Ljudmila Ulickaja kisregényei

Ulickaját én a kisregényeit olvasva szerettem meg jó tizenöt évvel ezelőtt – hogy ezekről még nincs poszt a blogon, részben annak köszönhető, hogy akkor még nem volt blog, részben annak, hogy később a hömpölygő nagyregények Ulickajája elvonta a figyelmet a rövidebb darabokról. Az Imágó olvastán nehéz elképzelni, hogy ugyanaz a szerző ezt az erőt bele tudja sűríteni nyolcvan oldalba – pedig bele tudja. Idén újraolvasási hullám fogott el – megvan ennek a maga oka, jelentős változásokat nálam mindig a kedvencekhez való visszatérés kísér, a művészetben keresem a meghittet, az otthonost, ha már magamban nem találom. Ennek köszönhetően töltöttem egy hónapot Virginia Woolffal, ennek köszönhetően olvasom most újra Margaret Atwood sci-fi trilógiáját és ennek köszönhetően ugrottak a kezembe Ulickaja kisregényei. Érdekes, amennyire eltakarták előlem éveken át a hosszabb művek a kisregényeket, most annyira nem tudom elképzelni, hogy sokszáz oldalnyira feledkezzek bele az orosz lélek boncolásába. Aztán ki tudja, lehet, még azt is elhozza az év…

Szonyecska

Az első, amit anno olvastam tőle. Örök szerelem. Csúnyácska, állandóan önértékelési zavarokkal küzdő, a rá mért életet sorscsapások szakadatlan soraként megélő könyvmolyként természetes volt, hogy megérintett Szonyecska története. A csúnyácska, senki által nem értékelt, önmagát semmire sem tartó, mégis a világ minden apró csodájára nyitott, boldogságához tűzön-vízen át ragaszkodó könyvmoly Szonyáé. Aki a világtörténelem egyik leggyalázatosabb korszakában, a Szovjetúnió korai évtizedeiben, nélkülözések, kitelepítések, világháborúk közepette képes arra, hogy mindent, amit a világ elébe tett, úgy fogadjon, mint ajándékot. Aki nem kér, nem követel, nem érzi úgy, bármi jár neki. Aki feláldozza magát mások jólétéért, aki hagyja, hogy megalázzák, kinevessék, megvessék. Szonya aláveti magát a sorsának – hullámai úgy dobálják, mint egyszemélyes kis csónakot a viharos tenger. Angyali türelem vagy végletes ostobaság? Vajon Szonya csupán birka, aki hagyja, hogy mindenki úgy terelgesse, adja-vegye, használja, félretegye, ahogy kedve szottyan vagy sajátos öntudata épp abból fakad, hogy képes kívülről tekinteni a sorsára? Fatalizmus? Bölcsesség? Vagy egyszerűen józanság? Szonya nem egyszer a könyveibe menekül a valóság elől, nem egyszer mintha a saját valóságát is olvasná, mintha még az álmait is olvasná. Ma úgy látom, Szonya beletörődése, tűrése, infantilizmusba hajló boldog megelégedettsége a pokol tornácán inkább nevetséges, mint csodálni való – ugyanakkor a korban, ahol milliók gyűlölködtek élethosszig, ahol a hatalmasok játszmái országokat tettek tönkre egy pillanat alatt, ahol a Szonyecska-féle jelentéktelen kisemberek alig is lehettek hatással a saját életük folyására, a csakazértis boldogsághoz való ragaszkodás lehetett akár a legszebb túlélési stratégia is…

