2015. szeptember 16., szerda

F. M. Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés

Még most, annyi év múltán is, valahogy túlságosan kínos visszaemlékeznem mindezekre. Most már sok mindenre kínos visszaemlékeznem, de... ne hagyjuk itt abba ezeket a „feljegyzéseket”? Azt hiszem, hibát követtem el, amikor elkezdtem írni őket. Legalábbis egész idő alatt szégyenkeztem, amíg írtam ezt az elbeszélést: de hát ez már nem irodalom, hanem vezeklés. Hiszen hosszú elbeszéléseket írni arról, hogyan ment tönkre az életem azáltal, hogy erkölcsileg ott rohadtam abban az odúban, nem volt társaságom, elszoktam az élő valóságtól, és csak hívságosan dühöngtem abban az egérlyukban - bizony isten nem érdekes; a regényben hősnek kell lennie, itt pedig szántszándékkal egy ellenhős vonásai vannak összegyűjtve; ami pedig a legfontosabb, mindez fölöttébb kellemetlen hatást kelt, mert mindnyájan elszoktunk az élettől, többé-kevésbé mindnyájan nyomorékok vagyunk. Annyira elszoktunk, hogy néha szinte undorodunk az igazi, az „eleven élettől”, és épp ezért nem bírjuk elviselni, ha eszünkbe juttatják. Hisz már odáig jutottunk, hogy az igazi, az „eleven életet” majdnem szolgálatnak, kis híján robotnak tekintjük, és magunkban mindnyájan azt valljuk, hogy jobb a könyvek szerint. És miért nyüzsgölődünk, miért bolondozunk néha, mire vágyódunk? Magunk se tudjuk. Hiszen csak nekünk lesz rosszabb, ha teljesítik szeszélyes kívánságainkat. Nos, próbálják meg: adjanak nekünk például több önállóságot, tegyék szabaddá bármelyikünk kezét, szélesítsék ki tevékenységünk körét, mi rögtön visszakéredzkedünk a gyámság alá.
Tudom, hogy önök most megharagusznak rám emiatt, és toporzékolva azt kiabálják: csak magáról beszéljen, a maga nyomorult életéről ott abban az egérlyukban, de ne merje azt mondani: „mi mindnyájan”. Már engedelmet, uraim, hisz én nem akarom igazolni magam ezzel a „mi mindnyájunk”-kal. Ami pedig engem illet, én csak a végső határig vittem az életemben azt, amit önök a feleútig se mernek vinni, és ráadásul még józanságnak tartják a gyávaságukat, és önmagukat becsapva ezzel vigasztalódnak.

Jó sokat halogattam, hogy a kezembe vegyem itt, nyilvánosan Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij (számomra) legfelkavaróbb könyvét, a Bűn és bűnhődést. Mondjuk így: mint pofonosztó küszöbregényt – a küszöböt, amelyet nem átléptem, hanem elbotolva benne szinte átzuhantam rajta. Olyan szakadékokba egyből, amelyekre épp rányíltam magamtól; talán ez volt életem leghelyénvalóbb pillanatban történő olvasása – s talán épp ezért hónapokig tartott. Emlékezetem szerint nem volt könyv, amit többször olvastam volna újra, így, rögtön az első olvasás után, belenyitva megint, aztán előrelapozva, újra elölről… míg kezembe nem akadt a Feljegyzések az egérlyukból (hogy kiteljesüljék a megértés), A Karamazov testvérek, s végül A félkegyelmű – úgy látszik Dosztojevszkijt csak Dosztojevszkijjel lehet gyógyítani. Evidens volt, hogy az egérlyukból idézzek itt, az elején – ez a két mű fontos fonódásban valójában ugyanarról a kudarcról mesél, s az egyik teljes átérzésében hatalmas segítség lehet a másik.

Raszkolnyikov, a szellem büszkeségének korgó gyomrú gyermeke, kikopva iskolából, baráti körökből, életből (amit egyre nagyobb megvetéssel néz le) egy hónap óta célszerűnek látszó tervet forgat a fejében, hogy levetve minden gátlást, erkölcsi, társadalmi parancsot, a  tanulmányaira a szívtelen uzsorás, Aljona Ivanovna ládikójából szerez pénzt – másvilágra küldve a károkozó, szívtelen szipirtyót. Hiszen nemsokára meglátogatja a családja: édesanyja és Dunya, a húga – a kérőjével, Luzsinnal, aki talán (bár ne tenné...) kirántja a családot a bajból… Raszkolnyikov a dilemma – mi tehető meg érett megfontolásból az értékválságba zuhant, megmentésre szoruló világban, a megkötözött, jobbító szándék érdekében mennyi a megengedhető? Durván szólva: belefér-e, ha a banya hajába baltával hasít választékot?

