Ha már az előzőekben bevallottam, hogy a
sorozatnak köszönhetően olvastam el Cixin Liu trilógiáját, kezdjük talán a
viszonyommal az adaptációkhoz úgy általában – mert e sorozat kapcsán megint
fellángolt a vallásháborúkhoz mérhető intenzitású vita arról, hogy a „jó”
adaptáció első és legfontosabb és tulajdonképpeni egyetlen ismérve az, hogy az
utolsó vesszőig hű az alapanyaghoz; avagy sokkal fontosabb, hogy megálljon a
lábán önálló alkotásként is, és hogy az esetleges változtatásokat meg tudja-e
indokolni az összkép, ami kialakul. Én e tekintetben mindig is az utóbbi tábort
erősítettem, egyrészt, mert tetszik, vagy sem, el kell fogadni, hogy ami
működik papíron, nem biztos, hogy működik mozgóképen (vagy bármilyen más művészeti
ágban); másrészt, mert a szolgai adaptálás általában jól vagy rosszul sikerült
iparosmunka (persze vannak belőle kiválóak), aminél mindig is többre becsültem a
kreatív megközelítést. Ha egy alkotó képes úgy átértelmezni akár a legnagyobb
klasszikusokat (vagy a legkedvesebb műveimet) hogy legyen önálló víziója,
összeálljon egy koherens egésszé és ne sérüljön az eredeti mű mondanivalója,
értékrendszere, akkor tőlem bármi jöhet.
Az pedig, hogy történetesen egy kínai
sci-fit (legyen bármekkora világsiker), amelynek csupa kínai szereplője van,
áthelyeztek Londonba és multikulti szereplőgárdával vitt filmre egy amerikai streaming
óriás, még csak nem is meglepő. Ha gonosz lennék, azt mondanám, örüljünk, hogy
nem lett tisztán amerikai a szereplőgárda. No meg hogy legalább Ye Wenjie, a
történet katalizátora kínai maradhatott, és Kínából lőtte ki a jelet. De nem
vagyok gonosz. Mindenesetre úgy gondolom, természetes, hogy egy világpiacra
szánt sorozatot nemzetköziesítettek, azt meg kifejezetten jó húzásnak tartom,
hogy Londonba és Oxfordba helyezték a sztorit, ami amúgy is egy kifejezetten
multikulti környezet, és valljuk be, igazából hitelesebb is, hogy a világ
vezető asztro- és részecskefizika kutatói nem mindannyian kínaiak.
Érdekes módon a történetvezetést és a
főszereplők személyét illető változtatások mintha kevésbé borzolták volna a
kedélyeket, mint a multikultisodás – pedig sokkal fontosabb kérdések. Írtam
arról, hogy Cixin Liu trilógiája eléggé szétesik a végére, az első rész
viszonylag összefogott cselekményét a második részben lírai szerelmi szenvedés
és teljesen elborult sci-fi furcsa kettőssége követi, hogy aztán a harmadik
részben elképesztő idő- és térugrásokban teljesedjen ki, számos flashback-el
behozva új főszereplőket. Ehhez képest a sorozat egyik legnagyobb változtatása
az, hogy az időrendet úgymond rendbe rakták – ebből kifolyólag viszont behoztak
ide az első évadba olyan történetszálakat, melyeket az olvasó csak a harmadik
kötetben ismer meg. Így lehet, hogy ha valaki mondjuk csak az első kötetet
olvasta, az első évad után azt hiheti, teljesen más mozit néz, és például az
egész lépcső-programot csak a showrunnerek haluzták be. Pedig nem. Első nézésre
zavaró volt, de utólag azt kell mondjam, nagyon okosan oldották meg a történetszövést
és a karakterek kezelését is. Furcsa módon még a chipsmágnás Jacknek is megvan
az előzménye a harmadik könyvben 😊
Mert hát a karakterekkel is érdekes
játékot űztek a készítők. Anno olvastam egy kritikában (nem tudom hol, és nem
találom most már), hogy az első könyv kvázi-főszereplője, Wang Miao karakterét ötfelé
vágták és belőlük lett a sorozatbeli öt oxfordi barát, akik az események
sodrába kerülnek. Namost, ez így ordas nagy baromság, mert valójában Wang Miao
karaktere megfeleltethető Auggie Salazarnak, a nanotechnológia-kutatónak (ahogy
Wang Miao is az), aki a visszaszámlást látja, a többieknek pedig megvan a
megfelelőjük a könyvben. Csak épp nem az első kötetben… Cheng Xin ugyebár Cheng
Xin, a harmadik kötet abszolút főszereplője, akinek a visszaemlékezésekből
kibomló sztoriját előrehozták. Will, a haldokló hősszerelmes Cheng Xin plátói
rajongója, az engem unalom általi halálba kergető Yun Tianming (szerencsére Will
azért eggyel kevésbé szerencsétlen karakter), a sorozat kötelező humorforrása,
a fizikusi karriert „alkalmazott tudományra” (értsd: százmilliós forgalmú
chips- és piagyártó vállalkozásra) cserélő Jack pedig a könyvben csak futólag
megjelenő, Yun Tianmingnek egy rakat pénzt ajándékozó egykori iskolatárs.
