2014. december 16., kedd

Marina Sztyepnova: Lazar asszonyai



„1985-ben Lidocska betöltötte az ötödik évét, és ettől kezdve az élete az ördögé lett.” Lidocskától indulunk és hozzá térünk vissza – közben pedig keresztbe-kasul bejárjuk a véres-gyötrelmes-gyönyörű, hamisítatlan szovjet-orosz huszadik századot Lazar Lindt és asszonyai nyomában. Becsapós a cím: Lazar asszonyai – valójában nem Lazar Lindt, a szoknyavadász atomfizikus asszonyait követjük (pedig volt belőlük számos…), hanem azt a három nőt, aki valamiképp kívül maradt Lazar világán. Aki így vagy úgy, de nem lett az övé – legyen az ifjúkori piedesztálra emelt szerelem, kényszerrel elvett ifjú feleség vagy sosem ismert leányunoka. Ők hárman a címbeli asszonyok, akik Lazaréi is meg nem is.

Közülük is a legmeghatározóbb Maruszja, a tizennyolc évesen, nincstelen koldus-diákként a nagyvárosba keveredett Lazar mentorának felesége, aki a forradalom napjai után otthont, ételt, meleget, szeretetet ad a minden tekintetben kiéhezett fiatalembernek, és akibe az – harminc évnyi korkülönbség ide vagy oda – istenesen beleszeret. Maruszja a szépség, az otthon, a meghittség, ami mindig is hiányzott – tán mindig hiányozni fog – Lazar életéből. Az ezernyi jelképből szőtt ikon, aki a háború alatt a fél város menekült gyermekeit magához veszi, aki még holtában is magához láncolja férjét és annak tanítványát, aki maga után hagyott megfoghatatlan varázserejével száz év múltán is kísért. Akit Lazar keres, mindenkiben – és akiben sok év múltán az unoka magára ismer, anélkül, hogy sejtelme lenne róla.

Ha ismerte volna Maruszja történetét – ha vette volna a fáradtságot, hogy valaha megismerje – Galina Petrovna egész biztosan gyűlölné őt. Nem is ok nélkül – bár a gyűlölet természete olyan, hogy mindig célt téveszt. Galocskaként, rózsás arcú, fülig szerelmes tizennyolc éves laboránslányként még minden bizonnyal gyermeki rácsodálkozással és bizonyos fokú meghatottsággal tekintett volna Maruszja otthonteremtő lényegére – ahogy csak az eljegyzésükre készülő fülig szerelmes lányok tudnak. Ám épp ez a gyermeki rácsodálkozás és ez a rózsás arc az, ami annyira hasonlít a valaha volt ideálhoz, hogy az immáron hatvanközeli atomtudóst egy csapásra visszarepíti tizennyolc éves korába, hogy aztán ne is tudjon kiszabadulni a pikk-pakk (amúgy szovjet módra) hozzákényszerített fiatal nő bűvköréből. Mire felocsúdik hirtelen házassága és még hirtelenebb anyasága után, Galocska már Galina Petrovna – már maga sem emlékszik egykori rózsás arcú önmagára, érzelmeket maga mögött hagyó hideg-rideg lényét pedig a legkevésbé sem érdekli, kihez-mihez való hasonlóság kergette Lazart épp az ő karjaiba. Csak menekülne, el – éppúgy taszítja el magától a belé csimpaszkodó szerelmes vénembert, ahogy a neki kiszolgáltatott gyermeket. Mintha tudattalanul is épp az ellenkezőjét akarná megvalósítani a Maruszja-i ideálnak.

Ezt várná unokájától, az ötévesen anya – és gyakorlatilag apa – nélkül maradt Lidocskától is. Akit magához vesz, felnevel, de csak mint egy szükséges rosszt – mégiscsak a Lindt nevet viseli, nem dobhatja utcára. Mindkettőjüknek megkönnyebbülés, amikor Lidocska a balettintézet növendéke lesz – a kislány egyik szeretettelen közegből a másikba kerülvén legalább nem érzi csakcsupán felesleges bútordarabnak magát, Galina Petrovna pedig végre-valahára kiélvezheti jól megérdemelt gazdag özvegységét. Nem ismeri fel, hogy is ismerhetné fel, hogy unokája valójában nem sikerekre, csillogásra, gazdagságra vágyna, hanem egy morzsányi szeretetre, meghittségre – otthonra, melyért elképzelhetetlenül messzire elmenne. Nem ismeri fel, hisz éppúgy vak és süket Lidocska lényére, mint ahogy vak és süket volt a férjére és az ő ideáira is.

Három nő, három életút, három korszak – Maruszja a cári Oroszország legendákba vesző, míves emlékképe, megfoghatatlan, szépiaszínű, romantikus idill, mely magában hordozza saját széthullását; Galina a szovjet korszak megtépázott, romba döntött, illúzióit vesztett, önmagát kalickába záró Oroszországa, mely a saját romjain épít hazugságokból kőkemény falat, hogy visszapattanjon, aki csak ránéz; Lidocska a rendszerváltás után önmagát kereső, a múlthoz kapkodó, a jelenben életképtelen, ideákat kergető Oroszország. Gyönyörűen keretbe foglalt, nagyívű és nagyszívű történelmi látkép is ez a családregény – csak azért nem tabló, mert ahhoz azért túlságosan szűkre szabott. Ami persze nem kritika, nem kell minden orosz nagyregénytől történelmi tablót (is) várni.

Sztyepnova sok szempontból meglepetés, klasszikus szerzőket idéző stílusával, modern regényekre kacsintgató narratív trükkjeivel kissé megfoghatatlan érzetet hagy maga után. Ott vannak benne persze a nagy elődök, nem csak hatás, de sok esetben idézet formájában is – Tolsztoj, Nabokov, Ulickaja egymás után integetnek ránk a lapokról; mégis van egy jól körülhatárolható saját stílus, melyben a humor és egyfajta nemzeti irónia is kulcsszerepet játszik. Már önmagában Lazar Lindt, a szovjet atombomba megalkotójának alakjában is, ha jól belegondolunk. Akiről, olvasva az asszonyai sorsát, egy dolgot tudunk meg egészen biztosan: hogy jobb lett volna neki nők nélkül.


Kiadó: Európa
Fordító: Goretity József


Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...