Igaza van Szerb Antalnak, ebben a regényben jobbára éjszaka van, vagy legalábbis kisablakos szegényszobák félhomálya, örökös füst; ebben a könyvben az emberek beszélgetnek ebben a füstben, szavak ködével súlyosbítva azt – mást se csinálnak szinte, csak beszélnek. A beszélő nevű emberek, éjjeli menedékhely-szökevények és saját vágyaik selymébe burkolt élősködőik; Raszkolnyikov ( a „hasadt”), Marmeladov (a „lekvár”), Luzsin (a „tócsa”), Lebezjatnyikov (a „csúszómászó”); még a kérdéseit makacsul fénybe tartó vizsgálóbíró, Razumihin is beszél a névvel: ő az ész, az értelem. Az isten kegyelméből való nyomozó, annyi irodalmi alak archetipikus őse. A főhős zavarodottságának egyik tükre. Szvidrigajlov a másik – aki valóban bírja azt a világba harapó gátlástalanságot, amely nem gondolkodik, nem kalkulál, csak elveszi, amit akar; amíg egyszer meg nem érinti mégis valaki, az érintésre immár képtelent. E két szépen foncsorozott tükör mentén elgondolkodhatnék itt Rogya Raszkolnyikov önmarcangolásán – de ezt annyian, annyiféleképpen helyén valóan megtették már. Inkább a nőről mesélek. Szonyáról. És Lizáról, meg az egérlyukról.

És az emberről, aki a teóriában ragad, ahelyett, hogy vállára venné a másik élet terhét. Az örökösen saját elképzelt elégétel-színpadán ágáló emberről, aki azért mond és cselekszik nem helyén való dolgokat, mert a többiek nem az ő színdarabjában játszanak. Az egérlyuk tapasztalata keserű és kegyetlen – a felismerés feloldása nélkül. Valaki elmeséli neked, hogy alázott meg legmélyebb emberségében valaki nyomorultat, hazug részvéttel, megmentőt tetszelgő hamisjátékkal, hogy ébreszti a másikat, hogy aztán még mélyebbre taszítsa – s hogyan nem ért ebből maga a mesélő egy kukkot se. Igazi irodalmi vezeklés ez, és nem kétlem, az író ifjúkorában megvolt a maga súlyos valóság-magva. Megvolt a maga egérlyuka, amiről feljegyzéseket készíthetett, s a maga továbbalázhatatlanul alázott Lizavétája.

Miért vélem így? Mert e tükörben a Bűn és bűnhődés gyönyörű elégtétel-adás is. Amit a Feljegyzések az egérlyukban „feljegyzője” megtagad Lizától (gesztusban és utólagos rádöbbenésben is), azt kapja meg végül Raszkolnyikovtól Szonyecska. Igaz: az elkövetett bűn tudomásulvételén át, mintegy mellékesen. A gesztusban, amikor a fiú a lánnyal való hosszas beszélgetés után feladja magát – és rádöbbenésben, amikor a fogságban miatta végre elhiszi, hogy valóban van miért bűnhődnie. A bűnhődés addig tart, amíg át nem érzed magát a bűnt. Ezért kevés a bűntudat – az is csak egy bonyolultan rajzolt, saját színpadon ágáló szerep. Ha a legtágabbra nyitom, Dosztojevszkij e könyvével egészen odáig merészkedik, hogy kijelentse: a bűnösségünkre való rádöbbenés nélkül nem születik valódi, megpróbálható hit.

És igen – ez volt a dilemmám, a teóriában ragadás. Éppen (akkor sem) voltam valami jó barát, valami jó szerető, valami jó ember, benne forogtam a teóriáimban, ha nem is jutottam annyira tankönyvi végletekig, mint az emberölés, van mit szégyelljek az akkori magamból. Ez a könyv belém mászott és nem engedte, hogy letegyem, amíg meg nem értettem, mit akar tőlem. Kézbe vetette a testvéreit, hogy megértsem. S hogy végül megértsem azt is, miért fontosabb számomra Dosztojevszkij, mint Tolsztoj – mert amíg az utóbbi a ráció választotta, az értelem követelte egyszerű, átlátható élet papja, az előbbi csak annyit szeretne: élj részvéttel.

És akkor a legnagyobb fájdalmam a végére: ez a könyv ma egyszerűen nem aktuális. Most látom, kellett hozzá a kor, amely ideológiákkal hülyített – egy mai tini ezek teljes hiányában él, a nyers praktikumban, a részvétlenségben, mert a jelen pillanat így muzsikálja. Ennek jön most a dagálya, amibe belefulladhatunk. Majd ha elég részvétlenség termelődik körénk, remélem (hatás-ellenhatás) megszületik megint egy időszak, mikor ez a könyv jelenthet egyáltalán valamit. Addig viszont elnézem, ahogy bárkit a célszerűség vezérel – hogy ne bukjon le addig kisebb-nagyobb (világra szóló) stiklijeivel, míg akkorára nem hízik, hogy mindegy lesz, lebukik-e, vagy se. Ma a nyugodtan alvó Szvidrigajlovok korát éljük – akik nem akarnak sehova „utazni” a pillanat paradicsomából, és nem hagyják megérintődni magukat.

Kiadó: Európa (1993)
Fordította: Görög Imre és G. Beke Margit

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...