És
persze ott van a második kötet főszereplője, a könyvsorozat számomra Ye Wenjie
melletti abszolút középpontja és legérdekesebb figurája, Luo Ji, akinek a
karakterét Saul Durand viszi tovább – tán ő a legmegkérdőjelezhetőbb választás,
de én azt mondom, várjuk ki a végét. Sokat időzök a szereplők átfogalmazásánál,
de épp azért, mert nagyon jól rávilágít a már említett vitára az adaptációkkal
kapcsolatban: itt valójában alig történt átfogalmazás, egyszerűen azzal, hogy
az időrend és a hangsúlyok változtak, a szereplők is a helyükre kerültek – a köztük
lévő kapcsolat meg igazából hitelesítő funkcióval is bír, mert a könyvekben
például egy elég nagy lyuk volt, hogy a zárt kínai tudományos társadalomban
random felbukkantak néha vezető fizikusok és kutatók, akik sehogysem függtek
össze a korábbiakkal.
Egyébként a történet középpontjában pörgő
kutatók mellett jóval nagyobb hangsúlyeltolódás, hogy Thomas Wade szerepe mennyire
előtérbe került. Ez persze érthető abból a szempontból, hogy a földi védekezést
valakinek látványosan irányítani kell, nincs katonai sci-fi egy gennyláda
parancsnok nélkül, aki részenként elpuffogtatja, hogy első a cél, rajtunk áll a
bolygó és az emberiség sorsa, nem bízhatunk senkiben, legyünk tökösek és
gázoljunk át mindenkin. Az ő előtérbe tolása, nomeg annak a bizonyos tanker-felszeletelésnek
a bemutatása, az egész történet militarizálása előre jelez egyfajta sötétebb
folytatást – mondjuk az önmagában nem lesz baj, ha Luo Ji szerelmes merengését kihagyják
és csatákat kapunk helyette.
Ha már felszeletelés: a látvány és az
atmoszférateremtés hibátlan. Az első perctől behúz a sorozat hangulata, néhány
keszekusza képernyővel eléri, hogy legalább annyira össze legyek zavarodva,
mint szegény részecskekutatók, akiknek az életműve egy perc alatt semmisül meg
a sophonoknak hála. Onnantól pedig, hogy Auggie elkezdi látni a visszaszámlálást,
őrületbe kerget az egész. Simán elhiszem, hogy az ember inkább kivájja a
szemét, minthogy állandóan ott pörögjön ez a horrorisztikus számláló. A
csillagok „kacsintása”, a kamerák felvételeiről eltűnő bérgyilkoslány, a játék
megjelenítése mind pazar, nem beszélve a játékhoz használatos „sisakról”, amit
szerintem nem bírnám ki, hogy ne próbáljak fel. Az egyetlen, ami még laikusként
is kiszúrja az ember szemét, hogy mennyire ostoba, az a lépcső-programban
útjára küldött utazó és a felrobbanó bombák megjelenítése. De annyi baj legyen.
Amit sikerült szinte maradéktalanul
átemelni, az a könyv gondolatisága. Pedig általában ez a legnehezebb és ez
sérül a legtöbbször. Nyilván sok egyszerűsítéssel, de mind Ye Wenjie döntésének
háttere - a kulturális forradalom borzalmával, a kiirtott erdőkkel, a
természettel szembeni kegyetlenséggel, Evans halálra ítélt egyszemélyes madármentő
hadsereg kísérletével -; mind Auggie morális dilemmája a találmánya katonai felhasználását
illetően és széllel szemben tett próbálkozása arra, hogy egy négyszáz évvel
későbbi fenyegetéssel való szembeszállás helyett az erőforrásokat a jelenben
élők életének javítására fordítsuk; mind a játékba épített trisolarisi sorstragédia
nyomán feléledő együttérzéshullám (a Követő alakja zseniális húzás) megkapja a
maga súlyát a történetben.
Összességében baromi jó kis sorozat ez, pazar
megjelenítéssel, remek színészi játékkal (a Thomas Wade-et játszó Liam
Cunningham mindent visz), okosan adagolt filozófiával és hatásos disztopikus világábrázolással
– adaptációnak is remek, de a könyvek ismerete nélkül is nagyon jól lehet
szórakozni rajta. Várom a folytatást.
PS 1: Ínyenceknek / igazi mániásoknak:
készült egy kínai adaptáció is, ami állítólag szinte szöveghűen követi a
regényt, jó harminc részes első évaddal.
PS 2: Aki szeretne kicsit
elmélyülni a tudományos részletekben vagy csak érdekes (nem irodalmi jellegű) beszélgetéseket
hallgatni a könyvekről és a sorozatról, annak nagyon ajánlom az alábbi
Spacejunkie videókat:
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése