek menedéket. Itt „talált” aztán rájuk újra Sauron, ki új testet formálva magának – hisz részese volt a „hadjáratnak”, de mint tudjuk, egy maia nem pusztul egykönnyen - akkoriban épp a tünde-kovácsoknak segített gyűrűműves-tudásuk „tökéletesítésében”.

Láthatjuk, a Tolkieni gonosz-felfogás a „megrontáson” alapul – s ez alapjában keresztényi szemlélet. Gandalf többször kifejti: Sauron semmit nem teremt, csak megrontani képes a világot, mintegy Melkor a teremtésbe szőtt disszonáns dallamának következő „szólamaként”. De Númenor bukásához nagyban hozzájárult az, hogy az Elros által elfogadott ajándék, az Ember Jutalma a númenoriak számára akkorra már inkább tűnt átoknak. Furcsa ez: elég néhány nemzedék, és elfelejtődik, mitől is áldás ez a halálnak nevezett nyílt távlat. S mivel a szomszédban ott lakik a halhatatlanság, aminek előzőleg már taglalt átkai „nem látszanak át a kerítésen”, nem is csoda, ha a többség elfelejti mibenlétüket. És a kevés Hűséges leszármazottai, Gondor urai később ugyanezt a hibát követik el. Sauron második, csaknem végzetes veresége után Isildur örökösei sem kerülhetik el ezt a számvetést. Hallgassuk Faramírt: „A halál örökké ott lebegett fölöttünk, mert a númenoriak, mint régi birodalmunkban, amit ugyanígy veszítettek el, most is soha nem változó és véget nem érő életre áhítoztak. A királyok pompásabb sírokat építettek, mint palotákat, s büszkébben számlálták elő a tekercsekről őseik nevét, mint fiaikét. Gyermektelen urak üldögéltek ódon termeikben s törték a fejüket címertani kérdéseken; titkos kamrákban aszott emberek kotyvasztottak életelixírt, vagy faggatták magas tornyokban a csillagokat. S a királynak, aki Anárion utolsó sarja volt, nem született utóda…” (közbevetőleg: a film bővített változatában ezeket a mondatokat Gandalf szájába adják – a forgatókönyvírókat dicséri, hogy akkor és ott is helyénvaló).

Amiről eddig szóltunk, annak jórészt a Hagyomány az alapja, amit versbe szedtek Északon, és tekercseken őrzik Gondor tornyainak mélyén. Tolkien azért hihetetlen finoman, szinte a sorok között tudatja velünk azt is: mindaz, amit eddig taglaltunk, a középföldei „művelt emberek” ügye csak. A másodkor ember-birodalma - Númenor - a harmadkori halandó számára régmúlt-legenda. Ideje leszállni a magas lóról és elgondolkodni rajta:

mit gondol minderről az „egyszerű nép”.

Bizony, sarkalatos kérdés, mennyit ismerhetett mindebből a gyűrűháború-kori „átlagpolgár”! Mennyit tudhat a tündékről és númenoriakról például a derék Papsajt Ászok, a Brí-beli Pajkos Póni fogadó tulajdonosa? Vagy egy beorning, túl az Anduinon? Erről túl sokat nem tudunk mondani, arról annál inkább, hogyan gondolkodik, s mit hisz egy rohír. Emlékezetes pillanat, amikor Rohan rétjein először találkozik a három vadász Éomerrel és a lovasaival:  „Szóval az Aranyerdőben ott él az Úrnő, akiről a régi regék szólnak! – mondta (Éomer) – Azt mondják, a hálójából kevesen menekülnek. Különös időket élünk! De ha titeket az ő kegye kísér, akkor ti afféle cselszövők és garabonciások vagytok…” Tehát a tünde-hagyomány már nem „hatol le” a rohír-kultúrába, az óidők történetei számukra nem képezik a szellemi közkincs alapját, ahogy valamilyen szinten egy gondori úrnak még igen – már csak azért is, hiszen a tünde-rokonság a númenori alapmitológia része. A rohírok nem tudnak e hagyományról, csak annak hordozóiról vélnek tudni ezt-azt; regélnek róluk, de a maguk szájaíze szerint. Vagy hallgassuk Éothiant, Éomer lovasát, mikor Aragorn Trufáék után érdeklődik: „…Félszerzet! – nevette el magát a lovas, aki ott állt Éomer mellett – Félszerzet! Ők hát az az apró nép az Északon költ régi énekekben és gyermekmesékben. Most hol vagyunk, a regében, vagy a zöld földön, fényes nappal?...” Számunkra ebből most annyi a lényeges: a rohíroknak vannak saját regéik. Énekeik egy része „Északon költ”, a „régiek”; más részük már itt, az új otthonukban.