Vidám temetés

Alik, a New Yorkban élő orosz festőművész haldoklik. Műtermében köré gyűlnek a múlt évtizedek asszonyai: feleség, szeretők, lánygyermek, barátok, művésztársak, ingyenélők, az óhazából idelátogató javasasszonyok. Alik mindenkit megbabonáz – még a vég előtti megkeresztelésére odarángatott papot és az ideológiai egyensúly kedvéért kerített rabbit is. Furcsa kis kompánia gyűlik ebbe a bohém loftlakásba New York emigránsoktól hemzsegő művésznegyedében: egykori cirkuszi artista, aki mára menő ügyvéd lett, az amerikai tinédzserlét minden fájdalmát és félelmét megélő kamaszlány, a nagyvilágban helyét nem találó, gyermeteg lelkű, babusgatásra termett, széltől is óvott feleség, gyakorlatias ápolónő, egymással szóba nem álló egykori jóbarátok. Alik bűvkörében a szeretők összemelegednek, a haragosok kibékülnek, a hallgatag kamasz apára lel, az ellentétek feloldódnak. Alik mintha az orosz emigránslét megtestesítője lenne: úgy ragaszkodnak hozzá, ahogy az óhazához, úgy nem tudják levetni iránta érzett csodálatukat-szerelmüket, ahogy a nyelv béklyóját, úgy nem tudnak búcsút inteni neki, ahogy a hazai vodkának. Alik a minden, ami identitást ad nekik. Egyszerre lenyűgöző és végtelenül bosszantó, hogy tudnak ezek a nők ennyire alárendelődni egy férfinak, aki a legkevésbé sem érdemli meg, egy ideának, ami az elejétől vaskos hazugság. Mert a zseniális művész ugyanakkor csapodár önimádó. Mert az óhaza nem vár vissza. Mert a világ nem teszi meg a szívességet, hogy kislányként magához ölel. Alaktalanok maradnak ezek a nők, kizárólag Alikhoz való viszonyukban értelmezhetők, ő ad nekik formát, keretet, történetet. Az egyetlen, aki tovább lép, viszi a figyelmet. Az egyetlen, akit pedig valóban eltéphetetlen kötelék köt Alikhoz. Mintha ez lenne a fricska ebben a groteszk, burjánzó, bosszantó, itt-ott túl naturális, itt-ott túl babonás történetben: a kötelékek, melyekkel megkötjük magunkat, a mieink – ahogy létrehozzuk, éppúgy el is téphetjük őket. Csak rajtunk áll, hagyjuk-e magunkat megbéklyózni önmagunk által vagy sem.

Életművésznők

Ahogy az is, hagyjuk-e magunkat megvezetni kitalált történeteinkkel vagy sem. Az Életművésznők hősei rendre hagyják: tanárnők, patikusok, prostituáltak, kamaszlányok mesélnek gondosan építgetett-szépítgetett hazugságokat múltról, jövőről, jelenről. Kalandokról, elvesztett gyermekekről, tragikus élettörténetekről, csodás jövőről. Zsenya pedig csak hallgatja őket. Zsenya, akinek sorsa maga is kész regény, akinek nincs szüksége szépítésre: férjek, állások, gyermekek, külföldi utak, kihívások tömkelege. Mindenkit meghallgat, mindenkinek megbocsátja a hazugságait, mindenkit átsegít a nehézségeken. Zsenya egyszerre gyóntató és gyógyító – aki, miután összetörik is csak egy újabb meghallgatásra váró történet, egy újabb meggyógyítandó seb provokálására tud talpra állni. De mi ez az örök késztetés bennünk a történetmesélésre? Mi hajtja ezeket a lányokat-nőket-asszonyokat? Miért a szépítgetések, hazugságok, kitalált szerelmek, drámák, érdekességek sora? Miért érezzük folyvást, hogy önmagunkban nem érünk annyit, mint a történeteink? Zsenya korában még nincsenek insta-sztorik: vannak viszont hosszú, véget nem érő esték, kifogyhatatlan alkoholkészletek, kimeríthetetlen emberi fantázia. Mind érdekesebbnek akarunk látszani. Mind szépítjük a valóságot. Hogy olykor az érdekesség vágya épp nem szépít, hanem drámázásba hajt? Hogy a szépítés által romlásba döntjük magunkat? Hogy a kettő közt valahol elvész maradék önbecsülésünk, önazonosságunk is? Ki tudná megmondani, megéri-e? Hisz emberek vagyunk. Tökéletlen mesélők. Semmi nem köt össze minket úgy, mint egy jó történet – Szonyecska is ezért menekült a regényeibe. Tán ezek a nők sem mások, mint Szonyecska regényhősei. Hisz mind szeretnénk a saját regényünk hősei lenni. Ahelyett hogy csak vergődünk át az egyforma napok végeérhetetlen során.

Kiadó: Magvető
Fordító: Goretity József, V. Gilbert Edit