Tudjuk még róluk, hogy tisztelik nemes halottaikat, halomsírokat emelnek föléjük. Számon tartják uralkodóikat, éneklik a cselekedeteikről szóló énekeket. Idézzük fel Théoden búcsúját az élettől: „Az én testem megtöretett. Apáimhoz megyek. S még az ő dicső társaságukban sem kell majd szégyenkeznem! Komor a reggel, boldog a nap, arany a napnyugta!…” Az ősök körükbe fogadják a dicső halált halót, őt köszönti  Éorl, ki szárnyas patájú, beszélő lova, Félaróf hátán az új hazába vezette népét, köszönti Helm, ki puszta kézzel ölt, és állva halt meg, s a többi ős… látnunk kell, hogyan bomlik ki a halál-kultuszból egy komplex, erős, germán jellegű isteni pantheon. Tolkien hajszálpontosan „csípi el” a számunkra, modellálja a saját történetén belül, hogyan keletkezik egy vallás. Ne feledjük, az ember kora jön, minden régebbi faj „elköltözik vagy kialszik” avagy ahogyan már Galadrieltől idéztük: parlagi néppé satnyul, aki felejt és elfelejtik. Még néhány nemzedék, és az énekmondók nem adják tovább az Északról hozott regéket, vagy ahogy gyakrabban történik, az új föld „héroszai”, Éorl, s a többiek lesznek azok hősei is – az emberi emlékezet véges, a szájhagyomány ferdít és tipizál – s nem telik el, csak vagy harminc nemzedék, és maga Théoden, Magosvár Bajnoka is „megistenülhet”. Harminc ember-nemzedék – tünde szemmel semmi - s Középfölde embernépei számára a tündék mesehősök lesznek: „…nem gondolunk rájuk, csupán a gyermekeinknek emlegetjük őket, megszokásból”.

Amíg világ a világ

A félelmetes az, hogy Aragorn az utolsó númenóriak egyike. Akár elmerenghetnénk azon is, miféle hanyatlás, tornyok omlása, tekercsek égése; hány nemzedék kellhet hozzá, hogy elfelejtsék a Telcontar-ház származását… ehelyett idézném a számomra kedves sorokat:

„Te most a végső választás előtt állsz: megtérsz és elmégy a Révbe, és nyugatra viszed együtt töltött napjaink emlékét, amely ott is megmarad örökzölden, bár emléknél több nem lehet soha; vagy pedig bevárod az emberek végzetét.

Nem, kedves királyom – felelte Arwen -, rég volt, amikor e kettő közül választanom lehetett. Most már nincs hajó, amely elvinne innen, és igenis be kell várnom az emberek végzetét, akár tetszik, akár nem: az elmúlást, s a némaságot. De megmondom neked, númenoriak királya, hogy mindmostanáig nem értettem a népedről és bukásáról szóló történetet. Úgy gondoltam, hogy ostobák és bolondok voltak, de most már szánom őket. Mert ha csakugyan úgy van, mint az eldák mondják, hogy az Egyetlen ezt adta ajándékul az embereknek, akkor nagyon keserves elfogadni.

- Meglehet – mondta Aragorn – De ne bukjunk el most az utolsó próbán, mi, akik annak idején megtagadtuk a Homályt és a Gyűrűt. Bánatban kell távoznunk, de nem kétségbeesésben. Hiszen nem vagyunk örökre a világ tereihez kötve, azokon túl pedig más is van, nemcsak emlék. Isten veled!

- Estel, Estel! – kiáltotta Arwen, a király pedig a keze után nyúlt, megcsókolta és máris álomba merült. Akkor nagy szépség ömlött el rajta, s akik később odamentek, csodálkozva nézték, mert egybefonódva látták Aragorn arcán ifjúkora üdségét, férfikora erejét, öregkora bölcsességét és méltóságát. Így feküdt ott az emberkirályok fenségének teljében, olyan dicsőségben, amely nem halványulhat el, amíg világ a világ.”

Ha valaha lesz kedvem továbbfűzni a szót, az entekről és  a törpökről fogok írni, meg arról, miért nem örül Szilszakáll jobban Gimli látogatásának, mint maga Gimli. 


A sorozat további részei:
Rajongásunk tárgya - A Gyűrűk Ura I.
Rajongásunk tárgya - A Gyűrűk Ura II.
Rajongásunk tárgya - A Gyűrűk Ura III.
Rajongásunk tárgya - A Gyűrűk Ura V.
Rajongásunk tárgya - A Gyűrűk Ura VI.


Korábbi kommentek:



1 megjegyzés :

  1. lassan időszerű lesz folytatni - így négy év távlatából...

    VálaszTörlés

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...